„Lehetett volna…

Ivana Müller: While We Were Holding It Together

Akiknek volt szerencséjük látni, sokak meghatározó (pozitív és/vagy negatív) színházi élménye a Forced Entertainment nevű angol gruppa – az elviselhetőség határait kísértő – gyilkos verbálkommandója a First Night című előadásuk egyes jeleneteiben, és fizikai-szellemi színpadi maratonja (amelynek nem jut eszembe a címe). Ivana Müller ezek színtéri kistestvérét alkotta meg While We Were Holding It Together című darabjában, és ezt a darabot szervezte le a LOW Fesztivál menedzsmentje a MU Színház fekete függönyökkel keretezett fekete játékterére.
Török Ákos | 08. 03. 17.

Ivana Müller alapötlete nem pusztán erőteljes, de merész is: játszói egy-egy – az előadás alatt változatlan – színpadi póz mozdulatlanságából mondanak „I imagine… (Azt képzelem, hogy…)” szerkezetű mondatokat. A pozíció állandóságának testi próbatétele, a fizikai mozdulatlanság és a képzelet által egymás után teremtett képek sokszínűsége közötti ellentmondás első felütésre egy intellektuális és érzéki értelemben is termékeny intelligibilis teret kelt. A megszólalások egy-egy gondolat egyszerisége, vissza-visszatérő képek és mindezek újra- meg újrarendezésével létrehozott történetek laza kompozíciója. A kimondott gondolatok asszociációs tere a színházi alaphelyzeten túl szinte az egész intellektuális univerzumot lefedi: a nézés és nézettség perverzióját, a tánc imaginárius voltát, a homoerotikával szembeni attitűdöket, a háborúmentes élet konkrétuma mellett egészen az egyedüllét-együttlét, a halál és élet, a test-lélek dualizmusának és/vagy egységének elvont teóriáiig. És mindezt a színpadi minimalizmus üdítő egyszerűségével: kibeszéléssel, szemvillanásokkal, elcserélt beszédhangok alájátszásával, fénnyel és sötétséggel, amit a moccanatlanság groteszkje keretez. A végtagok remegésében egyre érzékletesebbé váló fizikai megpróbáltatás kényelmetlen látványa emelhetné-süllyeszthetné-mélyíthetné mindezt valamiféle egybelátó holisztikus antropológia érzékletes ecce homo-ja felé.

 

Forrás: MU Színház



Ez a váza Ivana Müller darabjának. Talán, ha 30 percig tart ki…, az előadás viszont 66 perces. Voltaképpen, az emberre feltehető kérdések mindegyikére utal az előadás. Utal rá, azt jelenti, hogy karcolgatja, körbeszaglássza, azt jelenti, hogy valójában nem képes feltenni, maszatol. Az indulás lendülete lassan morzsálódik el a sötétekkel szabdalt állóképek egymásutánjában. Alapvető problémája a darabnak az – irodalmi mércével mérten – összességében legfeljebb alsó középszintű szöveg, ami sem nem elég szellemes, sem nem elég erőteljes. Tematikus sokszínűsége így inkább unalomba hajlik: mindenről próbál beszélni, de helyenként funkció nélkül önismételgetésekbe csúszó mondatai mindehhez alapvetően is és egyre kevéssé fajsúlyosak. Az erősödő helikopterzaj mellett fináléra stilizált egyik ál-zárójelenetben a végtagok remegése a zaj erősödtével arányosan növekszik, amely gesztus nyilvánvaló hamissága az ezt megelőző, akár még valódinak is gondolható testi feszülés igazságát is leépíti. A darab utolsó mondata – az üres játéktér látványa mellett – takarásból hangzik el: „Azt képzelem, hogy most mindnyájan együtt vagyunk.” Végül is egyfajta fáradtságban valóban összeér színtér és nézőtér. Nekik a végtagjaik, nekünk az ülőgumónk sajog. Lehetett volna akár nagyon jó is ez az előadás. Lehetett volna, mégsem az lett…

Elképzelek egy kultúrát, ahol van közönsége a jó daraboknak is. Elképzelek egy országot, ahol egy alapötlet szellemessége önmagában nem elegendő egy darabhoz. I imagine, that I live there.

 

 

Ivana Müller: While We Were Holding It Together

 

Ötlet: Ivana Müller

Szöveg: Katja Dreyer, Pere Faura, Karen Roise Kielland, Stefan Rokebrand, Jefta van Dinther

Fény: Martin Kaffarnik

Hang: Steve Heather

Koreográfus: Ivana Müller

Előadók: Katja Dreyer, Pere Faura, Karen Roise Kielland, Stefan Rokebrand, Jefta van Dinther

 

Helyszín: MU Színház