Ellenfény Online - Színház - Lufi A Tűbe, Avagy A Nagy Durranás Előtti Csend

Lufi a tűbe, avagy a nagy durranás előtti csend

Második nap: Debreceni Alternatív Színházi Szemle

A Szemle második napján az Urbán András rendezte The Hardcore Machine-t, a Szabó Réka rendezte Alibit, illetve a Bársony Júlia „rendezte" Végtelent láthattuk. Már maga az a tény is feszültséget okozhatna, hogy egyetlen nap három előadást is bemutattak a versenyprogramból,de a szervezés egyre gördülékenyebb, a helyszínek megfelelőek, a közönség számos. Csupán az előadások borzolják a kedélyeket.
Fehér Anna | 08. 09. 14.

Egyetemistákat továbbra sem igen látni sem a színházban, sem a szakmai beszélgetéseken, viszont az Ady Gimnázium diákjai nagy számban jönnek az előadásokra. Ezen kívül egy 10-20 fős csoport napközben a városban úton útfélen felolvasásokat tart a gyanútlan járókelőknek az előadások szövegeiből.

A vajdasági Kosztolányi Dezső Színház társulatának The Hardcore Machine című előadásán alig fértek be a nézők a Csokonai Színház Horváth Árpád Stúdiójába. A gimnazistákat így az első sor elé ültették, ami talán könnyelműség volt egy Urbán András-rendezésen. A kegyetlenség, a válogatott borzalmak színházát ezúttal némi humor enyhítette. Az eredetileg a Bipolar pályázat keretében német-magyar együttműködéssel készült darabot már csak magyar színészek játsszák rendkívül pontosan, fegyelmezetten és, ahogy elmondták, a rendezőbe és a rendezésbe vetett maximális bizalommal.

 

hardcore_machine

The Hardcore Machine - Forrás: kosztolanyi.org

 

Bertolt Brecht Buckowi elégiái az 1952-es munkásfelkelésről és annak leveréséről szólnak. Urbán elismerte, hogy annak idején a német fél választotta ezt a szöveget, melynek foszlányai egy-egy visszatérő felkiáltás, ismétlődő parancs és elhadart jajveszékelés formájában köszönnek vissza az előadásban. A hangsúlyt sokkal inkább a fizikalitásra, a játék ritmusára helyezik. Lenyűgöző az a precizitás, amivel az előadás elején a színészek elemlámpákkal megvilágítják a testüket és egymást, minden egyes villanással egészen más képét mutatva helyzetüknek, fájdalmaiknak. Bár a színészek munkája végig koncentrált, az előadás egy idő után a fizikai színházként jellemezhető játéktól eltávolodva egyre inkább valamiféle sötét szimbolizmusba, a borzalom közhelyes ábrázolásába csúszik bele. Nejlon zacskóba fuldoklás, meztelen testek, lapátnyelű fallosz, szexuális perverziók, kiszolgáltatottság, kölcsönös kínzások tét nélkülivé váló tobzódását láthatjuk. Ezzel párhuzamosan az előadás egyre inkább nyit a közönség felé, egyre inkább magamutogatóvá válik. A „feszültség" akkor hág tetőpontjára, mikor Erdély Andrea minden borzalom közepette komótosan vörösre festi körmeit, megakasztva ezzel az eseményeket. Végül szemünkbe nézve szitokáradatot, majd örömujjongást zúdítanak ránk a színészek, és távoznak a színpadról. Akárhogy is, ezúttal sem éreztem magam érintettnek - se így, se úgy.

 

harcore_machine2

The Hardcore Machine - Forrás: kosztolanyi.org

 

A szakmai beszélgetésen Urbán András elmondta, hogy színházának kegyetlensége a kényelmesek világáról, a békeidők befogadóinak szól, sokkal inkább, mint a háborúkról. „Nem a magukban hordozott balkáni traumát" fejezzük ki színházukkal (bár ennek, és minden más háborúnak hatása tagadhatatlan, kikerülhetetlen dolog).

