Bábnábob és gárdadráma

Harmadik nap: DESZKA Fesztivál 2011

A DESZKA Fesztivál harmadik napján akad klasszikus és akad ősbemutató szövege is, komoly és nem annyira komoly is. És mivel akad olyan, amelyik a mai vagy közelmúltbeli magyar társadalom fontos kérdéseivel foglalkozik, eszünkbe juthat: bár még sokkal több ilyen lenne.
Kovács Bálint | 11. 02. 12.

Ám komolyság és politikum, társadalom- és kórrajz ide vagy oda, a nap, sőt az egész fesztivál legnagyobb felfedezettje egy debütáló író gyerekdarabja. Upor László fordító, dramaturg szenzációs báb-drámája alapján úgy tűnik, ha akar, lehet a gyerekdarabok Parti Nagy Lajosa, a bábszínház Weöres Sándora is. Upor neve eddig is ismert volt a teljes színházi szakma számára, hiszen a tanítás mellett állandóan fordít, több színházban működik vagy működött dramaturgként, és nem egy kortárs drámakötetet is szerkesztett – a drámaírásra sarkalló megrendelés viszont mindezidáig késett.

 

pinokkio-vojtina1

Upor László: A fából faragott avagy Pinokkió a porondon (Vojtina Bábszínház)

 

A debreceni Vojtina Bábszínház felkérésére végre Upor drámaíróként is bemutatkozhatott egy bravúros nyelvezetű és egyébként is remek darabbal. (A bábszínházban A fából faragott avagy Pinokkió a porondon címmel játszott kitűnő előadásról bővebben egy későbbi kritikánk számol majd be.) Az üdítően ötletes szöveget lehet idézgetni (például a Dzsepettótól bábokat vásárolni kívánó Carramba és a fafaragó mester bemutatkozással kezdődő párbeszédét: „Carramba bábnábob. Bábu-lábu holmerre, hánymennyi, hogyér’ kel el? – Sajna-bajna, félkész a készlet. Rész ez csak mind. Csupa csipa. Lesz szép egész, épp csak csipet türelemrózsa-morzsa. – Hohohohó, hómaró! Bábhadat hamar raklapra!”, és így tovább), ám hogy mennyire ritmusos, dallamos, nyelvtörőnek tűnően nyelvsimogató mindez, az csak kimondva érvényesül igazán. Upor szövege nemhogy felteszi a gyerekdarabokat a kortárs magyar drámák térképére, de a tejes fesztivál-felhozatal legalább felét kenterbe is veri.

Ironikus, de persze véletlen, hogy ez a békés gyerekdarab, amelynek legsikamlósabb része a csak az előadásban szereplő prológ-énekben hangzik el (és valahogy így hangzik: „Fából volt a feje, lába, fából volt a… De ne részletezzük”), közvetlenül a Meztelenség, trágárság, politikum, avagy érzékenységet sértő darabok című műhelybeszélgetés előtt látható. (Megjegyzendő, hogy az első DESZKA óta csoda történt: míg akkor mind szakmán belül, mind azon kívül alig valakit érdekeltek a szakmai beszélgetések, most egy nagyobb teremben is pótszékes teltházzal zajlanak.)

Mivel az egész fesztiválon mindössze két olyan előadás szerepel – a Cigányok és a Szutyok –, amely bármilyen módon sérthetné valaki érzékenységét, nem számítva persze a ma már fel sem tűnő, itt-ott-mindenütt elszórt bazmegeket, a beszélgetés csak általánosságokat vagy régebbi történeteket említhet meg, s mint ilyen, a téma miatt elvártnál kevésbé érdekes. Varga Mátyás (a pannonhalmi Arcus Temporum fesztivál igazgatója), Karsai György, Jászay Tamás kritikus, Spiró György és Térey János beszélgetésének legizgalmasabb mondatai ezúttal is Spirótól származtak, aki – akárha drámaíró-tanfolyamon volnánk – elmondta, hogy egy erős nyelvezetű drámának az első oldalain aránytalanul sok kell, hogy legyen a káromkodásból, egyrészt hogy a közönség az első tíz perc alatt kiröhögje magát, és később már a lényegre figyeljen, másrészt hogy a „kiképzés” után a továbbiakban a megbotránkozás helyett természetesnek fogadják el a durva szavakat.

 

szutyok-pinter-bela2

Pintér Béla: Szutyok (Friedenthál Zoltán, Szalontay Tünde)

 

A nap egyetlen, a beszélgetéshez kapcsolódó mozzanata Pintér Béla Szutyok című előadása alatt történt meg szinte észrevétlenül: mikor az egyik szereplő a Magyar Gárdára utaló ruhában lépett a színpadra, valaki egyszer-kétszer összecsapta a tenyerét – mindenféle „botrányból” ennyi jutott ezen az öt napon Debrecenbe, és egy grammal se több. Hála az égnek, mondhatná a békeszerető néző, ám mint Jászay Tamás rámutatott, a botrány a színházban lehet jó dolog, hiszen – szerinte – az unalmas, semmitmondó színház a legrosszabb.

