Pillanatnyi káosz

Budapesti Tavaszi Fesztivál 2012: Itt és most – Compagnie L'immédiat, Franciaország

A Compagnie L’immédiat enyhén borongós, egzisztencialista hangulatú előadásának címe szintén L’immédiat – vagyis szó szerinti fordításban kb. „jelen pillanat”, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében negyedszer megrendezett Nemzetközi Színházi Fesztivál programjának fordításában Itt és most. 
Nánay Fanni | 12. 04. 1.

A produkció leginkább fizikai színházként jellemezhető, ám hatásmechanizmusát tekintve nagymértékben épít a cirkusz működési elvére is. Hiszen (mind a hagyományos, mind az új) cirkusz ereje és varázsa a váratlanságban és a precizitásban, a kifejtett erőfeszítés tökéletes leplezésében, végül pedig (az új cirkusz esetében nagyobb mértékben, mint a tradicionális cirkuszi számokban) az ötletességben rejlik. A trükkökhöz és attrakciókhoz használt eszközök és kellékek skálája végtelen: sok új cirkuszi csapat a zsonglőrlabdát, a buzogányt vagy a karikát sem hagyja el, ugyanakkor rendkívül változatos irányokba bővíti eszköztárát. Rekvizitként funkcionálhat például a kötőtű és a fonál (Circ'ombelico) vagy a kartonpapír (Martin Zimmermann), de a cirkuszi művész eszközévé válthatnak a multimediális eszközök is (vetítés, különböző mapping és tracking technikák, pl. Ville Walo & Kalle Hakkarainen), végül akad példa arra is, amikor az artista kellékként használ egy talicskát (Jean-Paul Lefeuvre & Didier André) vagy partnerként egy markológépet (Compagnie Beau Geste).

 

limmediat-btf-2012-2

Képek forrása: festivalcity.hu

 

A francia Compagnie L’immédiat művészeinek eszközeit lomok és kacatok alkotják, attrakcióik váratlansága pedig abban rejlik, hogyan dőlhet össze többször egymás után a színpadi világ úgy, hogy egyrészt a kataklizmát mindenki „megússza”, másrészt a romokból pillanatok alatt új környezet épül fel.

Az előadást erőteljesen áthatja egyfajta abszurditás. A színpad bal oldalán egy fura toronyszerű tákolmány magasodik, a színt uraló félhomályban eleinte csak annyit lehet kivenni, hogy kacatokból, kiszuperált tárgyakból áll, körülötte pedig egy kopottasan öltözött alak tesz-vesz. Később kiderül, hogy innen működtetik a színpadtechnika egy részét: a torony tetején foglal majd helyet a világosító, a tákolmány oldalába beépített karok le-felkapcsolásával pedig a szereplők nem csupán a színpad eldugott szegleteibe rejtett masinákat hozzák mozgásba, hanem még az oldalpáholyokat is élettelen élettel töltik meg: az üres páholyokban szakadozva fel-felvillan a fény, és kakofonikus zene szólal meg.

A színpad közepén egyszerű szobabelső látható: három fal, az egyiken ajtó, a szoba középén asztal, felette csillár, a fal mellett ruhafogas és ágy. Az egyik szereplő belépni készül a szobába, de amint megfogja a kilincset, az ajtó darabokra esik szét a kezében. Ahogy felakasztja kabátját a vállfára, az azonnal le is csúszik róla, de amikor lehajol a kabátért, egyenként újabb ruhadarabok esnek le az akasztóról. A csillár ernyedten a földig ereszkedik, egy bőrönd „bekapja” a szereplő fejét, aki rádől az asztalra, aminek összecsuklik az egyik lába, de úgy, hogy a lapján hason végigcsúszó színész mégis talpra érkezzen. Ám csak azért, hogy utána rögtön ráessen az ágyra, ahonnan a lassan romokba dőlő szoba másik lakója kászálódik elő, s immár ketten vívják reménytelen harcukat a szoba tárgyaival.

 

limmediat-btf-2012-1

 

Pontosabban a szereplők egyáltalán nem is küzdenek, s ezért nem tekinthetjük a színpadi cselekményt csetlés-botlásnak – ellentétben a burleszk vagy a clownade esetlenkedéseivel, ahol az ügyetlenkedő bohóc folyamatosan harcol az elszabadult tárgyakkal, meglepődik, meghökken vagy megijed, ha azok nem úgy viselkednek, ahogy az várható lenne. Ezzel szemben a L’immédiat szereplői a lehető legtermészetesebben léteznek ebben az atomjaira hulló világban, illetve mintha észre sem vennék, hogy minden romba dől körülöttük, sőt időnként ők maguk is – akárcsak az asztal vagy a szék – egyszer csak összecsuklanak és lerogynak a földre, majd mintha mi sem történt volna, felállnak és folytatják céltalan ténykedésüket.

