Kylián nyomában

Bumm...; Cseh Táncmozaik – South Bohemian Ballet

Egerházi Attila saját társulata, a Magyar Balett Színház igazgatói teendői mellett immár másfél éve a South Bohemian Ballet művészeti vezetői feladatait is ellátja. A cseh táncélettel ápolt szoros kapcsolatok és a két együttessel közösen eltöltött idő bizonyára megérlelte benne a mostani bemutatkozás igényét.
Pónyai Györgyi | 10. 10. 26.
A két estet akár tematikusnak is nevezhetjük, hiszen a színre vitt darabok alkotói közül csaknem mindenki szoros kapcsolatban állt-áll Jiří Kyliánnal: asszisztensének, munkatársának, tanítványának mondhatja magát. A világhírű cseh koreográfus személye és műhelye többek pályáján is meghatározó, a látottak alapján még sincs szó unalmas egyformaságról, lehet azonos „iskolából” kikerülve egyéni látásmóddal, hangvétellel dolgozni. Ki a neoklasszikát, ki a táncban rejlő fizikai kihívásokat preferálva, ki a táncszínház vagy a performansz felé hajolva fogalmazta meg mondandóját.

Az első, Bumm… címmel összeállított esten négy rövid, sőt rövidke darabot láthattunk, melyekhez a mellékelt kis szórólap gondolataiból meríthettünk befogadói ihletet. Mint kiderült, olykor jobb lett volna a nézői fantáziára bízni a látottak értelmezését.

Kezdve rögtön az első darabbal: Lidia Wos koreográfiáját a mosolyról szóló szépelgő kis vers kíséri. Giccses levelezőlapokról, ajándékboltokban kapható színes kis táblácskákról köszönnek vissza effélék, széplelkű vásárlók megnyerése céljából. Maga a darab (Mosoly) ehhez képest nem erre erősít rá, négy, feketébe öltözött, nemhogy mosolytalan, de kifejezetten szenvtelen arcú táncost látunk. A koreográfia a fiú–lány, két fiú–két lány, majd megint fiú–lány és két fiú–két lány felállást variálja. Érdekes szcenikai megoldás, hogy sokszor egy fénykörnek, egy fénysávnak megfelelően mozognak a táncosok. A darab kísérőzenéje montázs, nem kevesebb, mint hét (!) szerző műveiből összeállítva, amit a koreográfia rövidségéhez képest (13 perc), mindenképpen túlzásnak éreztem. A gyorsan változó zenei anyag miatt a darab összefüggéstelennek tűnik, de nem csak ezért nincs se eleje, se vége, se íve. Pedig minden benne van ami „modern”: cselekménytelenség, hangulattalanság, erőteljes kar- és törzsmunka, földhasználat – még talicskáznak is a táncosok. Fel-alá sétálások, futások keverednek némi oktalan társas-gimnasztikával, az egész darab furcsán töredezett, széteső. Feketék a trikók, rezzenéstelenek az arcok – hol itt a „mosoly”?, kérdem én, a jámbor néző. Az utolsó percben azért kiderül, miről is van szó, mert Nat King Cole elénekli, hogy „smile”! És közben vörös rózsaszirmok hullanak alá a magasból… A technikai kivitelezés önmagában véve pontos és precíz, a táncosok jók, nem az ő hibájuk, hogy ez a darab csak fizikai szempontból jelenthetett kihívást.

 

csehtancmozaik

 

Üdítően hatott ezzel szemben a Vacsora, Mário Radačovský valósággal színházi élményt nyújtó koreográfiája. Egy asztaltársaságot látunk, a mű a jelenlevők egymás közötti furcsa viszonyait jeleníti meg. Cselekmény nincs, inkább hangulati fragmentumokat érzékelünk, ezek füzéréből áll össze a darab. A három fiú és négy lány megfelelő párosításaiból típus-kapcsolatok („se veled se nélküled”, a „baba-lány” és az őt ide-oda tevő fiú, a „két nő között őrlődő férfi”) alakulnak. Szólók, kettősök, csoportmozgások váltják egymást, feltűnőek a változatos, levegős emelések, ötletes dobások. A koreográfia muzikális, lépésanyagában erőteljesen klasszikus alapú, mégis friss, mai. Sugárzik belőle a finomság, a könnyedség, az érzelmi intelligencia. A darab dinamikus, a koreográfiát filmszerű áttűnések és lassított mozgás színezik, remek ritmusban, kitűnő dramaturgiai érzékkel szerkesztve. A világítás és a jelmezek ötletesek, a mű megfog és leköti a figyelmet, hangulata magával ragadó, maradandó élményt ad.