Érdekes egyébként Pintér előadásai kapcsán, hogy nagyon sokáig tartotta magát az az állítás, hogy ezek a kifejezetten a társulat adott pillanatban játékra kész színészeire írott szövegkönyvek nem drámák, mert képtelenség leválniuk az egyszeri előadásról; pedig szigorúan szövegként és – mint most a DESZKA fesztiválon – sok más kortárs magyar színházi szöveg között vizsgálva egyértelmű, hogy ezek többnyire viszonylag szokványos dramaturgiájú, a dráma műnemének megújítására általában kísérletet sem tevő színdarabok, amelyek adott esetben nyomtatásban is megállnák a helyüket. (Mióta először mutatott be másik formáció sikerrel Pintér-szöveget, a fenti vélekedést egyre ritkábban hallani.)

Ilyesfajta színmű a Szutyok is, amely két szempontból figyelemre méltó darabja a fesztiválnak: egyrészt nagy hatással, jól megírtan ábrázol több sorsot, egyedi történetet, másrészt a DESZKA legkomolyabb témájú darabjai közé tartozik. Egy párról szól, akik egy roma és egy nem roma kamaszt fogadnak örökbe, majd bizonyos fordulatok hatására a nem roma lány a Gárdában köt ki. Mindebben – persze túl magán a drámán – az a legérdekesebb, hogy Pintér az aktuális témát nem teszi meg szervezőelemnek: a cigányság és a rasszizmus itt nem szimbólum, nem egy allegória része, „csupán” az elmesélt élettörténetek egyik jellemzője.

Szintén komoly témát dolgoz fel a felolvasószínházban megismert Zalán Tibor-dráma, a Szása i Szása, amely szintén nem szervezőelemnek használja a komolyságot. Sőt: egyrészt mivel a dráma csaknem abszurd, másrészt mivel a komoly dolgok itt is csak mellékkörülmények a sorsokhoz, a súlyosság nem is súlyos igazán. A darab az oroszok kivonulásakor játszódik; egy magyar és egy dezertőr ukrán család rövid együttéléséről szól. És egy kis hiányérzetet szül: erről az eseményről nemigen szólnak drámák, sőt ma magáról a rendszerváltásról sem beszélnek a szerzők – és bár Zalán felvázol egy kis korrajzot, mégsem merészkedik túl messzire, mégsem érezzük, hogy be lenne töltve az a bizonyos űr. (A magyar dráma egyik, ha nem a legkomolyabb problémája ez: szinte mindenről szólnak darabok, csak a közelmúlt – és a jelen! – kényes, „politikai” kérdéseiről nem.)

 

portugal-kaposvar

Egressy Zoltán: Portugál (Csiky Gergely Színház, Kaposvár)

 

Ha politikának csak bajosan, azért kor- és társadalomrajznak bizton nevezhető Egressy Zoltán legnagyobb sikere, a Portugál új, kaposvári bemutatója: a sok mindenben Csehovra hajazó dráma kissé komolytalanul és kissé komolyan mutatja be egyrészt a magyar kisfalu elszigetelt reménytelenségét (a lakók innen nem Moszkvába! Moszkvába!, hanem Budapestre! Budapestre! vágynak és mennek), másrészt a fővárosi „többre hivatott kisember” kitörési vágyát és annak kudarcra ítéltségét – a szomorú látleletet ezúttal is a humor hivatott elviselhetőbbé tenni.

Garaczi László napot záró, ezúttal sikerületlenebb drámája, az Ovibrader sehogy sem illeszthető be a három dráma és a beszélgetés témái közé: egy sematizált férfisorsot mutatnak be ezek a nem túl hosszú „péniszdialógok”, és bár a főhős jellemére természetesen hat a társadalom, sőt csak a társadalom hat rá, mégis erőltetett dolog lenne – a fentiek értelmében használva a szót – társadalmi drámának nevezni.

Érdekes lenne végigülni egy olyan fesztivált, amely csak a tág értelemben vett politikai, társadalmi magyar drámákat szemlézné – akár jók, akár rosszak lennének az ott szereplő színművek, az biztos, hogy hihetetlenül élő előadásokat látnánk. Hiszen talán azokat érezzük a legélettelibb drámáknak, amelyek a bennünket napi szinten foglalkoztató vagy a jelenlegi magán- és közéletünket döntően befolyásoló eseményekkel a maguk konkrét valójában foglalkoznak. Hogy ez a fesztivál tíz éven belül biztosan nem valósulhat meg, azért nem a válogatót, hanem a drámaírókat és a színházakat lehet okolni.