Ha a porcelánbaba sírni tudna…

Katona Gábor: Nunquam - Bartók Kamaraszínház, Dunaújváros

Fémvödör. Vízzel tele – vagy szárazon, kongón. Nélkülözhetetlen, szimbólummá válásra váró, a Katona Gábor koreográfiák mára személyes szignóként ható eleme. Ott van a Nulla Celsiusban, megtoldva egy bőrönddel s egy ventillátorral, s vagy egy tucatnyinak a tetején egyensúlyozva, a földre időnként le-lelépve próbálja Katona megközelíteni a Nőt az Eső utánban. Így nem meglepő, hogy a Nunquam (Soha) kezdőképén sem látni egyebet, mint egy, a fehér táncszőnyegen hidegen csillogó vödrökből kirakott alakzatot, mely minimalista-mód dekoratív, absztrakt térré formálja a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház kistermét.
Szoboszlai Annamária | 08. 03. 14.
Az egyikben mintha víz lenne, egy másikban talán jég, a többi üres, helyesebben férfifejek bújnak majd beléjük újra s újra, vagy veszik fel őket megkülönböztethetetlenné tévő óriási kalap gyanánt, elrejtőzve a világ, s a rezzenéstelen arcú, halottmályvaszín-ruhás porcelánbaba-gyűjtemény, a Nő elől.

Katona Gábor nem először jár Dunaújvárosban. A már említett Eső utánnal fellépett az I. Monotánc fesztiválon, részt vett az Ifjú Koreográfusok Fórumán is, a Nunquamot pedig a színház táncegyüttesével készítette el. A Magyar Táncművészeti Főiskola néptánc szakán végzett koreográfus munkái alapjául szolgáló magyar néptánc és folklórkincs modern mozgásformákkal, elemekkel való ötvözete egyfelől lüktető, dinamikus erejű, másfelől intellektuálisan átgondolt, kidekázott – ami olykor csak egy hajszálra marad távol a kimódoltságtól.

Ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve a nemek többé-kevésbé visszafogott háborújaként előttünk kibontakozó táncjáték, a Nunquam esetén.

Mindjárt a darab elején a már említett látványos, emlékezetbe égő vödör-installációt az alig-világításban felderengő színpad hátsó falára vetített, fejjel lefelé vízbe mártott, szájából buborékokat eregető férfiarc egészíti ki, mintha csak valamiféle vödörbe csempészett belső kamera gyanánt térképeződne fel a kívülről láthatatlan. Majd a hat férfitáncos a vödrökre állva fél lábon egyensúlyoz, képi kifejezéseként a bizonytalanságnak, a biztos talaj nélküliségnek, míg az ötfős lánycsapat nagymamáink féltve őrzött porcelánfejű babáinak masni-koronás másaként rezzenéstelen arccal figyel. Élénk arcpirosító, kerekre tágult szemek – élettelenségükben különösebb funkció nélkül felvarrt cifra fodorként hatnak a nagyon is élő-izzadó-emberi férfiak mellett a lendületes, szökelléses, népi s modern kevercséből összeálló csoport-táncban a darab elején, túl közel, túl sűrűn a nézőhöz a kamaraszínpad zárt, intim közegében. Nem szerencsés, hogy a koreográfus a lányok báb-kosztümjének direktsége folytán elébe megy mindennek, kifecsegi a „poént” a két nem minőségének, jellegének jelmezben (is) definiálódó behatárolásával. Pedig a tény, hogy a fiú táncosok többsége a Vasas Táncegyüttesből érkezett, míg a lányok szinte kivétel nélkül balett-előképzettségűek, már megteremti a kívánt kontrasztot.

 

Fotó: Dusa Gábor  

A Férfi erős, cselekvő, mindig tettre kész, még ha néha „alámerül” is a vödörben; ezzel szemben a Nő, a szép, festett bábu, látszólag nem rendelkezik önálló akarattal, tetszés szerint mozgatható, „működtethető”, a lánykarakterek – ellentétben a „bandázva” tapsozó, forgó fiúkkal – mégis jóval emlékezetesebbek. A két nem között soha nincs harmónia, soha nincs nyugalom. A Nő földön kitekeredett férfitesteken sétál keresztül, igaz, mezítláb, ormótlan bakancsától, „babacipőjétől” megszabadulva; a Férfi kísérletezik a síró-kacagó játékszerrel. Feloldást talán csak egy jelenet hoz, mikor egymásra utaltságukban átmenetileg békét lelve a Nő segíti a fémkalaptól vak Férfit végigegyensúlyozni a lefordított vödrök során.

A hol jól kivehető, hol összegubancolódó (jelentés)-hálóban egy projektorral vetített plasztikhal is felbukkan, mely balról jobbra halad el a színpad hátsó falán. Ennek párjaként, a tánctér közepén egy időre fénysáv nyílik, s miközben a „harcoló nemek” egymást lökik, taszigálják át az élettereiket kettéválasztó határon, egy fiú, fejére vödröt húzva, lassan előresétál köztük, majd vissza. A két kép fedi egymást: azaz a hal – megfosztva sokszoros jelentésességétől – a fiúk által végzett, úszást imitáló mozdulatsorokkal is megtámogatva a Férfi-lét szimbólumává lesz. Mégis, a halszem üres élettelensége furamód a lányok rebbenetlen arcán köszön vissza, mely csak a legutolsó jelenetben telik meg élettel – a színpad előterébe tett akvárium magányos lakójában végre örömüket lelik.

A darab lezárása szentimentálisan férfiközpontú. A Férfi indulatában püfölni kezdi az egyik vödör tartalmát, mire színes kristálygolyók – „Nulla Celsius” fokon megdermedt női könnyek cseppjei, vagy tán halikrák…? – gurulnak szerte-szét, a színpad alig-fényében csillagos égbolttá varázsolva a terepet. Ott ül, golyózik magányosan a Férfi. Egyedül, csak a koccanó golyók hangjára változtatva helyét, a „kozmikus rend” szemlélőjeként.

A folklór erőteljességét, eredendő mitikumát Katona feláldozza a közölni vágyás, megmutatni akarás oltárán, s ami marad, egy részleteiben tetszetős, de egészében túlszínezett előadás, jól szerkesztett hanganyaggal, etno és improvizatív jazz-elemekkel, s a Kronos Quartet felsíró hegedűivel helyettesítve a Nő, a porcelánbaba sohasem volt könnyeit. Nunquam. Soha.

 

 

Katona Gábor: Nunquam

 

Színpadkép: Katona Gábor

Jelmez: Hevér Lili

Videó: Büki András

Szcenika: Fogarasi Zoltán

Koreográfus: Katona Gábor

Előadók: Ankovics Zsuzsanna, Móri Csaba, Suplicz Mihály, Szauer Szilvia, Széles Erika, Szilágyi Anna, Szűcs Gábor, Thiard-Laforest Csaba, Tóth Boglárka, Tóth Sándor