Taps, vége, taps

Nincs lehetetlen - Holland kultfeszt: Ivana Müller: Playing ensemble Again and Again

Nem először vendégeskedik hazánkban Ivana Müller, aki ezúttal a MU Színház színpadára hozta el megkoreografált tapsrendjét. A színházi végmozdulat szenvtelen ötletéből kibontakozó előadás, mely a „belassítás" eszközére épült, üdítően friss és szórakoztató élménnyel örvendeztette meg az 51 főnyi közönséget, mely 51000 forintnyi bevételt jelentett, ami átszámítva körülbelül 170 eurót hozott a társulat konyhájára.
Ádám Kata | 09. 04. 26.

Ilyen és ehhez hasonló bennfentes, a színházi működés hétköznapi, emberi oldalára reflektáló rövid, közlésszerű mondatokat variál a rendező. A színészek a lassított meghajlás, tapsolás, előre-hátramozgás közben szösszenetnyi információkat adnak a színpadon túli, leginkább civil életükben zajló eseményekről, apró történésekről. Bill Aitchison távirati stílusban megfogalmazott mondatai észrevétlenül szőnek önálló színpadi világot a színészek köré, miközben pellengérre is állítják a színpad világát.

Az előadás valóban a színházi élmény utolsó mozzanatával kezdődik. Fény villan a nézőtér felett, majd az üres színpadot látjuk, végül felhangzik a lelkes taps és ováció - épp fordított sorrendben, mint ahogy megszoktuk. Megnyílik a függöny, és előbukkannak a művészek. „Szereplőket" már nem látunk, nincs utalás az előadott darab jellegére. Maguk a művészek vannak jelen a színpadon, kibontakozva a társulati létből, pőrén, magányosan, problémákkal, féltékenységekkel és fájdalmakkal teli. Nem látszik rajtuk az eljátszott szerep árnya, nem érződik vállukon az elmúlt előadás súlya. Emberek jelennek meg előttünk, hétköznapi emberek, akik mellesleg színházat csinálnak. Csináltak az elmúlt percekben. Csip-csup izgalmakkal, gyarló megjegyzésekkel teli emberek. Semmi rejtély, drámai homály, színházi szentség.

 

ivana-muller1

Forrás: MU Színház

 

A szereplők a végtelenségig lelassított, aprólékosan megfigyelt és kivitelezett mozdulatokkal előre és hátra „lüktetnek" a térben. Ez a mozgás adja a darab koreográfiai keretét. A lassú mozdulatsorok aprólékosan kidolgozott koreográfiává állnak össze, mindvégig megtartva ezt a tempót, nemcsak a végtagok mozgatásában, hanem az apró gesztusokban, sőt még a mimikában is. Ajakharapás, elfordított fej, hát mögött összekulcsolt kéz, oldalpillantás a színésztársra, kacsintás, hunyorgás pillanat-hosszúságú mozdulatai alkalmazkodnak a lassított tempóhoz. Csak a szöveg hangzik el normális tempóban. Mindez egyedülálló, titkos megfigyelő attitűdöt kölcsönöz a nézőnek. A lelassult mozgás azt az érzést kelti, mintha az otthoni a videót lassított üzemmódba helyeznénk, mint amikor a megfigyelt részletet akarjuk pontosítani. Közben a szövegek éppen ellenkezőleg a mélyebb rétegek helyett a felszínre irányítják a figyelmet. Az illúzió megragadásának elősegítése helyett az illúzió megteremtéséért felelős személyekre, illetve minden „hasfájásukra".

 

ivana-muller2

Forrás: MU Színház

 

Ugyanis a darab elsősorban azzal foglalkozik, hogy milyen hétköznapian emberi problémák foglalkoztatják a színészt előadás közben. Az egyszerű mondatok, közlemények az éppen zajló történésekről, az előadókat aktuálisan megérintő érzésekről szólnak. A felváltva megtett megjegyzésekből azonban lassan személyiségek és jellemek formálódnak. Ezek nem alakulnak szereppé, de érzékelhetően megkülönböztetik a szereplőket. Megismerjük a nárcisztikus főszereplőt, aki egyrészt tisztában van főszereplőségével, de ennek magányát is lépten-nyomon megéli és fájlalja. Látunk egy magas sarkú cipőt viselni kényetlen nőt, aki annyira megszokta ezt a viseletet, hogy a túrázáshoz is speciális magasított sarkú sportcipőt kellett készíttetnie. Megjelenik a mindig második és másodikságába már rég beletörődött, sőt, azt emblémaként viselő színész, aki folyton apja arcát keresi a nézőtéren. Egyébként pedig azokat a gondolat-foszlányokat halljuk, melyek az előadás közben véletlenül vagy az adott szituációkban kiváltva megfogalmazódnak a színészekben. Reflektálnak a környezetre, az időjárásra, az aznap történtekre, a szállodai körülményekre, az elfogyasztott ebédre, bármire, ami akkor és ott meghatározza a színpadon közszemlére kerülő színész fizikai, mentális vagy lelkiállapotát.

 

ivana-muller3

Forrás: MU Színház

 

A hétköznapibbnál is hétköznapi gondok megfogalmazása végül időbeli válik, és a darab kiterjed az ismétlés kérdésére is. Ami a néző számára aznapi, egyszeri élmény, az a színésznek évtizedes rutin. Városok, hotelek, színpadok, nézők változnak, de a darab nem a több száz előadás során. A zsöllyében vendégeskedő apa helyére az apát néző fiú kerül. A magas sarkú cipőben szenvedő színésznőnek szinte „rágyógyul" lábára a kényelmetlen cipő. Az ismétlődés összekovácsolás helyett magányt eredményező rutin marad csak.

A szokatlanul eredeti alapötletből végtelenül szerethető előadás bontakozik ki, jól megfogalmazott mondatokkal, alaposan kidolgozott mozgásanyaggal, szenvtelenül könnyed megvalósítással. Csak egyetlen dolog okozott csalódást: a színészek a végén kijöttek a tapsra.

 

Ivana Müller: Playing Ensemble again and again

Szöveg: Ivana Müller, Bill Aitchison

Fényterv, technika: Martin Kaffarnik

Hang: Viljam Nybacka

Művészeti tanácsadó: Bill Aitchison

Ötlet, koreográfia, rendezés: Ivana Müller

 

Előadók: Katja Dreyer, Karen Røise Kielland, Bojana Mladenovic, Pedro Inês, Daniel Almgren-Recén, Rodrigo Sobarzo

 

Helyszín: MU Színház

Előadás: 2009. április 18.

 

További írások az előadásról az interneten:

Halász Tamás: Az örökkévalóság tapsrendje

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK