Egy este a bolondokházában

Egyensúly – Győri Balett

Nem egyszerű feladat frappáns összefoglaló címet adni egy olyan balettestnek, amelyet több, különböző koreográfus által készített darabból áll; általában – nézőként és kritikusként is – elegánsan túl is lépünk a többnyire semmitmondó fantázianeveken.
Megyeri Léna | 16. 01. 23.

Nem sokat mond a Győri Balett új bemutatójának címe sem: Egyensúly, mégis, utólag be kell látnunk, hogy a rövid szó tartalmilag olyan szöges ellentétben áll az estet alkotó két darabbal (az egyik magyar címe Kizökkent, a másik egy elmegyógyintézet-szerű intézményben játszódik), hogy felmerülhet a gyanú, talán a nézők ravasz összezavarása volt a cél. A zavarosság ugyanis sok más szempontból is végigkíséri az estet.

Az Uneven (magyarra ferdítve: Kizökkent) című etűd a spanyol Cayetano Soto munkája. Soto táncos karrierjét Spanyolország mellett főleg Németországban és Hollandiában töltötte, és olyan mesterek munkáiban táncolt, mint Philip Taylor, Jiří Kylián, Nacho Duato vagy Ohad Naharin. Az Uneven mozgásanyaga azonban mégis egy angol koreográfus munkásságával mutat megdöbbentő hasonlóságot, mégpedig Wayne McGregoréval. A trükkös emelések, az akrobatikus, a táncosok hajlékonyságára építő pózok, a geometriai formák, a szinte teljesen mozdulatlan felsőtesttel kivitelezett mozdulatok, az offbalanszok mind-mind McGregort idézik. Ugyanakkor Sotonál is szembesülünk azzal a problémával, ami angol kollégájának több darabjában is felmerül: hogy bár formailag igényes a koreográfia (és a Győri Balett táncosai technikailag kifogástalanul teljesítik), mélyebb tartalom híján a fizikai extremitás hamar puszta látványossággá válik. Ráadásul Soto mozdulat-szókincse azért jóval korlátozottabb McGregorénál, így az előadás rövid időn belül önismétlésbe csap át. Nem segít kitörni a monotonitásból az alulvilágított színpad, a folyamatosan ellenfényben, szürke-fekete dresszben táncoló táncosok látványa, és az egyetlen, tökéletesen funkciótlan térelem, egy messziről piramisnak tűnő fehér háromszög sem, amely valójában a balettszőnyeg egyik sarkának megemelése. Mielőtt azonban túlságosan elunnánk magunkat, röpke húsz perc után – egy színpadi térformára hirtelen rákapcsolt villannyal – véget is ér a darab.

Az est második része, a Győri Balett frissen kinevezett művészeti vezetőjének, Velekei Lászlónak új darabja, A terem annyi sebből vérzik, hogy túlélése is kérdéses. A kissé morbid metafora helyénvaló, hiszen az előadás egy kórház-forma térben játszódik, amelyről nehéz pontosan eldönteni, hogy egyszerű kórterem, elmegyógyintézet vagy netán egyenesen hullaház. Utóbbi feltételezést erősítheti, hogy a nyitóképben egy marcona ápoló a kórházi ágyon fekvő, letakart testek között szemlézve kiválasztja az utolsót, és címkét aggat kilógó nagylábujjára. Távozása után azonban a betegek/ápoltak/hullák szép sorban felélednek, és kezdődhet a „buli", ami leginkább olcsó poénok és klisék kaotikus burjánzását jelenti. („Hát ez így kurva nehéz lesz!" – kiált fel tört magyarsággal a japán Daichi Uematsu, miután sikertelenül próbálták egymást megérteni orosz és olasz kollégájával. És ez még csak az első a számos, kevéssé kifinomult szellemesség közül.) A műsorfüzetben nem, csak a társulat honlapján fellelhető szereposztásból kiderül, hogy a szereplőknek nevük és karakterük is van: ha nagyon figyelünk, felismerhetjük például Doriant, aki „kissé nárcisztikus alkat", Lolitát, aki „erotomán", valamint Klaut, aki mi más lenne, mint „klausztrofóbiás". A közhelyek sajnos nemcsak a névadásban érhetők tetten, de a koreográfiában is, amely mozgásanyagában és színvonalában sok esetben jobban emlékeztet egy showműsorra vagy egy musicalre, mint egy moderntánc-előadásra. Diszkó-lötyögéstől fenékriszálásig minden előfordul itt, és arra is hamar rá kell jönnünk, hogy egy kórházi ágyat csak véges számú módon lehet átugrani.

