Nő(s) tragédiák

Mándy Ildikó: (Lady) Macbethek

Talán, mert előbb teremtette az Isten, mint a nőt… talán, mert ez utóbbi szertelen kíváncsisága miatt, ártatlanul ő is kiebrudaltatott Onnan… talán, mert emelt fővel, végezheti dolgát minden, arra alkalmas almafánál… – Ő a felfedező, a harcos, a hódító, a hős. Hátán a világ terheivel, a lét szomorú, elviselhetetlenül fájdalmas kérdéseivel ő Ádám, ő Faust… ő a hatalomért gyilkossá váló Macbeth. Ő a tragikus hős.
Szoboszlai Annamária | 08. 04. 29.

 

Shakespeare Macbethjét ugródeszkául véve Mándy Ildikó koreográfiájában, a (Lady) Macbethek-ben a nemekre szétszakított emberi – különösen a női – lét ködös-titokzatos világtengerére szegezi tekintetét, s a tőle megszokott játékos iróniával vesz lendületet, bár a messzi távolban Szkülla és Kharübdisz réme kísért – újra. Duója Fenyves Márkkal a nyugtalan, a megszokott válaszokat megkérdőjelező, azokkal dacosan feleselő, új utakat kereső alkotó portréját látszik kirajzolni, aki nem idegenkedik olyan váratlan-furcsa grimaszoktól sem, mint amilyenek az utóbbi darabok kontextusba tuszkolt konferanszié-szövegei. Az Öőt (táncolják: Pálosi István, Fenyves Márk) felvezető, gépi intonációjú nézőfigyelmeztetője – „Szex, szex, szex” csak 18 éven felülieknek, s „elmenni n-e-m l-e-h-et, n-e-m l-e-h-et” – emberhanggá lágyulva a (Lady) Macbethek-ben kerül elő újra – bár tartalmilag ellenkező előjellel. Mintegy tíz perc után egy láthatatlan bemondó köszönti a jelen aktuális BKV-sztrájkja ellenére is megjelent nézőket, s megkér, hagyjuk el a termet körülbelül negyven percre, kávézzunk, cigizzünk, fecsegjünk a világ nagy dolgairól, hogy rendben végbemehessen a technikai átállás. Pillanatnyi, a sorokat enyhén felborzoló habozás után azonban a darab folytatódik. Egy nézővel incselkedő, súlytalan, szerencsétlen, helyét nem lelő, reflektálatlan momentum – újra. Egy hol sietős, hol tétovázó, hol nagy gonddal megmunkált, hol szinte bántóan kiérleletlen előadásban. (…)

A tánctér felett sűrű füst gomolyog, mikor Mándy Ildikó és Fenyves Márk szigorú, szorosra gombolt kabátban, bő (nadrág)szoknyában, combjaik közé vastag, embernyi hosszú, hímtagból farokká, uszállyá vált rudat szorítva, méltóságteljes lassúsággal átvonul a színen. A kép beszédes, cizellálatlanul sokrétű felütés: a dráma kezdőjelenetéhez hűen mutatja a győztes, ám az uralkodónak csak látszólag behódoló, „ernyedt fegyverét” rejtve maga mögött tartó harcos((nő)ke)t, akik, bár ketten vannak, mégis egyetlen (férfi-nő) karaktert rajzolnak. Dallamtalan, ciripelő-kattogó, lélektelen gépzene festi alá ezeknek a futurisztikus, (Lady) Macbeth-falloszoknak a diadalmenetét, a háttérszerepből hatalomra törő nő látványos, de egyben illékony erődemonstrációját.

Nem tudni, csak sejteni, hogy még a következőkben is a dráma cselekményéhez tapad a darab, mikor a két táncos mintha szilaj paripán vagy seprűn nyargalna be a színre, felidézve a jósboszorkákkal való találkozást – vagy egyszerűen csak a nőben lakó tébolyult, veszélyes lidércet. A fent vázolt két fizikai-szellemi alapállapot váltakozik a darab folyamán: az elegáns és kimért, valamint a virgonc, clownszerű, míg egymásba nem olvadnak, elkülöníthetetlenül.

Mándy és Fenyves egymás groteszk, felemás tükörképei. Ruhájuk azonos, mozdulatsoruk némi elcsúszással azonos, és szimbolikus hímtagjuk, napjaink implantátumainak túlméretezett mása folytán nemük is az. Mégis a Nő nő jár elöl, társa, a Férfi nő csak mint árny, követi, így az előadás egyszerre Macbeth-parafrázis, illetve – a színlap tanúsága szerint – emberi-hatalmi kórkép az „XX és XY kromoszómák”-ról.

 

Fotó: Dusa Gábor

 

 

Átiratként értelmezve Lady Macbeth lesz a „tragikus” hős, míg sminkelt, fűzős duplikációja, az irányított fél, férj. A hatalomvágy eredeti története a női (és ezen át a férfi) lelket is kinevető szatírába fordulhatna. A nőébe, aki színészkedik, aki hisztérikus, aki még meghalni sem tud, akar, aki – árnyékostul – folyton visszagurul a színre egy kórházi betegágyakat imitáló szerkezeten. De a lehetőség feltételes módban konzerválódik. Fenyves férfi-nő figurájában elemi a kettősség, kifordítottsága adott, így színészileg könnyebb feladatot kell megoldania, Mándy azonban túlságosan Nő ahhoz, hogy a pantomimszerű jelenetekben vérbeli, nemtelen clownná váljon, s személyisége helyett az általános, a maszk lépjen működésbe. A vizelés-imitáció a háttérbe oszlopnak állított óriás falloszoknál komikus megfogalmazása a két nemnek: az „egyenlők” egyike áll, míg a másik guggolni kényszerül; az egyre idétlenebb, klasszikus zenei aláfestésre előadott nyargalászás is mosolyt csal elő, akárcsak a betegszállító ágyak földfelszín-közeli mini másán ide-oda guruló táncosok – mégis. Hogy komolyan vehető és igazán „fajsúlyos” legyen, ahhoz modernkedő és szószátyár az előadás; találó szatírának meg finomkodó és maníros. Ebből az eldöntetlenségből, billegésből még akár erényt is kovácsolhatna a koreográfus, mivel a darab egészének gazdag asszociációs tere nyitott, képlékeny. De a képiségében – rudak, fejen koronaként egyensúlyozott korongok, az utolsó jelenet abroncs-műanyagcső-ruhái –, narratív mozgásanyagban jelentős pillanatok közé túl sok értékkel nem bíró űr ékelődik. Míg Mándy egy másik darabjában, az Időtolvajokban jelentkező (idő)hiátusoknak, folyton ismételt, de izgalmas és szép mozdulatsoroknak jelentése van, s ez a jelentés végül többnyire be is tölti a lyukakat, addig a (Lady) Macbethek halványabb, szegényesebb összképet mutat, pedig a háttérben sejthető alapanyag színpompás.

A zárójelenetben régmúlt úrhölgyek merevített abroncsruháját idéző gumivezeték-utánzatokba vörös lét (bort?, vért?) töltenek a Ladyk, majd fújni kezdik a cső egyik végét, de a vérkeringés csak Fenyvesnél indul be, szökőkútszerűen spriccelve szerteszét a folyadékot a színpadra. Majd a csupasz vázba bújó táncosok, mint mikor lélek elhagyni készül a testet, lassan összezsugorodnak, s kilépnek a színpad sötétjébe. Maradnak az élettelen, húsát hagyott ruhaköltemény vázak, a kémiai-biológiai laborok természet-imitáló, de természetidegen világát idéző csövek. A jelenet szép, lírai kokettálás a Shakespeare-dráma vércsárdájával, férfi-nő lét misztériumával, az átváltozással, élettel-halállal. Épp a megfelelő adagban teátrális záróaktus. Tragikusan csak az utolsó utáni pillanatban.

 

 

Mándy Ildikó: (Lady) Macbethek

 

Jelmez: Szűcs Edit

Fény: Payer Ferenc

Hang: Kondás Zoltán

Rendező: Mándy Ildikó

Előadók: Mándy Ildikó, Fenyves Márk