Írók és leírók

Második nap: DESZKA Fesztivál 2011

Ha az embernek nem hívják fel rá a figyelmét – például egy drámafesztivállal –, talán észre sem veszi, milyen sokféle a kortárs magyar dráma: persze bőven akad még egy cselekményt dialógusok segítségével a kezdettől a végkifejletig eljuttató dráma, de egyre többször találkozni a hazai színpadokon olyan előadásokkal, amelyek valamilyen módon megtörik ezt a széles körben ismert sémát.
Kovács Bálint | 11. 02. 11.

Az efféle alapokat sokszor csak azért érdemes lefektetni, hogy meglegyen a „mihez képest”, amikor attól a bizonyos alaptól való eltérésről beszélünk (bár az is igaz, hogy a világirodalom legismertebb drámáinak legnagyobb része valóban ilyen dramaturgia szerint épül fel). A DESZKA Fesztivál második napja betekintést nyújtott az eltérések formáiba, bár ezen a napon a dráma fogalmának igazán radikális értelmezésére nem került sor. Volt viszont egy egészen sajátos dramaturgiájú, a monodrámát és a többszereplős drámát egybegyúró előadás (Háy János: Nehéz), egy rádiójáték jeleneteiből lazán összefűzött füzér (Vinnai András: Roló), egy kilencven éves dráma részletét és egy kortárs, a dokumentarizmust a fikcióval vegyítő darabot erőteljes cezúrával különválasztó bemutató (Tersánszky–Grecsó: Cigányok) és egy nem létező, új hibridműfajú darab is (Horváth Péter Kerti mulatság). No meg egy szokványosabb dramaturgiájú darab – Vörös István: Az ördögszája.

 

katona-ciganyok-kicsi

Tersánszky-Grecsó: Cigányok - Katona József Színház

 

Noha a csoportosításnak tulajdonképpen semmi értelme, hiszen a skatulya önmagában semmi fontosan nem mond el a drámáról, a kétféle típus (a „szokványos” és a „nem szokványos”) mégis felidéz egy másik témát: hogy a dráma mennyiben az ezernyi összetevőből felépülő színházi előadás egyik kelléke, s mennyiben önálló, saját jogán, deszkák és fővilágosító nélkül is megálló irodalmi mű. Ehhez a kérdéshez jutott el a fesztivál szervezőgárdája is; a második nap beszélgetésének – amelyen Spiró György és Szörényi László vett részt Szakonyi Károly moderálásával – témája is ez volt: irodalmi mű-e a dráma.

Mindkét szakértő egyetértett abban, hogy akár irodalom, akár nem, a kánonnak (a verssel, novellával együtt) legalábbis nem része. Spiró – akinek drámái kötetben is sikeresek – úgy fogalmazott: szerencsés körülmény, hogy az irodalomtörténet nem vesz tudomást a drámáról, mert így a műfaj szabad, nem telepszenek rá az irodalom „teljesíthetetlen elvárásai”. Spiró ugyanakkor felhívta a figyelmet arra az ellentmondásra is, hogy míg a színpadon remekül működő könnyedebb vígjátékok semmilyen körülmények között nem kerülhetnek be a kánonba, addig az akár előadhatatlan tragédiák útja simább az elismertség felé – pedig Spiró szerint a regénnyel, novellával szemben egy dráma írásakor nem szabad és nem is lehet figyelmen kívül hagyni a színpad elvárásait, azaz „hatásvadásznak” kell lenni. Épp ebből adódik – fűzte hozzá Szörényi –, hogy egy-egy dráma lehetséges értelmezéseit, mélyebb rétegeit néha nem lehet a műből kiolvasni, hanem a megvalósult előadás kritikáiból kell összeszedni.

Alighanem véletlen, hogy a beszélgetésre valamelyest rezonáló dráma, Vörös István műve, Az ördögszája volt a napi első bemutató: ez a költői nyelven megszólaló dráma érezhetően inkább irodalom, mint színház, amely – Spiró szavait idézve – csak keveset törődik a színpad igényeivel; így ami megszületik benne, az inkább tisztán a szöveg szintjén, mintsem a színház erejétől jön létre. Vörösnek a budapesti Nyitott Műhelyben bemutatott drámája tulajdonképpen Lorca egyik színműve egy francia komédiával felpuhítva: tere akár a Yerma vagy a Vérnász könyörtelen faluja is lehetne, ugyanakkor a szereplők „kavarása” (pletykaterjesztése, nők közti féltékenykedése, csábításai) néhány eset kivételével inkább komikusak, mintsem hátborzongatóak.

