Kert geometriai módon bizonyítva

Cameron McMillan: A Jó és a Rossz kertjében – Pécsi Balett

Amikor Zorbász és orosz barátja egy részeg estén egymás nyelvét alig beszélve életük történetét mesélik, és a nyelvi akadályok miatt megakadnak mondandójukban, akkor feladva a verbális kommunikációt, eltáncolják a szavakkal el nem mesélhető történeteket.
Czéh Dániel | 10. 11. 29.

A Pécsi Balett új munkájában, A Jó és a Rossz kertjében című koreográfiában (ha nem is nyelvi akadályok miatt, hiszen a szent iratokban és számos magyarázatukban bőségesen tárgyalt bűnök és vezeklések leírásai hozzáférhetőek), hasonlóképpen mozgással, a test nyelvén beszélnek a táncosok olyan témáról, ami a nyugati civilizáció történetében az egyik legkényesebb kérdés, s dacára a tengernyi szónak, nehezen hozzáférhető téma. Nocsak! Még jó, hogy a táncosok tánccal mesélnek el valamit; vethetné bárki a szememre. És joggal. Mégis, itt valami mással találkozunk; nem egy hagyományos dramaturgia szerint épülő történetet kapunk, mely tanulságával elbűvöl, magasztosságával gyönyörködtet. A pécsiek a hét főbűn világának, az ember esendőségének s a mindezen gyarlóságok eredetét kereső, újra és újra elbukó racionális észnek a rajzát vázolják elénk Cameron McMillan koreográfiájában.

Nem akármihez szól hát hozzá a társulat… és nem is akárhogyan.

 

jo-rossz-kertjeben-pecsi-balett-l1

Forrás: pecsibalett.hu

 

Vázolják, rajzolják testükkel a mozdulatokat, mintegy belerajzolják magukat a térbe, geometriai pontossággal. Rafael Bonachela, a sydney-i balett igazgatójának fiatal tanítványa, Cameron ugyanis elképesztően tudatos, felépített, valóban geometriai mechanizmust hoz létre a táncosok testéből. Akárha a felvilágosult ész rácsodálkozása saját magára, mikor megszerkeszti a mechanikus órát, ugyanaz a döbbenet a nézőtéren, ezt a „konstruktumot” nézve… és Isten megteremté az embert, az ember pedig a gépet.

Az előadás jókora sötéttel kezdődik. A későbbiek tükrében ez mintha az ős-káosz volna, melyben halkan beúszó zenére (zene: Rideauer Richárd) feljön a fény; a színpad közepén a paradicsomi képet idéző egyszerű, szögletes díszlet lóg a magasból, alatta az első emberpár. Leheletvékony tüllfüggöny választja el őket a nézőktől; ez még egy másik világ, ez még nem a sötét kor, ez még az ártatlanság ideje. A zenével együtt lassan, először finom mozdulatokkal dolgozva, életre kelnek ezek a gép-emberek, ezek a biomechanikus testek. Már itt is – és az előadásban végig így dolgoznak a táncosok – a belső feszültséget hangsúlyozó, úgynevezett átélő játék helyett a mozdulatok matematikai pontosságán van a hangsúly, amolyan Übermarionetteket látunk. Az érzelmeket, amelyek megjelennek a táncosok testén, a mozdulatok, a hangsúlyos fizikalitás idézik elő.

A paradicsomi bukás utáni képek – merthogy az előadás hangsúlyosan képekbe, ikonokba sűrített mozdulatsorokban fogalmaz – a főbűnök megfestése következik. Persze nem mindig azonosíthatóak egyértelműen ezek a bűnök. De az előadást nézve nem is kérhetjük ezt számon, hiszen itt improvizációkból és kész ötletekből született asszociációs sorokkal van dolgunk; a főbűnökből kiinduló képzetek, gondolatok megjelenítése a cél, nem egy központozott történet elmesélése, hanem egy a civilizációnk alapját képező kulturális produktum újragondolása különböző kultúrtörténeti síkok összemosásával.

 

jo-rossz-kertjeben-pecsi-balett-l2

Forrás: pecsibalett.hu

 

Az előadás miliője napjaink nagyvárosi, posztmodern embere. A díszlet (Molnár Zsuzsa) egy forgatható elem a színpad közepén, egy összegraffitizett konténerre emlékeztető fém izé, mely nem csupán hangulatteremtő elem, hanem működése beleszövődik a koreográfiába; sokszor kinyílik a konténer szája, melyből arctalan embertömeg folyik, fel- és eltűnnek alakok benne, alatta. A jelmez a nagyvárosi menedzsert megjelenítő szürke ruha, mely csak erősíti a koreográfiában hangsúlyosan működő csoport vagy inkább tömeg képzetét. Fontos ez a tömeg; ez adja a téma ízét, hiszen miért foglalkozna egy alkotó csoport a bűnökkel, ha nem az együttélés lehetséges módozatainak bemutatására applikál. A harag, az irigység, a szégyen, a féltékenység mind egymás felé mutató szándékainkból, cselekedeteinkből születő benyomások, érzetek. Ezt az érzékiséget képes megragadni az előadás, mindamellett, hogy milyen pontosan, racionálisan megkomponált; mégis túlmutat az ésszel felérhetőn, a kimondhatóság határain.

A tömeg mozgása, mozgatása hangsúlyos szervezőelve a kompozíciónak: az embercsoport ütemes, visszatérő mozdulatokat használó együttes lüktetését olykor megtöri egy-egy táncos azzal, hogy egy másik koreográfiát kezd el, és ez egyben egy újabb kép kialakulásának kiindulópontja is, hiszen a többi táncos ehhez az impulzushoz akár utánzással, akár ellenpontozással kapcsolódva, fúgaszerűen építkező mozdulatsorokat hoz létre. Így hasonlóan a mechanikusan dolgozó testekhez, a képek vizualitása is ugyanazt a geometriai szerkesztettséget viseli, amely az előadás fő szervező elve. A burjánzó képekkel sokkolt retinájú néző olykor megpihenhet; fontos eleme a koreográfiának, hogy az egyes változásokkor a takarásból érkező táncosok miképp adják egymásnak a stafétát. Egyszerűen ki- és besétálnak a színpadra, megállnak. Olykor időzhetünk azzal, hogy csak nézzük, amint egy test - persze mindenfajta szükséges színpadi testtudat birtokában – jön, áll, létezik, mondhatni kiterjed a térben. Nem akar jelenteni semmit, egyszerűen csak az, ami. Élő, lélegző ember.

Sokszor a koreográfia nem hagyományos, színpadközépre állított, hanem eltolódik a fókusz egyik-másik oldalra, vagy a színpad mélyébe.

A társulat mögött feszülő közös munka érezhető, mégis néhány kiemelt alkotó, a teljesség igénye nélkül. Domoszlai Edit és Molnár Zsolt (Ádám és Évaként is) élen járnak a mechanikus testi fogalmazásban, komoly felütései ők az előadásnak. Nagy Írisz a hiúság-képben megrendítően jeleníti meg a boldogtalan végzetasszonyát, Balássy Szilvia lágy mozdulatai nyugvópont a szemnek a legridegebb képekben is, Koncz Péter a harag megtestesítőjeként rángó mozdulataival már-már kibillen a szigorú szerkesztettségből, félelmetesre nagyítva ezzel a formabontással az őrületet, Dóri István hűvös Mefisztó-szerű alakja hátborzongató ómenként feszül.

Egészen új, sajátos ízű előadás A Jó és a Rossz kertjében, amolyan apokaliptikus hegymenet, mely a fiatal koreográfus sokrétű gondolkodását mutatja, mintegy egyesítve a fizikai, biológiai, kulturális műveltséget és művészi érzékenységet. Nem könnyed esti táncos mulatság, viszont kellően próbára teszi a nézőt, érzékeit és értelmét.

 

 

Cameron Mcmillan: A Jó És A Rossz Kertjében

 

Zene: Riederauer Richárd

Díszlet, jelmez:Molnár Zsuzsa 

Koreográfus: Cameron Mcmillan

Előadók:Balássy Szilvia, Domoszlai Edit, Czebe Tünde, Kiss Eszter, Kócsy Mónika, Lendvay Zsóka, Nagy Írisz, Ujvári Katalin, Dóri István, Harka Máté,  Koncz Péter, Kristóf Dávid, Matola Dávid, Molnár Zsolt, Szabó Márton,Tuboly Szilárd