Szerepkényszer

Petruska labor – Miskolci Nemzeti Színház

A Miskolci Nemzeti Színház Csarnokának minden szeglete hidegséget sugároz. Már akkor is félhomály van, amikor a néző a helyét keresi, és a táncosok közül többen szigorú arccal masíroznak az üveggel borított tánctér körül, időnként pedig fölényes testtartással leülnek a nézőkkel szemben. A csupasz felsőtestű, szmokingot viselő férfiak és nők haja hátrazselézve, tekintetüket hatalmas fekete napszemüveg rejti. A háttérben vasszerkezetek, állványok és három szűk, oszlopszerű ketrec van, mindháromban egy-egy ember raboskodik. Ilyen felütés mellett nem is csodálkozik az ember, hogy nem a farsangi mulatság vidám forgatagával kezdődik a Petruska.
Maul Ági | 08. 05. 13.

De ez itt nem is a Petruska. Sztravinszkij balettje ihletője és alapanyaga Krámer György koreográfiájának, de kísérletezésképpen alaposan szétmarcangolja a rendező. Az eredeti történetet lecsupaszítja, nem hagy meg mást, csupán a három bábfigurát: a mórt, a balerinát és Petruskát. Megfosztja őket környezetüktől, nincs orosz vásári sokadalom, nincsenek cigány táncosok, nincs medvetáncoltató. Nem több helyszínen zajlik a cselekmény. A három alak mint kísérleti alany jelenik meg, szűk helyen összezárva, őrök által vigyázva, szándékosan mesterségesnek tűnő környezetben, mely sem korhoz, sem időhöz nem köthető. A Petruska laborban emberkísérlet folyik, az eredeti műben szerepelő vásári szemfényvesztő szerepét itt egy láthatatlan kísérletvezető, egy testetlen robothang helyettesíti. A sokszor vidám, játékos és mozgalmas zene – már ami marad belőle, hiszen felszabdalva, más hanganyagokkal összemontázsolva halljuk – és a nyomasztó látvány között folyamatos a feszültség. Mintha ironikus, gúnyos aláfestése lenne a groteszk történetnek.

Két napszemüveges szmokingos őr felülről húzza keresztül a szűk ketrecen a három kísérleti alanyt egymás után, eközben alulról hosszú botokkal döfködik őket. Magasról zuhannak a földre, úgy vettetnek a megvilágított üveglapra, mintha csak a mikroszkóp lapjára hajítanák őket. Az első megfigyeltet Újhelyi István formálja meg. Öltözete egy szál fehér alsónadrág, tétován éledezik, riadtan tekintget körbe, visszafeszített lábfejekkel ül terpeszben, vagy térdét felhúzva, kuporogva dől jobbra, balra. Ugyanolyan rácsodálkozással tekint saját testére, mint környezetére. A világgal és önmagával való ismerkedését új jövevény szakítja félbe. Piros bársony fűzőszerű topban és piros feszülős sortban zuhan a férfi mellé. Kecses tartással, felemelt fejjel kezd mozogni. Lágyságot, nőiességet sugároz. Épp megtalálják egymást, kezük összekulcsolódik, amikor közéjük huppan Fűzi Attila. Szemben a másik két alakkal földet érése után azonnal mozdul. Fekete birkózó dresszben fitogtatja erejét, úgy emelgeti a Balerinát, mint valami artista.

 

Lukács Ádám, Fűzi Attila, Bocsi Eszter - Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

 

 

Már az első mozdulatsorok tartalmazzák azokat az elemeket, melyeket a három táncos előrekódolt programként ismétel újra és újra. És amelyek előre jelzik azt a szerepet, amelyet végül is megtestesítenek. Újhelyi tenyereit kifelé fordítva, négy ujját összeszorítva, hüvelykujját a többitől távol tartva köröz kezeivel, mintha egy bábu elnagyolt, faragott kezei lennének csupán, nem mozgékony emberi ujjak. Később kénytelen is lesz kezét így használni, hiszen az őrök ormótlan fehér egyujjas kesztyűt adnak rá. Balogh Borcsa kinyújtott spiccbe feszített lábán húzza végig a kezét többször hiún, önmagában tetszelegve. Megelőlegezve a mozdulatot, amikor balettcipőbe bújtatott lábát simítja végig. Fűzi Attila pedig széles terpeszben guggol, mellkasát homorítva, karjait tarkója mögé emelve, szúrós tekintettel néz előre, mint aki harcos ellenfelét készül legyőzni. A mozdulatok akkor válnak teljessé, amikor fejére helyezik a bokszolók fejvédőjét.

A három emberből tehát egy-egy kellékkel válik Petruska, Balerina Mór. Rögtön megtapasztalják, hogy a rájuk erőszakolt szerep korlátozza őket fizikailag, ugyanakkor elvárásokat is jelent velük szemben. Petruska hiába próbálja levenni a balerina lábáról a cipőt, kesztyűbe bújtatott ujjai csak ügyetlenül babrálják a spicc-cipő szalagjait. A balerina elszántan és egyre kapkodóbban próbálja az égi robothang diktálta mozgáskombinációt reprodukálni újra és újra. A Mór fejét pedig abroncsként fogja körül a fejvédő. A megkreált kísérleti szituációban egymást követik, az énkeresésnek, a szolgai megfelelésnek, a többi szerep felpróbálásának meg a teljes kiábrándulásnak és önfeladásnak a fázisai. Közben végigvonul a cselekményen az eredeti történet egyik legfontosabb konfliktusa is, a Mór és Petruska közötti szerelmi rivalizálás is. A Balerina iránti rajongás azonban itt nem személyes érzelem, hanem csak velejárója a szerepeknek. Az, hogy kinek a közeledését fogadja el a táncosnő, csupán annak függvénye, hogy éppen ki viseli az erőt jelképező bokszkesztyűt. Amint Petruska veszi fel a Mór jelmezét, mozdulatai harciasak, és hetvenkedők lesznek, akár a Móré azelőtt, és a Balerina rögtön táncolni kezd vele, akit korábban elutasított. Sőt Petruska kis híján megöli vetélytársát, de az őrök közbeavatkoznak, nem hagyják, hogy Petruska szerepén kívül cselekedjen. A zárlatban, miután a Mór a nővel is és Petruskával is csaknem végez, három kijózanodott, de megtört embert látunk. Ugyanazokat a mozdulatokat ismétlik, amiket a kísérlet legelején, öntudatra ébredésükkor ösztönösen végeztek. Meg-megbicsaklanak, mégis táncolnak. Motorikusan, akár a bábok.

 

Újhelyi István, Balogh Borcsa, Fűzi Attila - Forrás: Miskolci Nemzeti Színház

 

 

Krámer György Petruskája tehát nem a bábok emberré válását meséli el. Épp ellenkezőleg, az ő varázslója, a kísérletvezető az embert degradálja bábbá, a hideg manipuláció szálaival mozgatható marionetté. Nemcsak Petruska figurája kapcsán állítja szembe az ember és báb fogalmait, mint ahogy az eredeti történetben szerepel, hanem magát a szerepkényszert állítja középpontba mindhárom figura kapcsán. Kiöl minden optimizmust, igazságérzetünket cirógató részletet a cselekményből. Eredetileg, bár a varázsló megmutatja ugyan, hogy Petruska szalmával töltött élettelen bábu, de Petruska szelleme rácáfol erre. Krámer verziójában azonban a báboknak semmilyen hatalmuk nincs a kísérletvezető fölött

A koncepció érdekes és átgondolt, de a megvalósítás szintjén sajnos meg-megbicsaklik. A térben, cselekményben és a szereplők számában is leszűkített cselekmény gyakran elerőtlenedik. A gyakran ismétlődő mozdulatsoroknak a három főszereplő nem mindig tudja megadni aktuális jelentését, Balogh, Újhelyi és Fűzi jelenléte nem elég erős ahhoz, hogy elvigyék hátukon az előadást, mely rájuk, hármójukra épül. A kísérlet őreinek hideg arckifejezése, közönséget fixírozó magatartása és az érthetetlen robothang is inkább erőltetett, teátrális elidegenítés, mint ijesztő, szorongást keltő elemek. Az előadás résztvevői is mintha nem átélnék, közvetítenék szerepüket, inkább olyanok, mint akik csak negyven percre kötelességszerűen felvették azt.

 

Petruska labor

Miskolci Nemzeti Színház

 

Zene: Igor Sztravinszkij

Díszlet, jelmez: Daróczi Sándor

Koreográfus: Krámer György

Előadók: Balogh Borcsa, Bocsi Eszter, Fűzi Attila, Gál Lóránt, Lukács Ádám, Újhelyi István, Krámer György