(Nemcsak) lélektánc

Bozsik Yvette: Lélektánc – Bozsik Yvette Társulat, Tánceánia Együttes, Gördülő Tánccsoport

Lélektánc. Ízlelgettem a szót, amikor az előadásra indultam. Milyen az, amikor a lélek táncol? Képes-e a lelkünk táncolni? Vagy csak akkor tudhatjuk meg, amikor fizikai korlátaink miatt a testünk már nem engedelmeskedik, ezért pusztán gondolatban vagy „lélekben” perdülhetünk táncra? Lélekből fakadó tánc vagy átlelkesült tánc? A szándék, akarat és az aktus hogyan függ össze: ha nagyon szeretnénk, akár meg is valósulhat az elhatározás? Test és lélek tehát külön utakon járnak? Vagyis van külön „test-tánc” és „lélek-tánc”? Csupa kérdés, amit még tetéz a test-lélek dualizmus metafizikai ballasztja is.
Kimlei Katalin | 08. 04. 9.

Bozsik Yvette Lélektánc című előadását a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében láthattuk a Millenáris Teátrumban. A mindössze egy alkalomra tervezett produkció résztvevői a Bozsik Yvette Társulat, a Tánceánia Együttes és a Gördülő Tánccsoport tagjai. A nézőtér csordultig megtelt érdeklődő, sőt az előadás tematikájában is érdekelt közönséggel. Az óriási színpadon csupán egy sor szék volt elhelyezve velünk szemben (jó messze tőlünk) – egy darab pedig nekünk háttal. Ez utóbbin – jól láthatóan – Vati Tamás ült. A velünk szemköztieken is ültek, ám foghíjakkal. Miközben a nézőtér lassacskán megtelt, szemügyre vehettük a velünk szemben elhelyezkedőket. Csak alapos megfigyelés után derült ki, hogy a félhomályos messzeségben fogyatékkal élő emberek is ültek a székeken a táncosok között. Vegyesen: nem különültek el egymástól. Vati indította a mozgást: egy látássérült férfit vezetett be, vakvezető kutyájával együtt. A kutyát körülvezették, majd kikötötték a nézőtér oldalán. A jámbor jószág fegyelmezetten, csendes odaadással tűrte a körülötte zajló eseményeket – munkájából (és feltételezem: lényéből) adódó alázat jellemezte színpadi jelenlétét. Eleinte tehát Vati Tamás irányította a táncosok mozgását: sérült és ép testű embereket. Folytonosan változó összetételű csoportok jöttek így létre és kerültek az események középpontjába. Úgy tűnt, eleinte az egymással való megismerkedés, az érzékelés, a tapintás, a különböző testi fogyatékok természetének felfedezése volt a cél. Vati bekötötte az egyik táncos szemét, akinek így „vakon” kellett tájékozódnia. Nyilván az idegen (bár minden bizonnyal begyakorolt) helyzetben Samantha Kettle kicsit elveszettnek mutatkozott az óriási tér közepén. Segítségre volt szüksége, amit társaitól meg is kapott csakhamar.

Krausz Alíz és Fülöp Tímea felkötött lábbal, vagyis hátrányos testi adottságokat szimuláló helyzetben kísérelte meg a helyváltoztatást. A bizonytalan mozgás, a kiszolgáltatott állapot – bár pillanatokra, de azért – átélhető az egészséges emberek számára is. Vati Tamás Matatek Juditot is bevezette a színpadra. A férfi a lánnyal együtt a színpad hozzánk közel eső részében állapodott meg: levette az ingét, Judit pedig végigtapogatta Vati felsőtestét, arcát. Kettes, hármas, négyes csoportok alakultak ki: nemcsak kitapintották egymás testrészeit, de kúsztak-másztak is egymáson. Beteg és egészséges testrészek keveredtek a földön, a levegőben és a kerekesszékeken is. A közvetlen, fizikai tapasztalat a cél: nemcsak a fogyatékosság természetét, de a fogyatékkal élők testi valóját, lehetőségeit, korlátait is igyekeztek „feltérképezni”. A beteg testtel szemben természetesen az egészséges is megmutatkozik: abban, hogy mesterséges szituációkra van szükségük a fizikai korlátok közé zártság megtapasztalásához, valamint akkor is, amikor felszabadultan járják saját táncukat a Bozsik Yvette Társulat ép testű táncosai.