Komoly fejtörést okozott ugyanakkor a második rész első darabja, a Nincs kiút vagy Érzéki tiltás (a cím bizonytalan, mert több helyen, többféle módon szerepelt – koreográfia: Samuel Delvaux). A látottak ugyanis köszönőviszonyban sem voltak a szórólapon taglalt (bele)magyarázó szöveggel, mely ráadásul több bekezdésben is tárgyalta a mű keletkezését, két tételét (melyek egyébként felismerhetetlenek voltak). Tiltás, félelem, szorongás, kíváncsiság, vágyak; sorolja a sokat ígérő szöveg, melyeket a mű a „néző számára rejtett intimitással” mutat be. Mit jelenthet ez? Az intimitást például tényleg remekül sikerült elrejteni, mert egyáltalán nem érzékelhető. Láthattunk ellenben egy kemény, szaggatott mozdulatsorokból felépülő, technikailag nehéz, de egyébként tökéletesen semmitmondó, rövid kis koreográfiát, fekete háttér előtt, fekete jelmezekben előadva. Szorongás? Talán az a nyomasztóan sárgás-zöld fénykör, amibe a lány egyszer-kétszer belelép? „Kíváncsiság”? „Vágy”? „Személyiségek közötti problémák”? Nyomuk sincs, sem direkt módon, sem áttételesen. Merev arcú táncosok – egy lány és két fiú – kitűnő, és tisztán atlétikai teljesítményén kívül semmi mást nem közvetített ez a darab számomra, pedig nem vagyok kezdő modern művek dekódolásában. Még az is felmerült bennem, hogy nem is az előzetesen kiírt darabot látjuk, valami csere történhetett, bár műsorváltozásra történő utalást sehol nem láttam. Ha viszont nem ez volt a helyzet, akkor ezzel a konkrétan nyolc perces darabbal masszívan átverve érzem magam. A nézőt persze nem muszáj a műről információözönnel elárasztani – ebben az esetben lát, amit lát, és gondol, amit gondol. De ha már kézbe kap egy szöveget – és mivel kíváncsi, hát el is olvassa –, joggal várja el, hogy a látottak legalább emlékeztessenek a leírtakra. Legfeljebb nem ismer fel minden utalást és szimbólumot. Az sem baj, ha egy darab nem szól semmiről, kortárs alkotásoknál ez nem is elvárás. Önmagában a tánc, a koreográfia ötletessége is adhat esztétikai élményt. Belemagyarázásoknak azonban semmi értelme, azok nem visznek közelebb a darabhoz, sőt.

Szerencsére hamar feledtette ezt az élményt Egerházi Attila darabja, a Rohanás (Run through), mely mind mozgás-, mind látványvilágában sokkal érdekesebbnek, izgalmasabbnak bizonyult. A színpadon a háttérben talányos képek: fal, felhő, óra, ház, templom – talán az idő, az élet (el)múlására utalva. A kezdetben kissé nyomasztó mű a második felében határozottan megélénkül, hangulatában derűssé, lépésanyagában is változatosabbá és összetettebbé válik. Alapmotívumai az idő és a ritmus, melyeket a koreográfiában a táncosok metronómot idéző mozgása, az ide-oda, fel-le ismétlődő mozdulatkombinációk, szcenikában az emelkedő-süllyedő reflektorok és az időnként felhangzó harangzúgás is felidéznek. Az egyik kép versenyfutást idéz; ki áll az élen? – minden relatív, érezzük ki a mondanivalót. Érdekes, sajátos hangulatú, szerethető darab, kitűnő előadásban.

Összességében az esten a legjobbnak a táncosok teljesítménye, legrosszabbnak pedig a darabokhoz kiosztott szórólap bizonyult. Azok az egyébként szép számmal megjelent külföldi nézők voltak szerencsések, akik nem részesülvén a kísérőszövegek fennkölt gondolataiból, nem kényszerültek azokat a látottakkal összevetni. Nekik maradt az élmény, tisztán a mozgás és a tánc.

A Cseh Táncmozaik előadásán három darab került színre: Egerházi Attila új koreográfiája, a Tékozló fiúk; Václav Kuneš műve, a Neen-Ya; valamint egy Magyarországon első ízben bemutatott Kylián-alkotás, az Un ballo. Bár három eltérő hangulatú művet láthattunk, a műsor a darabok hosszát, értelmezhetőségét, mélységeit tekintve sokkal összeszedettebbnek és kiegyensúlyozottabbnak tűnt, mint a Bumm.

