Bécsi impressziók

Carmina Burana – Volksoper Wien

Legújabb balettestjén három huszadik századi klasszikust tűzött műsorára a bécsi Volksoper. A kiválasztott művekben (Egy faun délutánja, Bolero, Carmina Burana) az a közös, hogy mindegyik kiváló nézőcsalogató, ugyanakkor mindegyikből rengeteg változat született már a balett-történelem során. Ezúttal viszont új interpretációkat láthatunk, méghozzá a bécsi balettegyüttes kötelékébe tartozó koreográfusok tálalásában.
Megyeri Léna | 12. 03. 8.

Az estet az Egy faun délutánja indítja, a Staatsoper egykori szólistájának, a pozsonyi származású Boris Nebylának a koreográfiája. Hogy miért pont erre a műre esett a választás (túl azon, hogy beleillik az est koncepciójába), nem derül fény, mert a koreográfus láthatóan nem gondolt semmi eredetit róla. Az est három zenei kompozíciója közül Debussyé az egyetlen, amely eredetileg nem táncszínpadra készült, és nem is adja magát könnyen koreografálásra, így ahhoz, hogy balettként érvényessé váljon, nem árt hozzá egy erős vízió. Nebyla műve azonban egy bármilyen más cím alatt futó érdektelen duett is lehetne. Testszínű ruhák utalnak rá, hogy valamiféle természeti lényekkel (faunnal és nimfával) van dolgunk, díszlet nincs, a mozgásnyelv pedig erősen redukált. Leginkább nagy attitude-ökkel és földön gurulásokkal van túlzsúfolva, időnként egy-egy „állatias” gesztussal fűszerezve, hogy mégis emlékezzünk, mit is látunk valójában. A két táncosra, Mihail Sosnovschira és Tainá Ferreire Luizra egyébként nem lehet panasz; szépek, szépen mozognak, de technikailag nem állítja őket hatalmas feladat elé a szűk tizenöt perc.

 

Faun-Volksoper

Forrás: Volksoper Wien

 

Ravel Bolerójáról minden táncrajongónak van több-kevesebb táncszínházi élménye. A Bolerót koreografálni hálás feladat, de egyben – az általam eddig látott számos verzió alapján – igen nehéz is. Először is kell hozzá egy épkézláb gondolat, egy kontextus, amiben el lehet helyezni a zenét, vagy inkább fordítva: amit el lehet helyezni a zenében. Másodszor pedig – és ez talán még nehezebb – fel kell tudni építeni úgy a koreográfiát, hogy az lekövesse a muzsika tökéletes, és ahogy gyakran emlegetik, „könyörtelen” ívét. Jó néhány koreográfusnak tört már bele a bicskája ebbe a feladatba, így sokszor volt az az érzésem, hogy a darab végén kivétel nélkül felharsanó ováció legtöbbször inkább Ravel zsenialitásának szól, mint a táncprodukciónak. Természetesen születtek igen jó interpretációk is, mint például Johan Inger szinte narratív verziója a Cullberg Ballet számára, vagy legutóbb magyar táncszínpadon Raza Hammadi koreográfiája a Budapest Táncszínház tolmácsolásában. És míg a Faun legendás előadása a Nyizsinszkij-féle ősbemutató volt, addig a Bolero legismertebb verziójának valószínűleg Maurice Béjart koreográfiáját tekinthetjük.

A bécsi Volksoperben Lukács Andrásnak jött meg a kedve, hogy elkészítse a maga Bolero-verzióját, és műve szerencsére a jobban sikerültek közé tartozik. Lukács, aki jelenleg is a bécsi balettegyüttes táncosa, nemcsak itthon, hanem Ausztriában is jó ideje elismert koreográfusnak számít. Lukács akkor a legjobb, ha nagyobb tömeget mozgat, így örvendetes, hogy húsz táncosra (tíz nőre és tíz férfira) álmodta meg legújabb művét. A kontextus megtalálása is sikeres: egyfajta bizarr bálba csöppenünk, ahol nők és férfiak egyaránt hosszú fekete szoknyában, felül viszont lengén öltözve jelennek meg (külön dicséret illeti Herwerth Mónikát a rafinált kosztümökért). A mozgás szándékosan visszafogott, a báli táncok szabályait és mozdulatait imitálja, és abból csak időnként tör ki, elsősorban a hölgyek hajlékony felsőtestének kihasználásával. A zene ívének felrajzolása már nem valósult meg maradéktalanul: a mű közepén adódott egy kis üresjárat, amikor a táncosok csak sorokba rendezve vonultak a színpadon, így Lukács egy hajszállal később kezdte el követni a zenét és fokozni a koreográfiát, mint ahogy kellett volna ahhoz, hogy igazi kifutása lehessen. Az utolsó pár percben azért fokozódik a hangulat a fekete bálban, és a lezárás is szép: az utolsóként a színpadon maradt táncosnő lerántja a függönyt, ezáltal bezárva a „mulatságot”. A báli keret adta szabályok megteremtik a kellő feszültséget, még akkor is, ha a táncosokból néha mintha hiányozna a valódi energia, és fájdalmasan előjön a társulat már sokszor látott nagy hibája is: az unisonókban egyszerűen képtelenek szinkronban mozogni.

