Ellenfény Online - Színház - A Menekülés (szín)háza

A menekülés (szín)háza

Reflex 2 Nemzetközi Színházi Biennálé: Gogol: Háztűznéző – Bulandra Színház, Bukarest

A Reflex2 Nemzetközi Színházi Biennálét a bukaresti Bulandra társulat Háztűznéző című darabja zárta. A 2003 óta folyamatosan játszott előadás rendezője Jurij Kordonszkij, aki Lev Dogyin színészeként és rendezőjeként az orosz realista iskolán nőtt fel. Bár követi a színpadi realizmus hagyományait, valóságot megcélozó rendezői világába szürreális elemek is beépülnek: játék a transzcendens világgal, az álommal, képzelettel.
Szabó Réka | 12. 04. 11.

Az elsötétült színpadteret lassan apró fényes pontok lepik be, melyek hátulról egy-egy Krisztus-képet világítanak meg a falakon, ortodox templomi szertartás zenéjét halljuk. Ezt duruzsolva megjelenik a kulisszák mögül a pap is, körbetömjénezi a színpadot. Mennyire vegyük komolyan ezt a szituációt? Gogol és e színpadkép, a kettő hogyan függ össze? Aztán Gogol ereje győzött. A pap mögött megjelenik a násznép, körbejárják a teret, a vőlegény még sehol. Csupán a koronát tartják a levegőben, hogy fejére kerülhessen. Ekkor hirtelen előrángatják hálóköpenyben, mint akit ágyából vertek föl. Ez megtöri a jelenet komolyságát, aztán végképp nevetésben tör ki a közönség, amikor a megcsókolt menyasszonyból hirtelen parasztlegény lesz. Milyen élet ez? Nem élet, hanem rémálom, melyből felrezzen Podkoljoszin hivatalnok (Cornel Scripcaru), és mindenki hirtelen rá figyel. Halálsápadt arcára, kopasz fejére, őrült nézésére, vicces hálópapucsára. Csend van. Mióta megkezdődött az előadás, egy szó sem hangzott el a színpadon, senki sem bánja, hisz a gazdag színpadtér az erős figurákkal és gesztusaikkal teljesen kitölti ezt a szótlanságot.

 

bulandra_Haztuznezo

 

Az álomból való felriadás után megismerkedünk a valódi helyszínnel. Az ikonokkal teli tér átalakul a hivatalnok szobájává, a falon egy szentkép, szembe vele, mint valami emlékeztető, Gogol arcképe függ. Szürke a díszlet, girbegurba, valahogy mégsem kelti a valóság látszatát. Egyetlen egyenes felület maga a padló, amelyen az asztal mégis ferdén áll, mintha az egész díszlet összedőlni készülne. Valóban ingatag ez a világ, hiszen a mű alapgondolata is a bizonytalanág, kiegyensúlyozatlanság. Miről is szólhat a darab? Ha a címet figyeljük: Háztűznéző, jelentése: a leány és hozzátartozóinak látogatása a vőlegény családjánál olyan esetben, amikor a jövendőbeli anyagi viszonyait a leány családja nem ismeri – olvassuk a lexikonokban. Valóban a látszat ez, de a rendező inkább az e mögött a döntés mögött lapuló káoszt, félelmet és férfiatlanságot aknázta ki szatirikus módon. Úgy gondolhatjuk, minden esemény a színpadon egyetlen figura, a hivatalnok köré összpontosul, de tévedünk, hiszen az összes felvonuló szereplő ugyanazzal a problémával küzd: döntésképtelenek, akiknek a szerelemben és menyasszonyválasztásban segíteni kell. Erre jó Fjokla Ivanovna (Mariana Mihuţ) – erős, májszínű ruhában látjuk őt, elhízott alakkal, folyamatosan jóslatokat zengedezve. Harsány nevetéssel és triviális megnyilvánulásaival igazi „kofáné”, aki csak annak él, hogy mindenki magánéletét egy húron pengesse, és olyan menyasszonyt keressen, „mint a vaníliacukor”, hisz a menyasszonyválasztás, hiszi, nem férfidolog. „Ciao cacao, ez az élet, celaví!” – harsogja.

 

Bulandra_Haztuznezo2

 

Az első felvonás leginkább a hivatalnok figurájára koncentrál, aki még tulajdon szolgájától, Sztyepantól is retteg, hiszen ő adja le a rendelést az esküvői frakkra, suvikszra, melynek hivatalnokhoz méltónak, a legdrágábbnak kell lennie. Sztyepan (Şerban Pavlu) figurája, ahogy a többi összesé is, festménybe illő: igazi commedia dell`arte figura, ő az őszinte szolgáló, igazi ösztönlény, viselkedése a legtermészetesebb. Folyamatosan tömi magát összelopkodott almával, csokoládéval, tele szájjal beszél – viszont ő az egyetlen figura, aki gátlások nélkül képes cselekedni, és a nőre vetni magát. A komikumot tovább fokozza a hivatalnok barátjának, Kocskarjovnak a figurája (Răzvan Vasilescu), aki rendszeresen látogatja őt, és biztatja a házasságra, azon az elven, hogy senki se ússza meg, ha már őt magát is feláldozták. Jelenlétekor robban ki a nevetés a legtöbbször: túlzásai, széles gesztusai, harsány nevetése, alacsony termete mind rímel spekulációira. Ő az igazi intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát.  Ő Gogol nagyítója, aki által minden óriásivá duzzad.

A második felvonás már teret enged a menyasszony, Agafja Tyihonovna (Andreea Bibiri) „lelki” világának bemutatására is. Ismét találkozunk a képzelet és valóság keveredésével, azzal, ahogyan a rendező és színészek fantáziája párbeszédbe lép a gogoli szöveggel. A kerítőnő sorra bemutatja számára a hat vőlegényt, akik közül választania kell, és akik háztűznézőbe jönnek hozzá. Származás, rang, foglalkozás, száj, orr, haj, név, mind elsődleges fontosságú – de még fontosabb, hogy mi jósolható meg a bűvös kártyákból. Nincs menekvés, a menyasszonyt falhoz állítják, választani kell, nem sorsot húzni. A vágyálmában megjelenő vőlegények sorra, egy-egy hangszerrel jellemezve önmagukat, megérkeznek a színre: a dadogó, elhízott gondnok szaxofonon játszik, a nyugalmazott gyalogsági tiszt harmonikázik, a tengerész, aki már a tizenhetedik leánykérésen is túl van, egyenruhájában csapkodja a cintányért, a cingár futár, akinek egyetlen óhaja, hogy a menyasszony ne csak oroszul beszéljen, hanem franciául is, gitározik, a hivatalnok meghatottan furulyál. A rendezői cél: gúnyos idillel válaszolni a kiábrándító valóságra.

 

Bulandra_Haztuznezo3

 

Aztán a csend és várakozás ismét jelentőséget kap, hisz a menyasszony elbújik, ahogy a vőlegények megérkeznek, mindenki őt keresi, várja. Ismét jó lehetőség adódik a bemutatkozásra és a karikírozásra. Mindannyiukat saját énje érdekli, klisés, önimádó monológjaik közepette elfelejtkeznek arról, valójában miért is érkeztek. Mind hibásak, buták, hiányosak. „Agyukra ment a nagy büdös okosság” – hangzik a színpadon. Szájukból sosem önnön gondolatuk, hanem szalonkultúrára emlékeztető, betanított sablonszöveg hangzik el. De miért is van rá szükség? Hiszen a színpadon semmi sem önmaga, semmi sem igazi.  A hasak, az orrok, a mellek, a hiúzmosoly – minden kitágul, és karikatúrává merevedik, ahogy a menyasszony nagy találkozása is a vőlegénnyel: egymással szemben áll a kiválasztott hivatalnok és a menyasszony, kiknek mozdulatait, mint valami bábukat, Kocskarjov irányítja ide-oda, a szép idomokra helyezi a marionett-kezeket.

A helyzetkomikumok élessége jelentéktelenné teszi a verbalitást. Az el nem hangzó gondolatokat a színészek a testükkel pontosan adják vissza, a néző le tudja olvasni azt, hogy mi zajlik valakiben belül. Ez nem puszta tréfa. A lidérces álomból hirtelen fölrezzenünk: az esküvői asztal mellől megszökött a vőlegény, a menyasszony kétségbeesve énekel. Íme, az abszurditásnak is van reális volta. Tanúi lehettünk egy történetnek, mely a rettegés és menekülés között zajlott. Micsoda tükörkomédiával állunk szemben, ha a történeti kellékeket lerángatjuk a színpadról, és az arcokban, grimaszokban ráismerünk önmagunkra. Szörnyű és végzetes szerepek, melyeket a szereplők sorra ránk osztanak. Kényszer, látszat, festői nevetés, gyilkos fanyarság, rendben rejlő őrület: „Ciao cacao, ez az élet, celaví!”

 

 

Az írás az In/between Reflex(ions) műhely keretében született, a szerző a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem hallgatója.