Az estet Egerházi Attila négy női és négy férfi táncosra alkotott koreográfiája, a Tékozló fiúk nyitotta. Az egységes, harmonikus formavilágú darab szépsége fokozatosan bomlik ki. A színpadkép puritán, minimalista, hátul egy fehér selyem téglalapot látunk kifeszítve, a fiúk barnás-lila, a lányok petrolkék-arany jelmeze elegáns, stílusos. A lepel térélményt is ad, lassan forogni kezd, váratlanul a tér középpontjává válik, körülötte futnak, forognak a táncosok. A koreográfia tele ötlettel, fantáziával. Élénk, lendületes kombinációk, hajlított majd hullámzó karok, földhasználat, átlókban megdobott látványos csavarások, ugrások jellemzik, finom, de határozott kontaktokat érzékelünk a táncosok között. Az egész mintha hasonlítana valamire, de mégsem az… Hogy is van ez? Mintha klasszikus szólókat, pas de deux-ket, pas de trois-kat látnánk, kicsit megdöntve a tengelyeket, lendítve az ugrásokat, variálva a táncos és táncosnő érintkezéseit. Stilizált klasszika ez a javából, érdekesen, kreatívan újraépítve, egy akadémikus gyökerekkel rendelkező, de mai formanyelven alkotó koreográfus megfogalmazásában.

 

csehtancmozaik2

 

Václav Kuneš Neen-Ya című darabjában négy hangulatában teljesen különböző tétel követi egymást. A művet Nina Simone, a fekete soul énekesnő életútja és zenéje ihlette, címe a művésznő spanyol eredetű becenevére utal. A négy tételben felvillan az énekes sztár, az emberi jogi harcos, a Nő képe, aláfestésnek Nina Simone számait, de olykor csak beszédét halljuk. (Az énekesnőnek szokása volt koncertjein „beszélgetni” a közönséggel, magát a csendet is sokszor „használta” egy-egy dal előtt, de beszédeket is tartott, főként a faji diszkrimináció ellen.) Életének négy különböző időszakából látunk pillanatfelvételt, az elsőben a sárga miniruhás „Simone” mellett két lány és egy fiú táncol csíkos öltönyben, a tétel vidám, derűs hangulatú – a nagy sikerek korszakát idézi. A második tételben instrumentális zenét nem, csak éneket, majd beszédet hallunk, melyet táncban rövid, szaggatott, ideges mozdulatsorok kísérnek, a dalszöveg alapján ez az énekesnő feketék jogaiért vívott küzdelmeit szimbolizálhatja. A harmadikban látott fiú-lány duett egy magánéleti epizódra reflektálhat, ezt követi a negyedik tétel, gyors, dinamikus zenei és mozgásanyaggal, mintegy a darabot összefoglalva és frappánsan lezárva.

És végül, de nem utolsósorban Jiři Kyliántól az Un ballo; egy csodálatosan könnyed, lebegő, lebilincselően muzikális koreográfia. A színpad fölé leeresztett vasrudakon több sorban gyertyák égnek, hét pár táncol szorosan egybeforrva a zenével. A gyertyafénnyel (is) megvilágított színpad, a fűzős felsőrészű, hosszú szoknyás, sötét barnás-lilás jelmezek és a gyönyörű Ravel-zene (Couperin sírja és Pavane egy infánsnő halálára) egy régi-régi bál vagy udvari ünnepség hangulatát idézik. Neoklasszikus alapú, cselekménytelen és mégis szuggesztív koreográfia, mely nem csupán láttatja a zenét, hanem dialógust folytat vele. Kylián a jelmezt is játszatja, a hosszú szoknyákból térelemek képződnek. Hasonlóan más műveihez, a koreográfus itt is feszegeti a balettos alapon képzett test fizikai teljesítőképességének határait – ez nem véletlen, hiszen ezt a darabot 1991-ben eredetileg a Nederlands Dans Theater legfiatalabb társulatának készítette. A műből mégsem a teátrális virtuozitást, hanem egyfajta finoman mélabús, ünnepélyes hangulatot érzünk ki. Az összehangolt csoportmozgásban a táncosok mint individuumok eltűnnek, a darab lírai összhatása nem egyéni teljesítményeknek köszönhető, hanem közös, együttes munkájuk gyümölcse. A visszatérő mozgáselemek és lépések elringatnak, mögöttük mégis jól érzékelhető a darabot átható és előrevivő kreatív energia. „Semmi több, mint tánc a zenéhez: a muzikalitás és érzékenység gyakorlata férfiak és nők között” – összegezte koreográfiáját mindössze egy mondatban Kylián.

 

 

 

Helyszín: Művészetek Palotája

Idő: 2010. október 2. és 15.