Három szín

Első nap: DESZKA Fesztivál 2011

Megkezdődött az ötödik DESZKA Fesztivál a debreceni Csokonai Színházban. A kortárs magyar drámák (és nem a belőlük készült előadások) ötnapos szemléjének programja minden szempontból sokszínű. Már az első (fél)napon is háromféle drámatípussal lehetett találkozni: egy rendezői vízió szöveggé formálásával, egy erősen szerzői szöveggel és egy elefántcsonttorony-drámával.
Kovács Bálint | 11. 02. 10.

A DESZKA Fesztivál legalább akkora hírverést és hasonló (mind szakmai, mind anyagi) támogatást érdemelne, mint a POSZT, hiszen épp olyan fontos: egyedülálló módon nem a színházi előadásokra, hanem azok alapanyagára, a szövegekre helyezi a hangsúlyt. Ez persze még semmiség lenne, ha ezek a szövegek nem kortárs magyar drámák, alkalmasint ősbemutatók lennének. (Igaz, a fogalom már a legelső DESZKA óta tisztázatlannak tűnik, vagy ha tisztázott, úgy kissé túl „megengedő”: a fesztiválra meghívhatnak minden előadást, amelynek szövegét – legalább részben – magyar anyanyelvű ember írta meg vagy jegyezte le magyarul.)

A fesztivál, pontosabban a kezdeményezés jelentőségét nem lehet túlbecsülni, felhívja ugyanis a figyelmet egy nagyon kellemetlen problémára és egy nagyon kellemes trendre: hogy – a sokszor jó példaként említett országokhoz képest – alig vannak itthon kortárs magyar ősbemutatók, és hogy – a semmihez képest – mégis bőven akadnak ilyenek a magyar nyelvterület színházaiban. Ahogy az első napi előadások után tartott szakmai beszélgetésen Kiss Csaba, az egyik fesztivál-ötletgazda és Fábri Péter, az előadások (ezúttal egyedüli) válogatója emlékeztettek rá, e tekintetben hullámzó a magyar színházi szakma hozzáállása: bár 30-40 éve eseménynek számított egy-egy magyar ősbemutató, s mint ilyenekre, természetesen a legnagyobb színházak nagyszínpadain került sor, mégis idővel az egyébként is kevesebb premier átkerült a hátsó színpadokra. Fábri szerint ezután egyrészt a fesztivál díszvendége, Spiró György megkerülhetetlen drámája, a Csirkefej bemutatója törte meg a jeget, másrészt a drámaírást anyagilag támogató Katona József Pályázat – azóta újra szaporodnak a DESZKÁ-ra válogatható bemutatók.

 

meses-ferfiak-debrecen1

Mesés férfiak szárnyakkal (Csokonai Színház, Debrecen)

 

Hagyomány, hogy a befogadó Csokonai Színház is bemutatja a fesztiválon az oda illő előadásait – idén a debreceni színház előadása nyitotta meg a fesztivált (amely nyitás tulajdonképpen éjjel fél egyig tartott, mivel a rendkívüli érdeklődésre való tekintettel kétszer játszották el a két óra húsz perces Mesés férfiak szárnyakkal című előadást). Az Oleg Zsukovszkij, Szénási Miklós és Lénárd Ödön által szignált szöveg is azok közé tartozik, amelyek tágítják a „kortárs magyar dráma” fogalmát, és korántsem csak azért, mert a textus harmadát az eredetiből kellett magyarra fordítani. Ahogy Fábri frappánsan megjegyezte, lehetséges, hogy az alkotás akkor válik önálló művé, ha le tud válni egyszeri megvalósulásáról. Kozma András, a Vidnyánszky Attila által rendezett előadás dramaturgja is elismerte – és szavaiban semmi okunk kételkedni –, hogy ez a „leválás” a Mesés férfiak… esetében igen nehezen elképzelhető.