Rezonál a beszélgetés kérdéseire az Egerben színre vitt Kerti mulatság című prózamusical is (bár elképzelhető, hogy az „irodalom-e a dráma?” kérdése annyira alapvető, hogy nem találni színházi előadást, amelyet ne lehetne hozzá kapcsolni), amennyiben átmenetet teremt a tisztán színpadi, irodalomként semmiképp sem számon tartott – lévén írásban csonka – műfaj, a musical és a prózai dráma közt. Zene pár másodperc híján nincs az előadásban, dalszövegei (amelyekben ezúttal nem indokolt a dal- előtag használata) viszont táncos, megkoreografált részek közben hangzanak el. E különös stílus egyik szervezőeleme az egyik szereplő logopédiai önképzése – néha a nyelvgyakorlatokból nő ki a legfeljebb a recitálásig merészkedő próza-éneklés. Ha Spirónál akarunk maradni, ez a szöveg közelebb áll ahhoz, ami ideális lehet, irodalmi igényessége mellett látszik ugyanis, hogy színpadra termett (igaz, a színlapon feltüntetik Jónás Péter nevét, mint a darabot színpadra átdolgozó dramaturgét).

 

barka-nehez-kicsi

Háy: Nehéz - Bárka Színház

 

A DESZKA egyik legfőbb problémája, hogy néha párhuzamosan futnak a meghívott előadások – így a debreceni közönségnek döntenie kellett a „tiszteletbeli Kossuth-díjas” Háy János (tiszteletbeli, amennyiben egyértelműen megérdemelné és amennyiben súlyos hiányosság a díj oda nem ítélése) új és fontos darabja, valamint az ország jelenleg egyetlen a cigánygyilkosság-sorozatot feldolgozó előadása között. Jó döntés nincs.

Szövegszerűen mindazonáltal bizonyosan Háy drámája, a Nehéz a sikerültebb: a szöveg szintézise a szerző több fontos jellemzőjének. Vegyíti a vidéki és a pesti tematikájú drámákat, a regényeire jellemző egyes szám első személyű narratívát és a drámai formát (és ilyenformán persze a színtiszta irodalmat a színházzal), továbbá különböző Háy-regények és novellák elemeit. A pesti Bárkáról meghívott előadás első fele ugyanis csaknem másfél órás monológ egy vidékről Pestre felkerülő, majd Pestről vidékre lekerülő bukott férfitól, az előadás második felében pedig az elmesélt történetek meg is elevenednek, a többi szereplő bevonásával árnyalva a történetet. Háy drámája azért is fontos, mert jelentősen el mer térni mindenféle hazai trendtől és elvárástól.

A Katona Cigányokjában is hasonló a darabközepi váltás, ám ezúttal nem teremtődik meg a kohézió – igaz, cél lehet épp a jelen helyzet éles szembeállítása is egy afféle idealizált, csaknem évszázados, talán akkor sem (most pedig biztosan nem) létező cigányképpel. S míg Tersánszky drámája azért nem jó igazán, mert túl felszínesen kezeli a cigányságot, addig Grecsóé azért nem, mert túl alaposan szeretné vizsgálni, ami miatt végül kicsúszik a keze közül a lényeg, s marad itt is valami felszínességre hasonlító mindent-vagy-semmitmondás. További probléma, hogy míg Tersánszky elővezetett dráma-harmada a cigánytémát lehántva jól működő komédia, addig Grecsó új „verziója” félúton van a száraz dokumentarizmus és a színházi hatásmechanizmust használó darab között, és így egyikben sem igazán jó.

Vinnai András és a TÁP Színház Rolója a nap gyenge pontja. A szöveg alapvetően igénytelen, nemhogy az irodalmi maradandóságra nem törekszik, de még szövegkönyvként is kizárólag a nevettetés a vezérlőelve. Ezzel válaszolja meg a fentebb felmerült kérdést: nem törvényszerű, hogy minden egyes előadás felvesse az „irodalom-e?” kérdését. A Roló ugyanis egy szinttel lejjebb helyezi magát: egyszeri kabarészövegről van szó, nem irodalomról.