Az előadás első szekvenciájának lezárása egy hihetetlen pontossággal megkomponált színpadi káosz: az egyik szereplő végigrohan a színt borító díszletelemeken, és minden, amihez hozzáér (székek, asztalok, létrák, szekrények, dobozok, színpadfalak, sőt még a térbe beengedett színházi lámpák is) összetörik, eldől, szétszóródik. Az elszabadult tárgyak ráadásul precíz láncreakciókat indítanak el: a zsúrasztal nekigurul a szekrénynek, aminek ettől kinyílik az ajtaja, ami meglöki a létrát, ami rádől egy vasalódeszkára és így tovább. A szereplő „ámokfutása” és a tárgyak láncreakciója időnként találkozik, erősíti egymást, míg végül csupán egy hatalmas romhalmaz marad a színpadon. A romboláshoz hasonlóan látványos a takarítás is: 6-7 szereplő hatalmas partvisokkal percek alatt üressé varázsolja a színpadot – tevékenykedésük szinte követhetetlenül gyors, még úgy is, hogy közben mindig látunk egy-egy alakot, aki csak tanácstalanul álldogál vagy fejetlenül rohangál.

 

limmediat-btf-2012-3

 

A következő szekvenciában a félelem válik uralkodóvá, aminek színpadi megjelenését azonban humor árnyalja. E félelem egyszerre mutatkozik meg az uralhatatlannak bizonyuló tárgyaktól, a gazdátlan zajoktól való rettegésben, ugyanakkor átitatódik egyfajta egzisztenciális félelem érzetével. Ebben a részben kezdenek el határozott karakterek kibontakozni az addig arctalan és nemtelen (egyformán fehér alsóneműbe vagy egyszínű trikóruhába, kopott bundába és félretaposott öreg cipőbe öltözött, fonott copfos) szereplők csoportjából: egyikük egy szekrényben szakadatlanul szilveszterezik (táncol, konfettit szór, petárdát robbant a szűk térben), egy másik szereplő végtagjai nem engedelmeskednek a gravitációnak, hanem – akárcsak a vízben lebegő embernek – folyton felfelé húznák a testét, ezért a társai igyekeznek lerángatni a földre, végső megoldásként pedig rádöntenek egy szekrényt.

A színpadi világ egyre inkább kibillen az egyensúlyából: a tárgyak és a szereplők először csak – akár egy hintaszék – egyenletesen himbálózni kezdenek, majd 45 fokos szögbe dőlve maradnak. Míg korábban a gravitáció szabályainak fittyet hányó szereplőt társai úgy emelték a magasba, hogy közben „úgy tettek”, mintha éppen lefelé rángatnák őt a levegőből, addig a színpadi világ 45 fokba „döntésének” szekvenciájában az illúzió megteremtésének leleplezése a „mutatvány” szerves részét alkotja: a bravúr abban rejlik, ahogy a „segítők” hihetetlen precizitással adják egymás kezébe azokat a kellékeket, amelyekkel a jelenet főszereplője és az őt körülvevő díszletelemek 45 fokos szögben tarthatók (vagyis bármilyen tárgyat, amivel az egyik oldalról ki lehet támasztani, vagy bármilyen eszközt, amivel a másik oldalról meg lehet tartani azokat).

 

limmediat-btf-2012-4

 

A záróképben a szereplők a színpad közepére hordják mindazt a sok kelléket, rekvizitet, kacatot, lomot, amit az előadásban használtak, a hatalmas kupac veszélyesen magasodik a szín fölé (bár tudjuk, hogy nem dőlhet össze, hiszen a korábbi káoszhoz hasonlóan e végső „szemétdomb” is szigorú rendszer szerint épül fel). A halom közepén egy kis résen keresztül megpillantjuk az örök szilveszterező szereplőt, aki magányosan tovább ünnepel a romok alatt.

 

 

Itt és most

Compagnie L'immédiat, Franciaország

 

Alkotó: Camille Boitel

Közreműködők: Marine Broise, Aldo Thomas, Camille Boitel, Pascal Le Corre, Thomas de Broissia, Jacques-Benoit Dardant, Marion Lefebvre

 

Helyszín: Nemzeti Színház

 

 

Más is látta:

Bóta Gábor: Káosz kívül, zűrzavar belül

 

Videórészlet:

youtube

 

Az előkészületekről:

szinhaz.hu