Ez pedig nem csak a lazán kapcsolódó, akár mondatonként is erősen eltérő stílusú, asszociatív szöveg miatt van, hanem azért, mert – mint Vidnyánszky sok debreceni és még több beregszászi előadása – ez a szöveg is abszolút alárendelődik a vizualitásnak, zenének és képzőművészetnek. Vagy konyhanyelven szólva: erről az előadásról akkor is nagyjából ugyanilyen benyomással távoznánk, ha a szöveget lecserélnék egy teljesen másik drámára vagy akár egy idegen nyelvű szövegre. Így tehát voltaképpen már a nyitóelőadással megdőlt a korábban tényként kezelt állítás, miszerint a DESZKA nem az előadásokról, hanem a szövegekről szól – noha nincs szó arról, hogy a sokszorosan összetett, a lehető leggyakorlatiasabb és a lehető legmetaforikusabb értelemben vett égbe vágyódásról egyaránt beszélő szöveg önmagában ne volna értékelhető. (A Mesés férfiak szárnyakkal mindazonáltal semmiképp sem tekinthető valamiféle kudarcnak a válogatásban: a bemutatást tökéletesen indokolja a házigazda-szerep és az abból fakadó jogos büszkeség.)

 

prah-temesvar2

Spíró György: Prah (Temesvári Csiky Gergely Színház)

 

A következő dráma Spiró György legutóbbi színműve volt – hiába telt el négy év a Prah ősbemutatója óta, a szerző azóta nem szánta el magát újabb színpadi mű megírására –, amely minden szempontból a Mesés férfiak… ellentétének tűnt. Olyan szöveg Spiróé, amely – apró túlzással – felolvasásként ugyanolyan hatást érne el, mint előadásként: feszes, jól konstruált, tűpontos dramaturgiájú darab ez, amely egyfelől remek játéklehetőséget biztosít a benne szereplő két színésznek, másfelől viszont szinte semennyi teret nem enged nekik az értelmezésben. Más szóval egy jó rendező két jó színésszel csodákra lehet képes vele (noha épp a feszes dramaturgia miatt nem húzhatná ki a darab közepéből a túlságosan erőltetett, a realista környezetben különösen furcsa, teljesen hiteltelen részeket), de akárhogy is nyúl hozzá, a közönségre elsősorban a szöveg és a cselekmény fog hatást gyakorolni. Érezhetően így volt ez a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előadása esetében is: a nevetéseket, nézői reakciókat nem Szász Enikő vagy Dukász Péter tettei, hanem a szöveg valamilyen szempontból figyelemre méltó helyei váltották ki.

Noha elvileg egy drámafesztiválon az előadásokkal egyenértékűeknek kellene lenniük a felolvasószínházaknak is, a gyakorlatban ez nyilvánvalóan nincs (és a mostoha időpontok miatt nem is lehet) így. Így hát a balett-táncosból kritikussá és lapszerkesztővé, majd a kritikusból szépíróvá lett Kutszegi Csaba ismeretlen darabjának (Meg akarom kapni Ida Rubinsteint) a színház egyik eldugott balett-termében tartott felolvasására már csak a legelszántabb kevesek jöttek el éjfél után fél órával.

Kutszegi abszurd elemeket felvonultató, de nem végig abszurd drámája voltaképpen a fent említett kettőtől eltérő iskolát képvisel, mert sem cselekményében, sem megrendezhetőségében nem törődik az elképzelt nézővel. Noha erről nehéz ítélkezni egy csaknem statikus felolvasás láttán-hallatán, a szövegből ki (nem) hallott lehetőségek és a szerzői instrukciók alapján a drámából alig is lehetséges ennél a verziónál mozgalmasabb előadást készíteni (mivel szereplői végig asztalok mellett ülnek vagy ágyon fekszenek); cselekménye pedig szinte egyáltalán nincsen, sőt, első hallásra eszmei, filozófiai vagy másmilyen mondandót sem igen lehetett felfedezni benne. A platóni Lakomát tévés „vacsoracsataként” ábrázoló és azt Ravel múzsájának, Gyagilev balerinájának huszadik századi életével egy idősíkra helyező drámát talán a nem létező „elefántcsonttorony-esztétika” kifejezéssel lehetne jellemezni. Hemzseg a különféle műveltségterületeken (főként tánc- és zenetörténetben) való jártasság céltalan demonstrálásától és az ógörög eredetű poénoktól, mindemellett a szleng erőltetett, néhol kínos használatával kíván közeledni a vélt vagy valós nézők vélhető igényeihez (de persze jó néhány emelettel a gagyira való vágyakozás feletti szintről van szó).

Ha tehát a Mesés férfiak szárnyakkal rendezői vízióban, a Prah cselekményben lehetett erős, akkor Kutszegi darabja (elméletileg) gondolatiságban akarhat az lenni. Bizalomkeltő ez az egy napon belül is jelentős különbözőség – jó kezdet ahhoz, hogy öt napig fenn maradjon az érdeklődés.