Gazdag banalitás

Henrik Kaalund: DreaMe - MU Színház

Különös előadásával érkezett Henrik Kaalund dán koreográfus Magyarországra. A DreaMe távoli dimenziók bájos találkozása. Könnyedsége a legkomplexebb formát is egyszerűvé minimalizálja, miközben a legegyszerűbb téma is komplexitást nyer: sokszorosítja, kifigurázza magát, és hatalmassá nő. Szokatlan, már-már furcsa, ismerős, mégis idegen megoldások sorozata a koreográfia, ahol az értelem tragikumának helyére valami más, a banalitás fensége költözik.
Komjáthy Zsuzsanna | 12. 03. 6.

Hogyan volna lehetséges, hogy legyőzzük félelmeinket, és megzabolázzuk a bennünk lakozó idegent? Hogyan lehetne az erőt, mely belülről ural és rettegésben tart minket, megszelídíteni? Hogyan lehetséges a fragmentáció küszöbén egyetlen egység alá rendelni mindent, ami Én vagyok? Hogyan képzelhető el az Én? – kérdezi az előadás. Julia Kristeva egyik könyvében egy idegenről ír, önazonosságunk egy rejtett arcvonásáról, melyet magunkban hordunk, alapvetően mégis kívülálló. A sajátunk, mégis titkolt, rejtegetett, meg nem ismerhető, örökösen távollévő. Ez az idegen, noha üldözött, számkivetettsége ellenére (és éppen az által) a hatalmában tart minket, vezényel és vezérel. Ha keressük, csupán nyomaira bukkanhatunk, magát az eredetét sosem érhetjük el; az valamiféle határon, küszöbön túl képzelhető el csupán, ahová józan ész el nem érhet, egyfajta banalitásban.

E banalitás fokmérője az Én-nel azonos: paradox módon az az egyetlen „közeg”, melyen keresztül előbbi megjeleníthető (és fordítva) – még akkor is, ha ez csupán a határon túl, amolyan küszöb-világban lehetséges. Konvencionálisan e határon túli világ a tükör metaforájában megragadható. Kaalund tükör helyett a video technikájához nyúlt mint megjelenítési eszközhöz – a rögzített, reprodukálható kép ugyanis az a felület, mely a tükörhöz hasonlóan az ember protéziseként viselkedik, speciális vetítővászonként félelmeit, saját arcának egy szabadon választott szeletét képes megmutatni. És milyen ez a választott kép? Az előadás tanulsága szerint despotikus, erőszakos, amely agresszív elnyomásban tartja az Ént, nemcsak leigázva, de egyúttal megsemmisítve is azt.

A koncepció komplikált, sokrétű és összetett gondolatvilágot jósol az előadásnak, mely lehetőségei ellenére az egyszerűség mezejében marad, a banalitásban. A fókuszban egy félénk nő áll, aki saját félelmeitől és szorongásaitól szenved. Fél megmutatkozni, lemeztelenedni és bármit is produkálni. Az előadás elején kérlelhetetlenül próbálkozik, hogy bele merjen szólni az elé tett mikrofonba, hiába. Hosszú percekig áll és hezitál. Félelmei elnyelik hangját, aki előttünk marad, egy rakás frusztráció. E frusztráció lesz a koreográfia kiindulópontja, melynek révén egy sajátos világba, az Én világába nyerhetünk bepillantást: szorongása a vetítővászonra feszül, Énje annak felületén darabjaira esik, megsokszorozódik. A félelem így felbomlik, és sajátos, finoman árnyalt portréját rajzolja elénk egy specifikusan női Én gazdagságának és szépségének. Az alteregók biztatják, rugdossák, vagy éppen terrorizálják a mikrofonnal küszködő nőt, aki válaszként időnként el-elcsitítja vagy lekaratézza őket. Hiába. Az Ének nem szűnnek, a frusztráció pedig mit sem változik.

 

Henrik-Kaalund

Forrás: MU Színház

 

A téma banális; az előadás ennek ellenére olyan tartalmat hordoz, mely különösebb jelentés nélkül is valami zsigeri élményt okoz: hat ránk, nézőkre. Ahol arra kér minket Sylvania Pen előadónő, hunyjuk le a szemünket, lehunyjuk, ahol mély lélegzeteket kell vennünk, mély lélegzeteket veszünk. Mintha nem csak Sylvania, de vele együtt a közönség is lemeztelenedni próbálna előadás közben, hogy ki-ki rálelhessen saját bohócára, az idegenre, mely őt fogságban tartja.

Az előadás abban a kivételezett helyzetben van, hogy képes megmutatni valamit az üldözött bohóc, a rettegett idegen határon túli világából – és mindezt nagyon szórakoztató, könnyed formában teszi. A vásznon, melyen megjelenik a táncos alteregója, ezer arcát mutatja felénk: hol kacér, hol félénk, máskor erőszakos, agresszív. Alteregók és valódi táncos félelmetesen összehangolt, pontos mozdulatokkal már-már valódi duót (triót és így tovább) képeznek. Egymással táncolnak, civakodnak vagy éppen verekednek. Kaalund és Pen hihetetlen precíz, óramű pontossággal kiszámított mozdulatsorokat rögzítettek mind a vásznon, mind élőben. A pillanat töredékének élén egyensúlyozva a kép és valóság egységének illúzióját keltik. Hogy ámulatunk mégse telepedjen végképp a koreográfiára, az egy határozott, hirtelen fordulattal saját paródiájává lesz. A vetített kép elakad, Sylvania pedig szabadkozik, valami probléma adódhatott, ilyen még sohasem fordult elő, valami elromolhatott. Eltáncolja, mi történt volna normális esetben, megszólít minket, magyaráz, kommentál. Tulajdonképpen előadáson kívüli előadást láthatunk most az előadáson belül: mise en abyme, kívül-belül, belül és kívül. Ismerős, ám még mindig nagyszerű kísérlet, érdekes paródia. Az előadás önmaga bohóca.

E bohócelőadásban az egyetlen, ami teret nyer, az az idegen. Végképp átveszi az uralmat a táncosnő testén, hogy megoszthassa velünk saját unikumát, felsorolhassa erényeit és pozitív tulajdonságait. Ám a pillanatban, mikor valami értelmeset kívánna szólni a mikrofonba, ő is kudarcot vall. Hiába minden erő, hitelesnek lenni és kiállni ő sem képes. Kénytelen egy papírról olvasni valaki más (talán alteregója) gondolatait, melynek tanulsága szerint dobjuk sutba (fuck?! – ezt ki írhatta…) a popularitást, vessük el az olcsó szórakoztatást. Az előadás ezen a pontján ismét önmaga paródiája lesz: bájosan beolvas magának, majd ezzel mit sem törődve, halad tovább, és miután az egész tér egyetlen organikus interferenciává és ellentmondássá olvadt össze, egy énekhez ér. Ez lett volna hát a koreográfia alfája és omegája. Egy bugyuta, kedves sanzon. Szép. Már-már együgyű, banális. Éppen olyan, amelynek dimenziójában végre valami alapvető jelentés nélküli szenzualitás kaphat hangot, egy afféle minimalizált komplexitás.

 

 

DreaMe

 

Jelmez: Annett Hunger

Zene: Michael Haves

Koreográfus: Henrik Kaalund

Előadó: Sylvania Pen

 

Helyszín: MU Színház

 

 

Videó:

Youtube