Szabó Réka Társulatának, a Tünet Együttesnek az Alibi című előadása élesebb vitát váltott ki a szakmai beszélgetésen. Elöljáróban minden hozzászóló leszögezte, hogy az előadás izgalmas, érdemes munka, de nem minden pontjában működött Debrecenben. Ez nem a vendégjáték esetlensége miatt alakult így, hanem a témából, a műfajból adódóan lehetséges. Vékony mezsgyén libikókázik ugyanis az az előadás, mely egyszerre próbálja szereplőit saját valójukban és szerepként is felmutatni. A Tünet Együttes színészei saját magukat keresik a színpadon, feltárják valós életüket, de az avatatlan néző nem lehet biztos benne, hogy valóban magukat boncolják, vagy szerepet játszanak. Nem mindegy, hogy eljátsszák, hogy improvizálnak, vagy valóban improvizálnak a színpadon - vetette fel Miklós Melánia, mire Peer Krisztián, az előadás dramaturgja készséggel elismerte, hogy a próbafolyamat feszültségét és báját nem könnyű újrateremteni egy fokozatosan megkötő előadásban. Példaként az utolsó jelenetet hozta, mikor Kövesdi László immár harmadszorra az előadás során megkísérel egy lufiba tűt szúrni, úgy, hogy az ne durranjon ki, miközben Szandtner Anna a háttérben egy bugyuta dalocskát énekel, pengetve gitárját. Peer szerint kezdetben még Kövesdi nem tudta a lufiba szórni a tűt, míg a dalocska véget ért, így a beálló csöndben kínos igyekezete magától megszülte a feszültséget. De mióta összehangolódott az előadás, Szandtner érzi, meddig szóljon a dal, Kövesdi pedig rutinnal döf a léggömbbe, a feszültség elvész a jelenetből, nem marad egyéb, mint a játék, a feszültség reprezentációja. Magács László szerint ennek a színházban elégnek kell lennie, hiszen erről szól ez a műfaj: estéről estére, újra és újra. Peer viszont kijelentette őt az ilyen színház nem érdekli, inkább megkéri a színésznőt, hogy legközelebb tépjen a húrokba.

 

alibi2

Alibi (Szabó Márta, Gőz István, Szandtner Anna, Kövesdi László) - Fotó: Dusa Gábor

 

A második nap utolsó „előadása" - Árvai György válogatói elképzelésével összhangban - valódi átjárás színház és képzőművészet között (bár véleményem szerint a produkció inkább a képzőművészet partvonalán marad, így rendkívül nehéz dolga lesz a zsűrinek elbírálni a látottakat). A látvány rabul ejtő és varázsos. Egy véges végtelen, ahogy Bársony Júlia, az előadás rendezője, kurátora mondta: a változás végtelensége. Az Élőkép Társulat és a MOME közös installációi között sétálgathattunk a Vojtina Bábszínház csupasz fekete terében. Bársony Júlia az egyetemen egy kurzus keretében művészetelméleti és történeti oktatást követően készítette el ezt a projektet a diákokkal, aminek témája, magja a végtelen. Látszólag ebben az előadásban a feszültség oldására törekednek, a keleti meditációk talán kissé túl direkt hümmögésére szabad térdramaturgia szerint fedezhetjük fel a különféle végteleneket. Ám mindegyik mű magában hordozza a változás végtelenségét és végességét egyaránt, ez teremti a feszültséget. Deák Emese például egy üvegfalon keresztül farkasszemet néz az elé járuló nézőkkel, szemrebbenés nélkül (magam nem is mertem vállalkozni erre a kihívóan intim találkozásra). Más valaki egy finom homokkal felszórt körben egyengeti lábnyomai után a területet, hol dervisként keringve egy finom seprűvel, hol egy félbevágott banbusszal, hol a homokkupacot keblére ölelve. Majd leheletnyi finomsággal felnyitja a homokkör közepét, és a fedél alatt egy tál vizet leplez le, megmosdik, majd tovább halad. Más agyagfigurákat formáz a terem tetejére függesztve, majd az alatta sétáló közönség közé löki őket, tompa durranással szétnyomódnak a padlón. A legmonumentálisabb alkotás Mindák Gergelyé, aki egy víztükör felett trónol, testéhez száz aranyozott kődarabka van erősítve fémdrótokkal, és minden rezdülését leköveti a kőuniverzum körülötte. Mikor a vízbe lép, hogy egy követ kiemeljen és az egyik nézőnek adjon, mind a száz kő táncot jár, a vízben tükröződve és a víz felett egyaránt. Még sokáig mesélhetnék erről a rendkívül igényes kivitelezésű tárlatról, de holnap is lesz nap, folytatódik a szemle.