Zenei anyagában főleg 60-as évekbeli slágerekre vagy azok feldolgozásaira épít az előadás a Don't let me be misunderstoodtól a California Dreamin'-ig. Popdalokra koreografálni sok csapdát rejt magában, és a koreográfus bele is sétál szinte mindegyikbe. A Rock the Ballet és hasonló kezdeményezések ugorhatnak be, amelyekben a mindenki által ismert és kedvelt slágerek hivatottak eladni a balettet vagy a kortárs táncot a szélesebb közönség számára. Az ilyen előadások természetéből fakad, hogy a zene hangulatilag és tematikailag is eluralkodik a táncon, amely főként pusztán illusztratív funkciót tölt be, nem ritkán felszínes érzelmekkel és pátosszal terhelve. Velekei koreográfiájában egy ponton Otis Redding a reggeli napfényben ücsörgésről énekel (a „(Sittin' On) The Dock of the Bay című dalban), miközben a táncosok sárga fényben üldögélnek a színpad elején.

A jelenetek mindenféle felismerhető dramaturgiai vagy akár hangulati ív nélkül követik egymást, de legtöbbször önmagukban is zavarba ejtően tartalmatlanok és értelmetlenek. A viccesnek szánt szkeccseket néha derült égből drámai hangvétel váltja fel, mint például a többször visszatérő, vászon mögött táncoló párok jeleneteiben. Szereposztásbeli megjelölésük – „látogatók" – nem visz közelebb ahhoz, hogy kik ők és mi a szerepük valójában a kórházi kavalkádban. Koreográfiájuk viszont – ha már úgyis showműsorokat emlegettem – némi Attraction-utánérzést kelt, egyszerűsített kiadásban.

Az est első darabjával ellentétben, amelynél szinte észre sem vettük, hogy vége lett, A terem legalább háromszor ér véget. Először Daichi Uematsu kontextusba nem kerülő, így önmagában érthetetlenül patetikus szólója kelti a lezárás hamis képzetét. Majd következik egy finálészerű jelenet, amelyben ismét igazi musical-jellegzetességekre ismerhetünk, hiszen minden szereplő felvonul, és felvillant pár tipikus mozgásmotívumot korábbi koreográfiáiból. (Szinte vártam, hogy ezt a tapsrend alatt is megismétlik). Végül persze a keretes szerkezetet is le kell zárni, így legeslegutolsó jelenetként visszatér az ápoló, és döbbenten konstatálja a kórtermi felfordulást.
Vitathatatlan tény, hogy némi popzenével és (akár rossz) poénokkal nem túl nehéz népszerű darabot létrehozni, mégis úgy gondolom, hogy ha egy társulat igényes, előremutató munkát kíván folytatni, akkor a hangsúlyokat egészen máshová kell helyeznie.

 

Egyensúly
A Győri Balett estje két részben

 

Uneven (Kizökkent)

 

Koreográfus, színpadkép: Cayetano Soto

Jelmez: Nette Joseph

Fény: Seah Johnson

Zene: David Lang

Asszisztens: Mikiko Arai, Kara Zsuzsanna

 

A terem

 

Koreográfus: Velekei László

Színpadkép: Vidos Tibor

Fény: Szabó Attila

Zene: zenei montázs

Asszisztens: Kara Zsuzsanna

Dramaturg: Csepi Alexandra

Előadók: Artem Pozdeev, Daichi Uematsu, Gyurmánczi Diána, Jekli Zoltán, Luigi Iannone, Matuza Adrienn, Sebestyén Bálint Harangozó-Díjas, Tatiana Shipilova, Alexey Dolbilov, Horváth Kada, Szanyi Tamás, Engelbrecht Patrik, Hancz Alexandra, Berzéki Melinda, Szendrei Georgina, Gémesi Máté, Balikó György, Tüű Barbara, Varga Ágnes, Marjai Lili, Tetiana Baranovska