Irreality Utópiában

DiverZity – TranzDanz

Múltjukat vesztett, jövőtlen, fekete-fehér alakok egy irreális valóságban. Kovács Gerzson Péter a TranzDanz legújabb, DiverZity című előadásában az emberi tűrőképesség határait feszegeti a MU Színházban.
Sárosi Emőke | 13. 10. 14.

Minden tisztelet megilleti a TranzDanz táncosait. Maximális művészi alázatról és memóriáról tesznek tanúbizonyságot a DiverZity 73 perce alatt. Adott egy utópisztikus város, ahol négy identitásától megfosztott, emberi mivoltát elfelejtett alak (két fiú, két lány) sérült fájlok által vezérelve bolyong a lét hálójában.

Fehérre mázolt bohócarcukban az elnagyolt fekete halálmadár-szerű szemüregük ordítja a nézőtérnek a groteszk világot. A kezdeti vicces paródia, a hagyományos néptánc jellegzetes mozdulatait, virtusát, karaktereit állítja pellengérre: karikírozza az állatias szenvedélytől és megfelelő mennyiségű alkoholtól fűtött kanos férfit és a szende, de magát kellető, riszáló nőt.

A tradicionális etap elmúlásával feloldódnak a nemi szerepek is, aszexuális lényekké válnak a táncosok, és a kortárs tánc eszköztárából szemezgetve önálló, elidegenedett kisbolygókként keringenek a térben. A kontakt improvizáció meditatív és dinamikus gesztusrendszerét felhasználva figyelmük saját testükre koncentrálódik, harmonikus, kidolgozott mozdulataik társtalanok maradnak. Az unalomig ismételt magányos esztétikumot a falanszter robotjai váltják fel. Agymosott játékkatonák masíroznak céltalanul a térben. Torz fintorként kivillan a merev szabályokból a latin táncok revüszerű, túlboldog laza extázisa. De DiverZity városában csak pillanatnyi és illékony életlehetőségek vannak. A robotok és a magányos mozdulatművészek sokszorosan visszatérő unalomba fulladó ismétlődéseit a diktatórikus rendszer képe éleszti újra. A vezérért (Tókos Attila) rajongani lehet, rettegni tőle, vagy a tömeg masszájában láthatatlanná válni előtte. Gesztusai egyszerre megfélemlítőek és nevetségesek. Önmaga paródiája a figura, amiben a táncos színészi kvalitásait is felvillantja.

 

 

De ismét visszatér az önálló életrekelt végtagokkal működő gépvilág. Nincs nyugvópont, csak egy kósza fénysugár egy új napfelkelte reményében. Ismétlődő körtáncaik itt is őrzik a magányba zártság érzetét. Újjászületni madárként, növényként a fény felé törekedve vágynak az éltető energiára, de csak a sötét sterilitás jut számukra.

A még szembetűnőbb kontrasztra játszik rá Horváth Boldi video háttere. Felhők minden mennyiségben: kicsi-nagy, kettő-négy, fekete-kék, osztott és osztatlan képi világban. Az elvágyódás kissé szájbarágós megjelenítése, amelyet WodaWolf (a budapesti Csodafarkas DJ) zenéje feszít tovább. Egyszerre ötvözi a népzenét, az elektronikus zenét civilizációnk zajaival. A mindenki számára ismerős népdalokat épphogy hagyja felismerni, a hangzást átitatja a külföldi slágerek ismerős taktusainak egyvelege – a fém, gép, lánc zajaival az elektronikus jövőzenét festi fel.

Az innovatív diszkózene katonái meggyűrt halálmaszkos-bohóc figurákként érkeznek a záró pillanat időtlenségébe, ahol konkrétan megakad a lemez. Ugyanaz a latinos groteszk revü-dallam ismétli perceken át magát. Ezt a feszültséget játssza ki humorrá a rendezés, a táncosok kilépve karakterükből tekintgetnek kifelé a megváltó sötét felé. A bohóctréfaszerű zárás a humor keretébe foglalja az előadást, amelynek hősei a táncosok. A variációmentes ismétlésre épülő, didaktikusan valamit átadni akaró koreográfiához profi jelenléttel és művészi alázattal dobják oda magukat mindenkinek 73 percre.

      Kovács Gerzson Péter: DiverZity

 

Zene: WondaWulf

Videó: Horváth Boldi

Technikai munkatárs: Payer Ferenc

Koreográfus, látványtervező: Kovács Gerzson Péter

Táncosok: Bora Gábor, Blaskó Borbála, Fehér Laura, Tókos Attila

 

Helyszín: MU Színház

Idő: 2013. október 11.