 

Bolero-Volksoper

Forrás: Volksoper Wien

 

Az est címadó darabja és egyben főművének szánt alkotása Vesna Orlic koreográfiája, a Carmina Burana. A Belgrádban született koreográfusnő hosszú ideig táncolt mind a Staatsoperben, mind a Volksoperben, majd balettmesteri tevékenysége után 2010-ben a bécsi balettigazgató, Manuel Legris helyettesévé avanzsált.

Amit az osztrák közönség valószínűleg nem vesz észre: Carmina Buranájának első és utolsó jelenete hajszálpontosan olyan, mintha a Győri Balett egyik 80-as évekbeli előadása elevenedett volna meg. Ami nem is annyira meglepő, ha tudjuk, hogy a koreográfusnő Markó Iván koreográfus-asszisztense volt a bayreuth-i munkákban, Bécsben pedig Markó Bolerójának főszerepét táncolta. Körtáncok, földön gurulások, a központi alak imádása, kulcsszereplők magasba emelése, teátrális gesztusok – minden stimmel. A főalak itt egyébként Fortuna, aki ezúttal nem istennő, hanem egy fehérre meszelt, nagydarab férfi táncos (Florian Hurler) képében jelenik meg – kétségtelenül sokkal mitikusabb a kinézete, mint az első felvonás faunjának. Látványos külsején kívül viszont nem sok szerepe van – bár szinte végig jelen van a színpadon: látszólag „az események irányítója”, valójában inkább csak egy Jago-szerű megfigyelő figura.

 

Carmina-Burana-Volksoper

Forrás: Volksoper Wien

 

Orlic egyébként a Volksoper házi magazinjának interjújában három kedvenc koreográfusaként Markót, Kyliánt és Boris Eifmant nevezte meg. És bár csak a Markó-„inspiráció” ismerhető fel tökéletesen, alapvetően olyan képzetet kelt a mű, mintha különböző helyekről ollózták volna össze, mind koreográfiailag, mint ideológiailag. Mert bár tény, hogy Orff zeneműve és az alapjául szolgáló versgyűjtemény igen változatos témákat érintenek, mégis nehéz Orlic művét egységes egésznek tekinteni bármilyen szempontból. Visszatérő elemként fel-feltűnik három szerelmespár: egy fiatal jegyespár (akiket a darab végén a sors, vagyis Fortuna szétválaszt), egy házaspár, akiknek életében megjelenik a harmadik (meglehetősen közhelyes módon vörös ruhás csábítóként), valamint egy idős pár (szürkébe öltözve). A zenemű középső részében, amely „a kocsmában” névre hallgat, egy provokatívnak szánt egyházi dorbézolást láthatunk. Ennek keretében egy pirosan villogó hatalmas kereszt előtt az egyházi főméltóság feltálalja egy mókás kosztümbe bújtatott tenor fejét, amit aztán jóízűen „elfogyasztanak”. Majd a szerzetesek és apácák diszkótáncra perdülnek, végül megvillantva csuhájuk belső oldalát, amely vörös szoknyává alakul, kánkánt járnak. Hogy mindeközben miért bukkan még fel egy spicc-cipős férfitáncos fekete hattyúnak öltözve, azt már tényleg nehéz megmondani (Samuel Colombet egyébként tökéletesen abszolválja a klasszikus hattyú-mozgást). Az egész jelenet nyilvánvalóan szándékosan van ízléstelenre hangolva, sajnos azonban a darab többi része sem eléggé kifinomult ahhoz, hogy megteremtődjön a kontraszt.

A mű másik főszereplője a kórus, akik végig jelen vannak a színpadon, a szólisták a színpad elején állnak, valamint a gyerekkórus – mint az ártatlanság szimbóluma – is megjelenik a színen. Az énekesek egyébként kiválóan teljesítenek. Még láthatunk néhány csoportos táncot is – nők, férfiak, majd vegyesen – elsősorban a zeneműben szintén megjelenő szerelem témakörének illusztrálására. Ezután beteljesedik visszatérő szerelmespárjaink sorsa, és egyben Fortuna is visszatér a zárójelenetre. A társulat ebben a részben a Bolerónál lényegesen nagyobb erőbedobással teljesít, ez azonban nem segít a koreográfia zavaros felépítményén.

 

      

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK