„Az ember csepp, az emberiség tenger"

Cseppkánon - Artus

A Cseppkánon igazi ünnepi bemutató: olyan nagyszabású tánc-színház (és koncert), amelyből nem sok akad az Artus harmincéves történetében. Goda Gábor és alkotótársai igyekeztek is kihasználni mindazt a lehetőséget, amit a Müpa színpada kínált, és egy gazdagon rétegzett, sokszínű, mégis letisztult hangzású, gondolatiságú és látványvilágú előadást teremtettek.
Szűcs Mónika | 16. 01. 5.

 

„Az ember csepp, az emberiség tenger. Két csepp együtt is csak egy csepp. Egy csepp csak elkülönülten, csak önmagában lehet csepp. Egy csepp a tengerben megszűnik cseppnek lenni, akkor már csak a tenger létezik. Az elkülönültség megszűnik." Ezt az elvegyülést és kiválást fogalmazza meg képekben, hangzásban, mozdulatokban a Cseppkánon.
Sötétben, tompa puffanások és az azt követő sercegések ismétlődő hangjaival kezdődik az előadás. A monoton zajokhoz hamarosan kép is társul: jobbra elöl egy hatalmas csepp alakú jégtömb függ, alatta tüzes vaslap. A jégtömbből lecseppenő víz a forró lapon sisteregve azonnal gőzzé lesz (az egyetlen vízcsepp sok apró páracseppé válik) –, ennek kihangosított zajait hallgatjuk. Sőt látjuk is közelről (a színpad hátsó felére vetített kinagyított képen), ahogy a megolvadó vízcsepp lassan elválik a jégtömbtől, majd lehullva „felpárolog". Az olvadó jégcsepp – olykor erőteljesen, fényekkel kiemelve, máskor a homályban megbújva – végig ott függ az előadás alatt a színpad szélén, a szüntelen csepegés egyszerre példázza a folytonos változást és az időtlen állandóságot.

Aztán kivilágosodik a színpad, és hátul, kis emelvényen felsorakozva színes esőkabátos alakokat látunk – rögtön megkettőződve, hiszen előttük hatalmas vízfelület tükrözi vissza a képüket. Egy hosszan kitartott hang hallatszik, először egyvalakitől, majd hozzácsatlakoznak többen is, az egész kórus (az Á la cARTe kamarakórus). Ugyanaz és mégsem ugyanaz a hang, hiszen hallhatóan kiszáll olykor egy-egy lélegzetvételre valaki, majd újból bekapcsolódik a közös énekbe. Majd egy alak (a karvezető Philipp György) kiválik a sorból, a többiek elé lép, és vezényelni kezd. Az egy hangnak először a magassága változik, föl-le csúszkál a karvezető mozdulataira, majd fokozatosan megjelenik a többszólamúság. A kezdeti zengés „cseppekre" bomlik, csöpörgésszerű zsongássá változik, a szólamok különböző szövegeket kezdenek recitálni, amelyekből csak töredékeket értünk (menj, és járj be minden utat; állj meg, és gondolkodj másként; te vagy az, akit keresel stb.).
Aztán újabb alakok válnak ki a karból, hagyják el az emelvényt, és levetve esőkabátjukat a víz partjára lépnek. A színpad jórészét beborító víz sekély, alig egy-kétujjnyi, inkább felület, mint közeg, belemerülni nem lehet, de csodálatosan érzékeny membránként jelzi a benne lévők mozdulását. Például azét a két emberét (Virág Melinda, Bakó Tamás), akik elsőként lépnek bele: a lépések nyomán koncentrikus hullámok keletkeznek, távolodnak, találkoznak, rajzolnak újabb és újabb mintázatot (amit a hátsó falra kivetítve felülről is láthatunk). Vagy azét a kettőét (Bakó Tamás, Debreczeni Márton), akik egymással szembe térdepelve többször is nagy fröccsenéssel taszítják hanyatt egymást. Akkor pedig egy egészen különös varázslat történik ezzel a víztükörrel, amikor egy hatalmas ecsettel kezd „festeni" rá egy esőkabátos alak (Baranyai Imre): kivetítve széles mozdulatainak nyomát, mintha tusrajzok vonalait látnánk, ám mire kirajzolódna a teljes minta, el is tűnik, szét is oldódik a vízben. Utakat mutat, vagy jeleket fest? – akármit is üzenne (akar ilyet egyáltalán?), az nyomtalanul enyészik el.
Az első test vízbe (földre?) zuhanásával egyidőben hullani kezd az eső a színpadon, és majdnem az előadás végéig tart a szüntelen szitálás. A lehulló cseppek érdessé törik az addig tükörsima vagy szelíden hullámzó vízfelületet, és csak mikor mindenki visszatér a karba, akkor ér véget az eső, és simul ki újra a víztükör. Az eső eleredésével egyidőben három tai chi művész (Baranyai Imre, Gregus László, Izsák Szilvia) kezd folyamatos mozgásba a színpad három oldalán. Nyugodt, egymásba folyó mozdulataik, szenvtelen, mégis koncentrált jelenlétük ugyanúgy a folytonos átalakulás és állandóság kettősségét képviselik, mint a permetező eső és a folyamatosan csepegő jégtömb.

A karból kiváló többi alak – egyedül, párban vagy éppen mind együtt – ebben a térben próbálja megtalálni a saját helyét, megvetni a lábát, nekifeszülni a másiknak vagy belévegyülni a sokaságba. Történetek nem, de történések, változások végigkövethetők egy-egy alaknál vagy párosnál a visszatérő képekben, gesztusokban, helyzetekben. Például az elsőként látott páros finom interferenciái, párhuzamos, áramlásszerű mozgása, harmóniája későbbi megjelenésükkor már csupa hárítás, elhajolás, kifordulás: ugyanaz és mégsem ugyanaz. Az egymást hanyatt lökő (iker)alakok felállva összeölelkeznek, ám – ahogy ezt a kórus énekli közben a kopogó zongora hangjaival kísérve: „egy a mozdulat" – az ölelés fojtogató szorítássá válik, néma birkózássá a vízben; majd lassan megint enyhül a szorítás, már megint inkább ölelés, végül elválnak. Az egymás elé térdeplő, egymással szembenéző két ember helyzetét más szereplőkkel is látjuk, de megváltozott erőviszonyokkal. Itt csak az egyik alak (Mózes Zoltán) taszítja meg többször is teljes erejéből a másikat (Baranyai Imre), aki erre meg sem rezzen, látszólag nem válaszol. Csak a kivetített animáció mutatja a támadó felé lövellt energialöketet, míg az hátra nem zuhan tőle. És mintha csak egy zen példázatot látnánk, „a tanítvány megvilágosodott", feltérdel újra, és némán néz szembe „mesterével". Hogy mihez tud kezdeni a tapasztalatával, a tudással, a világossággal, az értelemmel, azt egy másik kép mutatja: egy könyvet tart a kezében, lapozgatja, majd – mintha egyszemélyben volna mindkettő, támadó és megtámadott – ütlegelni kezdi vele magát, a fejét, arcát, mellkasát, egészen addig, amíg el nem terül.
Ennek a képnek a hátterében két alak áll mozdulatlanul: egy kékruhás női alak (Nagy Csilla), akit többször is láttunk már, és vele szemben, hozzá hasonlóan kicsit megbillent pózban egy evezőt tartó férfi alak (Bakó Tamás) – az időtlen révész. Aztán mintha csak egy rég keresett út nyílna meg előtte, a lány az evezőhöz lép, és a másik alakkal együtt lágyan evezni kezdenek. Aztán egyiküket felváltja egy másik alak, majd azt is egy újabb, egymásnak adogatják az evezőt, a kozmikus örvény (amit a kivetített animáció mutat) magába szippant mindenkit. És amikor sorra kiválnak, áradó, dinamikus tai chi-mozdulatsorba kezdenek: az egy és a sok találkozik. Majd lassan kipörögnek újra, egyenként elhagyják a vizet, a parton felöltik levetett esőkabátjukat, és visszalépnek a karba.

Utolsóként a karvezetőt látjuk: egy szárnyaló himnuszt énekel, hangjára eláll az eső, kifényesedik a víztükör, benne ott a kar képe, hátuk mögött fent a tiszta üresség, majd pára száll, gomolyog fölfelé. S ahol kezdve volt ott vége lett, ő is visszalép, a hang elhal, marad a csönd és a fény.
„csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd..." (1.)

 

Cseppkánon – Hogy vagy, Hérakleitosz?

Artus

 

 

Szövegek: Hérakleitosz, Goda Gábor

Zeneszerző: Philipp György, Melis László

Alkotó-előadók: Bakó Tamás, Debreczeni Márton, Mózes Zoltán, Nagy Csilla, Virág Melinda

Tai Chi Chuan művészek: Baranyai Imre, Gregus László, Izsák Szilvia

Zenészek: Á la cARTe kamarakórus

Tér, látvány: Sebestény Ferenc, Goda Gábor, Gold Bea

Jelmez: Lőrincz Kriszta

Fény, alkotó munkatárs: Kocsis Gábor

Videó animáció: Papp Gábor, Nagy Ágoston

Videó technika: Megyeri Krisztián

A rendező alkotótársa: Gold Bea

Rendező: Goda Gábor

Helyszín: Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

 

Lábjegyzetek:

1.. Weöres Sándor: Dob és tánc