Ennyi a világ

2. nap: XV. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál 2010

A XV. Pécsi Nemzetközi Felnőttbábfesztivál második napjának versenyelőadásai variációkat mutattak klasszikus irodalmi művekre – többségében igen kétes eredménnyel.
Szűcs Mónika | 10. 08. 26.

Kora délután a lendvai Pupilla Bábszínház produkcióját láthattuk Az utolsó repülés vagy a Bárányfelhők hercege címmel Rumi László rendezésében.  Az előadás kiindulópontja az a fikció, hogy Saint-Exupéry, a pilóta miután lezuhan a sivatagban, a halálra várván a repülőgép roncsaiból bábokat fabrikál, és velük meg a roncsok közül előkerülő szobrocskával (a Bárányfelhők Hercegével) játszani kezd. Ez az elgondolás, vagyis hogy A kis herceg történetei, találkozásai mintegy a játék lendületében, a képzelet által teremtődnek meg, igencsak termékeny teátrális ötlet lehetett volna, ha az előadás alkotói valóban éltek volna vele. Hisz így mindazt, ami a regényben aforizmává csiszolódott bölcsesség, azt ebben a helyzetben in situ nascendi (a születés állapotában) lehetett volna megragadni. Nem tudni, miért mondtak le az alkotók erről a lehetőségről, és miért hagyták, hogy az egyszeri és megismételhetetlen Planéta Színház helyett csak az írott szó legyen valósággá. Pedig a kétnyelvű Lendván (és azon túl is) lehet, hogy nem a sokféle nyelven elhangzó szó, hanem a játék ereje teremthetett volna egy mindenki számára érthető és megélhető élményt.

Először jutott el a pécsi bábfesztiválra a Stúdió „K”, és furcsa volt látni, hogy többen most csodálkoztak rá először a gyermekeknek készült bábelőadásaival sok-sok év óta számos díjat nyert társulatra. Legutóbbi gyerekelőadásuk, a Rettentő görög vitéz egy ifjú hős felnőtté válásának kalandos és vágyakkal fűtött útját mesélte el. A Pécsre meghívott vaskos humorú Vakkacsa tojásokban a rendező Fodor Tamás és az író Zalán Tibor arra mutatott variációkat, hogy mivé lesznek a felnövekedett hősök. Az öt elkülönülő részből álló darab visszatérő alakja Samsa, aki mint kelletlen Ádám járja végig nem a történelmet, hanem a világirodalom nagy drámáit. A nagy történetekből kihátráló vagy eleve szemlélődő figura, aki miután az összes „színben” megtapasztalja, hogy minden tett és törekvés mögött ugyanaz a gerjedelem dolgozik, levonhatja a keserű tanulságot: „ennyi a világ, és jól el van b…va!” Van egy törés számomra a szünettel két részre osztott előadásban. Az első részben előkerülő történetekben (Elektra, Othello, Tartuffe) megteheti azt az író, hogy egy szituációba sűríti mintegy az egész drámát, amiben megjelenhet az összes fontosabb szereplő. Ám a Három nővér nem alkalmas erre, a Csehov-darabot nem lehet egy jólfejlett konfliktusban megragadni, csak állóképben, ahogy ezt az előadás (meg a klasszikus Csehov-paródiák is) teszi. A szereplők egy-egy kocsin, biciklin vagy szamováron ülnek, és mondják a szólamaikat, szándékok és tettek helyett – mint zenei futamok – mondatok játszanak egymással. Ez irodalmi paródiának meglehetős telitalálat, de színházi élménynek kicsit kevés. Az utolsó jelenet (A vadkacsa nyomán) szintén szólamokból épül fel, Ibsen analitikus drámája megint csak nem kínál egy kiélezett drámai helyzetet. Talán ez a kettősség az oka, hogy a koncentrált színészi munka (Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Lovas Dániel, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Vékes Csaba), az igényes vizuális világ (Németh Ilona, Bodor Kata) és a bravúros zenei közeg (Spilák Lajos) ellenére az előadás mégsem lesz átütő erejűvé.

A rijekai Városi Bábszínház Rómeó és Júlia című előadása Shakespeare alakjait próbálja egy hangsúlyozottan 21. századi nézőpontból láttatni. Az egyik legnagyobb problémája az előadásnak azonban, hogy éppen látni nem lehetett, vagy éppen csak. És ez nem abból fakadt, hogy a pécsi Kamaraszínház túl nagy tér lett volna az előadás számára, hanem abból, hogy az előadás többségében vagy maguk az animátorok, vagy valami díszletelem, vagy az előadásban főszerepet kapó kamera takarta ki a színpadon történteket. A nézők számára ilyenkor maradt a színpad két szélén felfüggesztett két tévéképernyő, ahol a kamera képét láthattuk, amint az alig tenyérnyi marionettek kimódoltan artisztikus háttér előtt zajló szenvelgését vagy küzdelmét mutatja. Ez így azonban nem színház. A másik alapvető problémája az előadásnak az az alaphelyzet, amire az egész épül: két homályos akváriumban két emberalak egzisztál, miközben hosszú-hosszú percekig a már említett képernyőkön követhetünk egy internetes chatelést többek közt Rómeóról és Júliáról, később meg Rózáról. Ez a képileg, nyelvileg és gondolatilag is igénytelen csevegés váltakozik aztán az előadás folyamán az apró marionettekkel előadott Shakespeare-részletekkel, melyekben az eredeti történetben éppen csak megemlített Róza válik főszereplővé, vív meg Tybalttal, és Rómeó miatta lesz öngyilkos. De még így utólag sem születik meg a történet új nézőpontja az előadásban.