A nagy hal és a kicsi

Ravel - Budapest Táncszínház

A Földi Béla vezette Budapest Táncszínház Ravel-estje két szempontból elgondolkodtató: miért építi az együttes egész estés műsorát - a nyilvánvaló közönségcsalogatáson túl - Ravelre, illetve hogyan, mi módon teszi ezt.
Szoboszlai Annamária | 09. 11. 22.

Az est első feléért felelős Marie-Laure Bédel-Tarneaud az A. Bertrand három költeményétől (Vízitündér, Akasztófa, Scarbo) inspirálódó Gaspard de la nuit-re készített rövid etűdöket, majd a Concerto en Solban megpróbálkozott a zeneszerző portréjának színpadi megfogalmazásával. Keze nyomán - elsősorban táncosnőjének köszönhetően - született egy jó emlékű pas de trois (Akasztófa), mely feledtette az estet kezdő halványka „kortárs sellő-balett"-et (Vízitündér), illetve elviselhetőbbé tette az utána következő Scarbo-t. A koreográfus az E-motion című korábbi darabjának „vizein" hajózott tovább, de sok kalandra nem ragadtatta magát. A Vízitündér címszerepére eleve „sellőkülsejű" (hosszú, göndör szőke hajú) táncosnőt választani triviális megoldás, a két fiatal táncost egy romantikus mesébe helyezni, s a hiába való vágyakozás „drámáját" szimplán a „lábnélküliség" illúzióját keltő mozdulatsorokkal kifejezni pedig ötlettelenség. A táncosnő bájos, de színészi képességei nem elegendők ahhoz, hogy elhazudja végtagjait, a férfi partner pedig egyszerűen nem tud felolvadni ebben a habvilágban.

A lábra állni nem tudó vízitündér-balett után következő két darab akaratlanul is megtelik „vizes" utalásokkal. Az Akasztott táncosnője két férfipartnere vállán csüngve halászok hálójában vergődő halra emlékeztet, aki bár ismeri sorsát, de még mindig könyörületet remél. A táncosnő színészileg hiteles jelenléte és táncos kvalitása emeli ki ezt az etűdöt a többi sorából.

A Scarbo-ban a táncosok csápokat idéző széttárt karjaikkal, görbített hátukkal inkább emlékeztetnek mélytengeri halakra, rejtélyes kopoltyús szörnyekre, mint a félig ork, félig szellem lényre, a „scarbo"-ra. Egyébként is mintha a „nagyobb hal megeszi a kisebbet" elvet mímelnék színpadra: az egymás után belépő táncosok sorra „leterítik" egymást. Az előbbi győztes a következő percben már áldozat. Az egysíkú, „ijesztgetős" mozdulatokat használó koreográfia megint csak kevés alkotói leleményről tanúskodik.

 

 

ravel-butszhaz

 

A Concerto en Sol az előzőekhez képest új hangokat üt le. A „kortársias balettek" után a mesés táncjátékok jókedvével érkeznek a táncosok a színpadra. A díszlet s a jelmez is „romantikusan" absztrakt: a háttérben óriás zongorabillentyűzet, előtte fekete-fehér sávos ruhát viselő táncosok. Mindez, s a Ravel képmását az ingén viselő fiú, játékosságot, könnyed táncművet előlegez, nem is csalódunk egészen a lassú tételig, mikor a koreográfus Ravel lelki lemeztelenedését valódi vetkőzéssel „szimbolizálja." A zeneszerző szerepét játszó megválik ingétől-nadrágjától, amitől a darab szándékolatlanul komikus „chippandale-show-s" ízt kap, s ezt csak tetézi a teljességgel invenciótlan „tánc", vagyis levegőben indázó karjainak „szólója." A szintén alsóneműre vetkőzve színre lépő „zenei-hang pár" végül visszafordíthatatlanul giccsbe tereli a darabot. Stílustörténetileg talán helytálló lehet ez a fajta romantikus színezet, de idézőjelek nélkül inkább kínos.

Raza Hammadi Bolero-parafrázisa igyekszik megkerülni a szokott kliséket. A darab prepozíciója ezúttal egy balettóra, a táncosok a rudaknál melegítenek, s közben szövegelnek, fecsegnek, anélkül, hogy egy szót is sikerülne elkapnunk. Felzendül az első néhány taktus, a rudak az égbe emelkednek, a duruzsolás pedig folytatódik. Az eleinte erőltetettnek tűnő gesztus igazi próbatétele az, hogy a táncosokat belülről feszítő energia a mozdulatokon át utat talál-e magának a felkiáltások, sikkantások hiteles megformálásához. A táncosok állják a sarat, összeszokott, jól működő együttes képét öltik, jó nézni őket. A klisékből is jobbára csak a vörös ruha marad, az érzéki táncot kifordítja a koreográfus, s „diákosan" tornaszerű mozdulatokban kapcsolja össze a férfit és a nőt, kioltva a valódi erotikát. A korábbi etűdökben megmutatkozó eltérő táncos kvalitások homogenizálódnak, és a Hammadi-féle Bolero a beszélő táncosokkal végül valahogy átjut a holtponton, és energiával telt darabként jó est-zárónak bizonyul

Nagyobb hullámok s hullámvölgyek nélküli est a Budapest Táncszínházé. Nem bátor, nem bevállalós, nem „felfedező", de elkerüli a hajótörést.

 

 

 

Ravel

 

Zene: Maurice Ravel

Előadók: Forró József, Hegedűs Tamás, Nagy Zoltán, Réti Szilvia, Sághy Alexandra,
Stáry Katalin, Szabó Antal, Ur Annamária, Varga Kinga

 

Gaspard de la nuit

 

Jelmez: Radmila J. Dapic

Koreográfus: Marie-Laure Bédel-Tarneaud

Zongorista: Alexandre Lacombe

 

Concerto en Sol

 

Jelmez: Radmila J. Dapic

Koreográfus: Marie-Laure Bédel-Tarneaud

 

Bolero

 

Kosztüm, díszlet: Molnár Zsuzsa

Koreográfus: Raza Hammadi

 

Helyszín: Nemzeti Táncszínház

 

Képgaléria: itt

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK