Ellenfény Online - Színház - Világszínház - Fény és Sötét

Fény és sötét

Tiszaeszlári Solymosi Eszter – Staatsschauspiel Hannover

A Trafó színpadával szembesülve olyan érzésünk lehet, mintha skanzenlátogatásra érkeznénk. Nádfedeles házikó, kémény, udvar, ól, parasztok figyelő tekintete. Ágh Márton díszlete és jelmezei szinte kézzelfoghatóan életszerűnek tűnnek, de már a játék kezdete előtt sejthető, hogy a tér néhány eleme éppen a valóságtól elidegenítő, szürrealisztikus, szimbolikus szereppel bír majd.
Urbán Balázs | 11. 10. 14.

A tiszaeszlári vérvád története mai szemmel az abszurd antiszemitizmus tündöklésének és bukásának tűnik, s tekinthetnénk rá befejezett ügyként is, ha napjaink mind abszurdabb történései, komikusnak ható, ám annál komolyabban gondolt kijelentései hagynák ezt. A történet manapság nyilván nem játszódhat így le, de mindaz, ami körülveszi (az ostobaság gerjesztette hazudozástól az „igazság biztos tudatában” elkövetett kegyetlenségen át a hallgatásra kényszerítő félelemig) egyre kevésbé tűnik ismeretlennek – s akkor még a manipuláció erejének kérdéséről nem is beszéltünk. A Krúdy Gyula dokumentumregénye alapján készült előadás (melynek színpadi változatát Petrányi Viktória és Zabezsinszkij Éva írta) lehetne akár éles áthallásokat teremtő, erősen aktualizáló, látványos színi effektusokkal készülő produkció. Ám a Staatsschauspiel Hannover Mundruczó Kornél rendezte bemutatója áttételesebben fogalmaz, összetettebb, gazdagabb színházi nyelvet alkalmaz. Formájában, atmoszférájában és rétegzettségében eltér Mundruczó eddigi legtöbb színházi rendezésétől is, melyeket a sokkoló brutalitás és az irónia, a játékos teatralitás pontosan kiszámított elegye jellemzett.

 

tiszaeszlari-solymosi-1

 

A színpadi történet a lány eltűnését követő napokban játszódik, amikor a magyarok vallatni kezdik a gyilkossággal vádolt zsidókat. Nem szeretik, nem értik egymást, a vallató és az alávetett viszonya amúgy sem kedvez az igazság kiderítésének; a lehetséges történet foszlányai lassan tünedeznek elő. Meglepő fordulatok, hazugságok, kikényszeríteni próbált és hamis vallomások, őszintének ható vádak, replikák szövevénye takarja el – alighanem örökre –, ki lehetett a lány gyilkosa. A történések középpontjában a hitét és családját is elhagyó zsidó fiú, Móric története áll; ám ez a történet is titokkal, homállyal teli. S ha magukra a titkokra nem is derülhet fény, ha csak sejthetjük azt, amit bizonyosan nem tudunk, attól még a titkok világa megérzékíthető. Így az előadás a történet és a látvány szintjén is mind határozottabban lép el a reálszituációktól. Az udvar felett lebegő gömb világítja be a teret; hol Nap, hol Hold, s ha nincs szükség rá, akár el is lehet fújni. A videóbejátszások segítségével a szobák titkaiba is belátunk, hogy aztán a maszturbáló Móricot mutató vásznat összeborzolva, összegyűrve lépjen a játékba Solymosi Eszter. Kísértetként és kísértőként, ábrándképként és lázálomként – nem egyszer mozgásba hozva a cselekményt, rávezetve a szereplőket motivációikra, vágyaikra. Móricra van persze a legtöbb gondja, őt kérdezi, provokálja, pátyolgatja, simogatja, s vele énekli el a So Happy Together-t. De a fiú mostohaanyjával is ruhát cserél egy ponton, hogy Móric és a fiatal nő torokra szegezett késsel színesített beszélgetése újabb titkokat sejtessen meg. Gyakran pedig magányosan ül valahol a ház tetején, s mosolyogva, esetleg kikerekedett szemmel nézi az eseményeket. Sokat mondó, hogy az előadás végén majd ő olvassa fel a zsidók felmentéséről és a többiek további sorsáról tudósító rövid hírt. De nemcsak az ő jelenléte meghatározó, hanem az esőé is, mely egyre csak áztatja az udvart, átnedvesít mindent, szinte túlvilági tónust ad az eseményeknek. Minden precízen kiszámított a színpadon: a ritmus (melyben a tartalmas szüneteknek is megvan a szerepük), az időkezelés, a szimbolika és a kivételes precizitású színészi csapatmunka. S hogy mégsem hat spekulatívan kiszámítottnak a játék, annak meghatározóan fontos oka az atmoszféra kivételes ereje. Egy olyan előadásnak, mely a reális elemeket szimbolikus elemekkel vegyíti és szürreális képekbe csúsztatja, persze eleve megvan a maga speciális hangulata, de Mundruczó Kornél  – elsősorban a fenséges szépségű (hol a díszlet életszerűségét erősítő, hol a teret szürreális tartományba emelő, és még a vakító fényt s a teljes sötétet is látványelemmé tevő) világítással, de a zenei és akusztikus elemek gazdaságos alkalmazásával, a színészi játék változatos tónusaival is – olyan atmoszférát teremt, melyet színházban ritkán érezni. A szándékos távolságtartás, a néző direkt megszólításának tudatos kerülése (sőt, a feltételezhető befogadói elvárások gyakori cserbenhagyása), a kimért tempó ellenére is magába szippant az előadás. A sötét, a pislákoló égitest, az alábbhagyni nem akaró égi áldás szinte a pórusainkban érezhető. Ahogy kiléptem a vendégjátéknak helyet adó Trafó kapuján, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy idekint nem esik az eső.

 

 

 

Tiszaeszlári Solymosi Eszter

 

Szövegkönyv: Petrányi Viktória, Zabezsinszkij Éva

Fordította: Kalász Orsolya

Díszlet, jelmez: Ágh Márton

Zene: Ascher Goldschmidt

Dramaturg: Judith Gerstenberg, Petrányi Viktoria

Rendező: Mundruczó Kornél

Szereplők: Johanna Bantzer, Carolin Eichhorst, Susana Fernandes Genebra, Florian Hertweck, Janko Kahle, Sebastian Kaufmane, Mezei Kinga, Andreas Schlager, Aljoscha Stadelmann, Martin Visher

 

Más is látta:

Ugrai István: Amikor a Föld sárrá változik

Vida Virág: Vér-keringés

Sztrókay András: Világos van

 

 

Videó itt

 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK