„A magyarok leginkább német drámát játszanának

Interjú Fábri Péterrel, a fesztivál válogatójával: DESZKA Fesztivál 2011

Fábri Péter drámaíró, a Kolibri Színház dramaturgja idén egyedül válogatta a DESZKA Fesztivál kortárs magyar drámáit. A válogatás tapasztalatairól, a magyar drámák és a színházak viszonyáról beszélgettünk vele, és arról, miért nem hívták meg végül a Nemzeti Színház Magyar ünnepét.
Kovács Bálint | 11. 02. 14.

 

– Hány kortárs magyar drámából készült előadást láttál a válogatás során, és hányat láthattál volna, ha meg tudod nézni mindegyiket?

– Élőben láttam 34-et, DVD-n pedig nyolcat vagy tizet, erre nem emlékszem pontosan. Amit májustól november végéig, három színházi hónapban meg lehetett volna nézni, annak ez talán 80%-a. Sok minden kimaradt, ami szóba jöhetett volna, de ennél többet képtelenség lett volna egyeztetni.

– A fesztivál műsorát elnézve felmerül a kérdés: mit nevezünk kortárs magyar drámának? Gondolok itt az idegen nyelvű regények adaptációira, mint A kaméliás hölgy és az egyszeri előadások szövegkönyveire, mint amilyen a Mesés férfiak szárnyakkal.

– A határ nagyon puha. Senkinek nem jut eszébe azt mondani Racine-ra, hogy Euripidészt dolgozott át, pedig ez előfordult; senkit nem érdekel, hogy Shakespeare Kydet dolgozta át Hamletté. Évekig voltak erről szakmai viták a Drámaírói Kerekasztalban – mostanra már meg is untuk őket. Amikor elmentem A kaméliás hölgyre, eszembe sem jutott, hogy ez is a válogatás része lenne. Majd bejött Csernus Mariann egy olyan szerepben, ami egyáltalán nem létezik az eredeti történetben, de mint később kiderült, az előadásban nagyon fontos: ugye a Kaméliás hölgy fiatalon meghal, de itt megjelenik öregen is. Ezt nagyon erős írói ötletnek láttam, egy nagyon mély gondolatnak magáról az életről, arról, hogy milyen volna, ha a hölgy meg tudna öregedni. Mindez annyira szépen volt íróilag megvalósítva, hogy egyszer csak úgy éreztem: jé, én egy eredeti darabot látok.

 

fbri_pter_2008_november

 

– És mi a helyzet a Mesés férfiakkal?

– Ez nem a POSZT, ami abból is látszik, hogy a válogatással nem tudtam lefedni az egész évadot: májusban kértek fel, és már februárban fesztivál van. Az egész sokkal puhább, ennek megfelelően a látható előadásoknak nem mindegyikét én válogattam, csak az előadások 90%-át, a maradékról Vidnyánszky Attila döntött. Teljesen természetes, hogy a debreceni színház bemutatja a saját kortárs magyar műveit – főleg, hogy itt verseny sincs. De visszatérve a konkrét előadásra: nagyon zavarban lettem volna, ha válogatóként látom, mert alapvetően azt gondolom, hogy egy drámafesztiválon drámák legyenek. De amikor a végeredmény ennyire szép, valószínűleg meginognék, és azt mondanám, hogy jöjjön. És itt bele is ütközünk a válogatásom legkényesebb kérdésébe, Závada Magyar ünnepébe és Grecsó Cigányokjába: egyiket se tartom jó darabnak, de mindkettő jó előadás, ráadásul mindkettő súlyos problémával foglalkozik. Viszont mindkettőt nem akartam hívni, mert akkor eltolódtak volna az arányok – mondjuk úgy, hogy a sznobéria irányába. Amikor Vidnyánszky megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok ezekről, azt mondtam, hogy végül is Závada drámája eredetibb, hiszen a Cigányoknak csak a felét írta Grecsó, a másik felét Tersánszky – ráadásul a Magyar ünnep problematikája nagyobb ívű, súlyosabb. Erre Vidnyánszky azt mondta, hogy a Cigányok problémája viszont Debrecenhez kötődik, hiszen a cigánygyilkosságok elkövetői debreceniek voltak. Én azt mondtam, hogy nekem esztétikailag teljesen mindegy, hiszen két jó író két rossz darabjáról beszélünk és két gyönyörű előadásról.

– A Revizoron megjelent, a válogatásról szóló cikkedhez írt szerkesztői kommentár alapján úgy tűnik, a Nemzeti és a Katona közti igazgatói döntésben más szempontok is közrejátszottak.

– Én most elmondtam újra, amit a Revizoron megírtam, és tudom, hogy úgy volt, ahogy mondom. Lehet, hogy Vidnyánszkynak szempont volt az is, hogy neki kínos lett volna Alföldit meghívnia, de egyrészt nem vagyok ebben biztos, másrészt ez nem érinti azt a véleményemet, hogy nem tartom jónak a Závada-darabot, és úgyszólván csak kínomban válogattam be, mivel azt fontosnak tartottam, hogy legyen a fesztiválon egy súlyos problémával foglalkozó darab. Még az is lehet, hogy pont azért nem jó dráma, mert súlyos problémával foglalkozik.

– Az egész országban a Nemzeti az egyetlen színház, amelyik felvállalta, hogy magyar évadot tart. Nem kellett volna ennek elismeréseként mégis szerepeltetni valamelyik előadásukat?

– Ez is egy szempont volt, amikor arra gondoltam, hogy a Závada-darabot meg kéne hívni. Térey Jeremiása eszembe sem jutott – engem itt megvertek volna. Az a közönség, amelyik jegyet venne rá, hogy lásson valamit az ő Debrecenjéről, erre kapna egy olyan érthetetlen víziót, amelyben Debrecen csak ürügy… De ha már erről beszélünk: mit látsz a Nemzeti magyar évadában? Závada egy prózaíró, aki – halkan mondom – önálló színpadi szerzőként folyton megbukik. Térey egy költő, akit valamiért drámaírónak hisznek; és Esterházy, akit nagyon szeretünk, és akinek mindig nagyon szellemesek a szövegei, de hihetetlen, hogy mennyire nem tud drámát írni. Ezzel szemben nincs ebben az évadban Spiró, nincs Háy, Egressy, Tasnádi – tehát nincsenek drámaírók.

– Hogy látod, milyen a többi színház hajlandósága a(z új) magyar drámák bemutatására?

– Hosszú ideje beszélnek arról, hogy a rendezői színház elmossa a drámaíró szerepét – én úgy gondolom, ez nem teljesen igaz. Máshol is van rendezői színház: rengeteg előadást láttam külföldön, és mindenhol ugyanolyan igény van kortárs drámákra, mint arra a bizonyos rendezői színházra; a kettő együtt működik. A franciák francia drámákat játszanak, a németek németet, az írek írt (és nem angolt!), az angolok angolt – ezzel szemben a magyarok maguktól leginkább német drámát játszanának. Biztos bele lehetne menni mindenféle mélységekbe, de azt gondolom, amit trendnek neveznek, valójában csak divat: ha elég erős és tehetséges emberek kezdenek egyszer csak másképp viselkedni, akkor mindez megváltozik majd. Hozzáteszem, tíz éve javult a magyar helyzet, de ennek külsődleges oka van: a Katona József Pályázat. Attól félek, ha a színházak nem kapnának extra pénzt a magyar drámák bemutatására, akkor nem játszanának magyar drámát.

 

 

fabri-peter2

 

– Triviális kérdésnek tűnik, mégis azt gondolom, nagyon sokak számára nem egyértelmű a válasz: miért fontos, hogy kortárs magyar darabokat mutassanak be a magyar színházak?

– Ha Magyarországon élünk és magyarul beszélünk, nem volna baj a saját életünkkel szembesülni, arról gondolkodni. Azért fontos magyar darabokat játszani, mert akkor azok, akik itt élnek, a saját életükről is többet fognak tudni. Fontos néha elgondolkodni azon, hogy mit csinálunk, miért csináljuk, hogyan élünk. Ez egy reflexió – a reflektív viszony mindig nagyon egészséges. És lehet, hogy kevesebb fasiszta lenne Magyarországon, ha több magyar darabot játszanának.

– A válogatás tapasztalatai alapján hogy látod, milyen magyar drámákat szeretnek bemutatni a színházak?

– Hogy a stúdiókba, kamaraszínházakba vannak száműzve, az eleve a lélektani drámák felé nyomja az írókat. El tudom képzelni, hogy ugyanaz a Háy János, aki az élet nagy kérdéseivel foglalkozó Nehézt írta meg, nagyszínpadra egy kicsit politikusabb drámát írna (abban az értelemben, ahogy Shakespeare királydrámái politikusak). Nagyszínpadon talán az élet felszínével is többet foglalkoznának az írók – ez nagyon egészséges lenne színházilag. Épp ezért akartam, hogy szerepeljen a nyíregyházi Aranycsapat is a fesztiválon: ahogy a Cigányok része kell, hogy legyen a színházi életnek, ugyanúgy szükség van az Aranycsapatra is – így lesz kerek a krumpli.

 

fabri-peter-int

 

– Van valamiféle trend, amit a mostani magyar drámák követnek?

– Szerencsére nincsen.

– Ez miért szerencse?

– Az előbb már mondtam, hogy a trend nagyrészt divat – ami veszedelmesen el tud nyomni minden kreativitást. Az a jó, hogy sokfélék vagyunk, mert akkor kreatívabbak is vagyunk.

– Milyen tendenciákat figyeltél meg a kortárs magyar gyerekdarabokkal kapcsolatban?

– Egyre jobb írók írnak darabokat a gyerekeknek – ha felkérik rá őket. Ez azért nem olyan, amit az ember az íróasztalfióknak ír: ezt meg kell rendelni, ezt valakinek akarnia kell – de Magyarországon egy, azaz egy darab gyerekszínház van. Mivel bevezették, hogy a színházak nagyobb támogatást kapnak a gyerekelőadások után, most szerencsére keresik a gyerekdarabokat. Ez azért nagyon fontos, mert ha nem neveljük fel a gyerekeket színháznézőknek, akkor egyszer csak, 10-20 év múlva majd nem lesznek nézők.

– És milyenek voltak, amikkel találkoztál?

– Mint dramaturg, nagyon sok gyerekdarabot olvasok, és nagyon sok a rossz. Pont azért, mert ezt nem lehet íróasztalnál írni: az adott színház igényeire, eltérő gyerekközönségére kell írni. Egyébként a Drámaírói Kerekasztal akarta ezt is – csakúgy, mint a zenés darabok esetében –, hogy minden évben legalább egy gyerek- vagy ifjúsági előadás szerepeljen a DESZKÁ-n. Ez pedig arra ösztönzi a színházakat, hogy ilyen darabokat rendeljenek meg és játsszanak.