Opera táncszínpadon

Traviata - GG Tánc Eger és az Inversedance

Nem példa nélküli, mégis merész és különleges vállalkozás a Traviata adaptációja a GG Tánc Eger és az Inversedance koprodukciójában. Az előadás két felvonása ugyanis két különböző koreográfus: a két társulatvezető, sorrendben Topolánszky Tamás és Fodor Zoltán munkája.
Megyeri Léna | 16. 12. 30.

Operát táncszínpadra adaptálni már önmagában is kihívás, egyrészt a bonyolult cselekményvezetés, másrészt a gyakran nehezen koreografálható zenei anyag miatt. Természetesen nem lehet cél, hogy a két koreográfus arra törekedjen, hogy homogén anyagot hozzanak létre, ugyanakkor ennyire különböző stílusú alkotóknál nem meglepő, hogy a felvonások merőben különböznek egymástól, és csak néhány kellék, valamint Mira János díszletei és Zeke Edit jelmezei jelentenek kapcsolódási pontot a két rész között.

Az első felvonás koreográfusa, Topolánszky Tamás választotta az egyszerűbb utat: ő egyszerűen csak történetet mesél. Éppen ezért rá hárul az a feladat, hogy színpadra vigye a librettó nagyobbik részét. Koreográfiája azonban sajnos jórészt a felszínen marad, és nem mutat túl a jól ismer zene és történet táncos illusztrációján. Mivel nem sikerült egy az operához igazán jól illő táncnyelvet találnia, ezért gyakran a külsőségekre építő közhelyekhez nyúl, és (némileg ugyan talán a cselekmény számlájára írhatóan) hamar önismétlésbe csap át.

Azt mondtam, hogy Topolánszky Tamás választotta az egyszerűbb utat – ugyanakkor a praktikusabb út mégis a második felvonás koreográfusáé, Fodor Zoltáné. Ő ugyanis a puszta történetmesélés helyett az opera egy absztraktabb síkját próbálta megtalálni, így nem csak illusztrálta a zenét, hanem – élve a tánc adta lehetőségekkel – hozzá is adott valamit.

Történet helyett érzelmeket ábrázol, és ebben segítségére van az első felvonáshoz képest sokkal elemeltebb, szimbolikusabb látványvilág is. Megsokszorozva visszatér az első rész végén látott álarc, amelyek a levegőben lógó életnagyságú bábukkal együtt igazán vészjósló hangulatot árasztanak. Ebben a felvonásban Verdi muzsikájába egyre többször beszüremlik Gergely Attila nyugtalanító hangulatú zenei átirata is. Fodor Zoltán számára a cselekményből már csak a tragikus befejezés marad hátra, amit egy igen szép jelenettel abszolvál: a fekete-fehér egyszerű szimbolikája, az érzelmes, de nem túldramatizált zárás nem csak Violetta, de a nézők számára is megtisztulást és katarzist jelenthet.

A két együttes Traviatáját látva joggal merül fel a nézőben, hogy a koprodukciót kevésbé az olthatatlan alkotói vágy, mint inkább egyéb közös érdekek motiválhatták. Ettől függetlenül mind a nézők, mind a táncosok jól járhatnának a vállalással: előbbiek egy estén megismerhetik egyazon mű két értelmezését, utóbbiak pedig két koreográfus munkájában is kipróbálhatják magukat. Az eredmény felemássága ezeket az értékeket csak részben csorbítja. A két szereposztás közül az általam látott estén a GG Tánc Eger táncosnője, Tóth Karolina táncolta Violettát (a másik szereposztásban az Inversedance-es Balkányi Kitty alakítja). Erőteljes színpadi jelenlétével képes volt uralni az előadást, és ehhez megbízható partnereket kapott Emődi Attila (Alfréd) és Bodor Péter (Germont) személyében.