 

Fotó: Koncz Zsuzsa

 

Egyszer csak – Matatek Judit belépője után – a közönség soraiból megszólalt egy hang: Gál Eszteré, aki Juditnak elmagyarázta, hogy mi történik körülötte. Mikrofonnal a kezében felállt az első sorból, és maga is belépett a játéktérbe. Számba vette, hogy a lánytól való távolságuk sorrendjében és az ő térbeli elhelyezkedéséhez képest ki milyen testhelyzetben található, mit tesz éppen. A végén még angolul is összefoglalta az elhangzottakat. „Civil” nevükön nevezte a színpadon levőket. Ő maga is bemutatkozott, és ezzel a sajátos entréval beállt a többiek közé. Vati Tamással együtt – aki az elején még irányító szerepet játszott – innentől ő is az előadás egyenrangú részesévé vált.

Ahogyan sok gyakorlással és erőfeszítéssel az életben, a színpadon megfeszített segítőkészséggel és igyekezettel kísérelték meg a mozgáskorlátozott emberek kiemelését a kerekesszékből és önálló lépésekre ösztönözni őket. „Kelj fel és járj” – mondhatták volna, és a „csoda” mindannyiszor megtörtént. Segítséggel ugyan, de felálltak és megtettek néhány lépést önállóan is.

Az est tartogatott számunkra különlegesen szép pillanatokat is. A Gál Eszter által az est sztárvendégeiként felkonferált Gördülő Tánccsoport két tagja elegáns ruhában, szép tartással adta elő kerekesszékes számát. Derűs, optimizmust sugárzó lényük valóban az est fénypontjává tette duettjüket. Lélegzetelállító volt az is, amikor a vak férfi (Barkó Tamás) végigsétált a lábai elé helyezett asztalok tetején. Ez a produkció valóban nagy magabiztosságot és – ami még ennél is fontosabb – partnerében, segítőjében való feltétlen bizalmat igényel. Nem tudhatja ugyanis, hogy következő lépése valóban asztalt (azaz szilárd talajt) érint, vagy csupán a levegőben kalimpál. Gyakorlott mozdulataiból azonban kitűnt, hogy minden eshetőségre fel van készülve, és nem hagyatkozik pusztán segítője reflexeire.

Az előadás alkotói, munkatársai, előadói nem voltak könnyű helyzetben az adott tematika színpadi megfogalmazásakor. Kerülni kellett a sajnálatot keltő, hatásvadász megoldásokat, nem leereszkedően, atyáskodóan viszonyulni a testi hátrányokkal küzdő embertársaikkal. Ehelyett mindvégig partnerként kezelni fogyatékkal élő embertársainkat. Segíteni őket, egyenrangú félként elfogadni őket, és mindent megtenni annak érdekében, hogy sajátos tapasztalataikhoz mi, ép mozgásúak és látók is közelebb kerüljünk. Bár voltak az előadásnak olyan pillanatai is, melyek vegyes érzéseket keltettek bennem (pl. amikor Vati Tamás az egyik súlyosan sérült ember grimaszait, mozgását és hangját utánozta), kétség sem férhet az alkotók és előadók tiszta és jól kibetűzhető szándékához.

Nemcsak a „lelkek” (sőt, nem is csak a testek) táncának voltunk tanúi a Millenáris Teátrumbeli premieren. Sokkal inkább egy bátor tettnek, egy hallatlan erőfeszítésnek, melyet annak érdekében kíséreltek meg, hogy a sérültekkel szembeni masszív előítéleteket fellazítsák. Hogy napirenden tartsák azt a tematikát, mellyel a társadalom nagy része mindmáig nem hajlandó szembesülni.

 

 

Bozsik Yvette: Lélektánc

 

Tér: Vati Tamás

Jelmez: Bozóki Mara

Fény: Pető József

Zene: Philippe Héritier

Konzultáns: Bóta Ildikó

Kreatív producer, társrendező: Iványi Marcell

Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette

Előadók: Barkó Tamás, Bruckner Csaba, Fülöp Tímea, Gál Eszter, Gombai Szabolcs, Hasznos Dóra, Kálmán Ferenc, Krausz Alíz, Matatek Judit, Potoczki Gábor, Puskássy Márk, Samantha Kettle, Sárai Rita, Vati Tamás, Vágola Imre, Vislóczky Szabolcs