Tapsolunk, mert... ?

Hámor József: Concerto - Közép-Európa Táncszínház

Tanácstalanul ülök Hámor József Concerto című darabjának bemutatója után. Nem megoldhatatlan feladvány volta, a nézőtől újfajta szemléletet megkövetelő beszédmódja taglóz le, hanem félresikerült kvázi grimasza.
Szoboszlai Annamária | 08. 11. 29.

Az Egy, mely a MU Terminál számára készült, a vele nevében nem, de génjeiben rokon Vörös (Gangaray Táncszínház), valamint a Karaván feszességével, eleganciájával - még ha nem is körözte le az itthoni kortárs alkotókat - kevés színben játszó, de meggyőző táncszínházi-koreográfusi-gondolkodói alapvetést mutat: dinamikus térhasználatot, jellegzetes klasszikus modernsége folytán könnyen felismerhető mozgásvilágot, a zene ihlette tiszta táncot. Az utolsó pont különösen fontos Hámor esetében, mivel már Az Egy-nél is hivatkozik a táncosokra mint hangszerekre, akik „a zenével eggyé válva a testükkel szólaltatják meg a ritmust, a dinamikát és a dallamot" - írja az akkori ismertető. Hogy továbbra is ezen az úton jár, azt mutatja, van itt még bőséggel számára kiaknázatlan kincs. A korábbi darabok keletiesen misztikus atmoszférájához képest a Concerto annyival vállal többet, hogy egy zenei műformát ad meg játékkeretnek, a hangszerek, az emberi testek és - harmadikként - a CD lejátszó sajátos „versenyéhez", s ezek feleselgetéseiből épül fel a concertóra jellemző három tétel: a kettő gyors, s a középen elhangzó lassú.

Hámor József abszolválja a műformát, a cím elrendelésének eleget tesz. Igaz, a nem megfelelő hangosítás miatt csak a nagybőgő és a hegedű „él", miközben a cimbalom hangja sajnos menthetetlenül beleolvad a CD-hangzásba. Ez technikai kérdés, az ebből adódó esztétikai szépséghiba, feltételezem, kiküszöbölhető. Az viszont megfontolandó, hogy érdemes-e, szabad-e a hangbrigádnak, azaz az élő zenészeknek, s a CD-lejátszó indításáért felelős, magát ezúttal passzív, játékvezetői (vagy karmesteri) szerepbe soroló koreográfusnak a Közép-Európa Táncszínház karzatán, a táncosok feje fölött helyet foglalni. A kiemelt helyzet egyfelől persze magyarázható a térbeli adottságokkal, a műfajjal (nagyzenekar kontra szólók), másfelől azonban épp a különböző művészi kifejezésformák, az élő zene és az élő tánc közvetlen színpadi találkozásának varázsától, egy „kiegyenlített" versenytől fosztja meg a nézőt, kiiktatva az előadás duplalakatját nyitni képes egyik kulcsot. A teljes zenei anyag bátran lemehetne CD-ről, anélkül, hogy bármi hiányérzetünk támadna. Majd megértjük, amit értenünk kell a koreográfus és táncosai folyamatos, koncepciózus, nonverbális kommunikációjából, a concertóval mint műformával űzött ironikus hangjelzés-játékból és az el-elcsöppentett gegekből...

 

concerto-ket-fel

Fotó: Dusa Gábor

 

Csettintésre érkeznek a táncosok, az „új hangszerek", akik állandó szemkontaktust tartanak a koreográfussal. Színpadias, túljátszott gesztusok, a lányok rágózó szájmozgása tánc közben, a spontaneitás látszatával felruházkodó tréfák, az elhallgató zenét az ütemek kiszámolásával helyettesítő játék együttesen egy érvényes, egymás közti kommunikáció hamis illúzióját keltik.  Mert, míg a zenész a húrokon végighúzza a vonót, s az a mozdulat okán valóban, szükségszerűen hangot ad ki, addig a táncosoknál ezek a hasonlóan közvetlen reagálás-lehetőségek mímelésbe, színészkedésbe csapnak át, nincs mód, lehetőség őszinte megnyilvánulásra. Számomra visszatetsző fal keletkezik a néző s az egymásra sandításaikban is egy nyelvet beszélő előadók között, akik áttételesen azt közlik velünk, hogy „ez az én játékom, a magam örömére, nézheted, de nem engedlek beee". Ez önmagában nem hiba, ez lehet jelentéses, de esetünkben, még ha része is a rendezői koncepciónak - feltételezem, hogy része, s nem a táncosok törnek színészi babérokra -, a gesztus annyira rátelepszik a darabra, hogy az egész előadást a senki földjére taszítja.

Az a kellemetlen érzés alakul ki, hogy Hámor nem tudta eldönteni, hogy egy felhőtlen, vidám, „csak" nézőnevettető darabot csinál, vagy hogy a látszólagos mosoly igazából egy álcázott grimasz, valamiféle görbe tükör. Ez utóbbi feltevést látszik alátámasztani a már említett színpadiasság, az eklektikus mozgásanyag, a megszólaló zenei egyveleg, az élőzene látványos lecserélése CD-konzervre. Mindez azonban nem kap egy hatásos ellenpontot, megfelelő lecsapódási felületet. Nincsenek figurák, akikre oda kellene figyelnem, a mozgásanyag untat, még akkor is, ha bizonyos részeknél sejtem, hogy ez szándékos. A sokszor, sok darabban látott táncosok sem hozzák a legjobb formájukat, többségük egyszerűen nem tud azonosulni a mókázó, kicsendülni akaró ironikus szólammal, épp azzal, amin az egész vállalkozás sikere áll vagy bukik. A világítás, az unalomig elcsépelt padlóra vetített fényrács-rendszer, a gagyi sárga lámpák és a diszkófényes befejezés (az egyetlen momentum, ami a totális eldöntetlenségben, köszönhetően a férfitáncosnak, mégiscsak működik), vagyis a kortárs táncnak szánt (?) grimasz egy óvatos bandzsításban merül ki.

És még mindig fennáll a veszély, hogy valójában az elemző a bandzsa, mikor látleletnek, ön-és közreflexív görbe tükörnek szeretné, akarja leírni a Concertót, így mentegetve magában a koreográfust, ebben találva mentséget a faarccal játszó zenészekre, az iskolás mozgássorokra, a meghökkentő fényekre - az elhibázottságra. Mert, ugye, a mű mindenkor tükör, visszatükrözi azt a valóságot, amiben született, a kort, amibe beágyazódik. Ha ezt nem teszi, ha valamilyen formában nem kezd párbeszédet - legyen bármily tetszetős -, az eredmény l'art pour l'art. Kifordíthatjuk meg vissza be, mégiscsak hasznavehetetlen giccs, kacat. És a taps akkor sem fog elmaradni.

 

Hámor József: Concerto

 

Zenei vezető: Farkas Mihály

Zene: Oláh Gergely (cimbalom), Balogh Miklós (hegedű), Hámor József (ütőhangszerek), Zoohacker (Dj)

Jelmez: Juhász Dóra

Fény: Fejes Ádám

Asszisztens: Fodor Katalin

Koreográfus: Hámor József

Előadók: Asztalos Dóra, Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Kiss Róbert, Major László, Palcsó Nóra

 

Helyszín: Bethlen Kortárs Táncműhely

 

 

Az előadásról olvasható másfajta megközelítés is az interneten:

Maul Ágnes: Örömtánc