„Pedig milyen jól szórakoztunk a MiniWorld-ben

Rákmesék – Hotel Modern

„Akik csak a Nagy háborút vagy a Tábort látták tőlünk, gyakran megkérdezik, hogy legközelebb milyen katasztrófáról, történelmi tragédiáról készítünk előadást. Pedig vannak vidám alkotásaink is, ahogy az életben is sötétebb és derűsebb pillanatok követik egymást” – mondta el a Hotel Modern egyik tagja a társulat trafóbeli vendégjátékát követő beszélgetésen. A Rákmesékkel a holland társulat művészetének könnyedebb, kedélyesebb oldalát mutatta meg.
Nánay Fanni | 10. 05. 5.

Az 1997-ben alakult formáció színházának különlegessége abban áll, hogy előadásaiban rendkívül konzekvensen követnek egy tartalmi és egy formai szabályt – e kettő pedig természetesen elválaszthatatlanul összekapcsolódik egymással. A Hotel Modern produkciói kivétel nélkül az emberi léttel, az emberiséggel, a történelemmel, a „világ kegyetlen abszurditásával” foglalkoznak, ám mindig távolságtartással kezelik e „nagy kérdéseket”. A témákkal szemben megtartott távolság pedig előadásaik sajátos elidegenítő színházi formájából fakad.

A társulat tagjai színpadi színészekként kezdték pályájukat, s fokozatosan jutottak el a produkcióikra oly jellemző tárgyszínházhoz és az „élő animációs film” technikájához. 1997-es STUcK c. előadásukban (amellyel működésüket kezdték) még a zenét tekintették a távolságteremtés eszközének, majd az 1998-as City Now c. produkcióban használtak először makettet. A város kicsinyített mása ekkor még egyrészt viszonylag távol állt a  naturalizmustól (a házakat jelképező kartondobozokon ott díszelegtek a márkanevek, az autókat zsemlék, a buszokat kenyérveknik, az embereket banánok helyettesítették), másrészt pedig az „ős-maketteket” egyáltalán nem nevezhetnénk miniatűrnek: egyes épületek embermagasságúak voltak, amelyekben akár el is fértek a szereplők. A későbbi előadásokhoz (mint a Nagy háború, a Csiganyomok, az Ötujjú ember, a Tábor vagy a Rokokó) képest azonban a legjelentősebb különbség abban ragadható meg, hogy a City Now-ban az alkotók még nem használtak kamerát. Az „élő animációs film” technikája – ahol a nézők egyszerre követhetik figyelemmel az előadók összehangolt, precíz munkáját az apró bábokkal és makettekkel, ugyanakkor annak felnagyított felvételét a színpad mögött kivetítve – a Nagy háborútól (2001) kezdve válik a társulat meghatározó munkamódszerévé, ugyanakkor e módszer az évek során változik, finomodik. A makettek egyre kidolgozottabbakká válnak, bár mindvégig megmarad az illúziókeltésnek és az illúzió leleplezésének kettőssége: a nézők jól látják, miből készültek a makettek (a házak gyümölcsleves dobozból, a fák petrezselyemből, a nádas cipőkeféből), és megfigyelhetik, hogyan dolgoznak előadás közben a szereplők, a kivetítőn mégis „élethű” film jelenik meg. A színházi hatást erősíti, hogy az előadás hangjait az egyik szereplő hozza létre hétköznapi használati eszközök és hangszerek segítségével, a filmszerű élményt viszont az élőben történő „vágások” (vagyis a kameraképek váltásai) fokozzák. A makett egyszerre kifejezési mód és díszlet, sőt működhet metaforikusan is (pl. a Csiganyomokban a város labirintusa megfeleltethető az idős hölgy emlékezete útvesztőjének), ugyanakkor a makroperspektíva lehetővé teszi az alkotók számára, hogy emberek millióinak sorsáról beszéljenek. A 2005-ös Táborban a stilizáltság minimálisra redukálódik, az auschwitzi láger barakkjai és udvarai, a rabok és az őrök arca rendkívül aprólékosan kidolgozott, sajátos módon szinte naturalistának mondható – hiszen a téma nem „bírta” volna el a stilizáltságból fakadó groteszkséget. Az alkotók (saját bevallásuk szerint) a Tábor után két évig képtelenek voltak újabb előadásba belekezdeni, míg végül a 2007-es Rokokóval és a 2009-es Rákmesékkel visszakanyarodtak a korábbi produkciókra jellemző abszurd humorhoz és a színész hangsúlyosabb színpadi jelenlétéhez.

A Rákmesék magáról az emberiségről kíván szólni – garnélarákokkal helyettesítve az embereket. Az apró rákok már a Csiganyomok c. előadásban is megjelentek, ahol a szenilitásba süllyedő idős hölgy összetalálkozik velük egy áruház liftjében, ez esetben azonban már főszerepet kapnak. A garnéla a legkisebb mértékben sem antropomorf vagy antropomorfizálható (mint pl. a kutya, a macska vagy akár a madár), éppen ezért rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy az alkotók kellő távolságot teremtsenek az emberiség témájával szemben. Emberi alak csak egyetlen egy alkalommal jelenik meg a makett-színen: a talált tárgyak árverésén egy árokban talált emberi holttest értékét kísérelik meg felbecsülni a hozzáértő garnélák.

A Rákmesék nem egy szempontból a City Now-ra utal vissza. Az előadás egyrészt nem követ lineáris dramaturgiai ívet (ahogy pl. a Nagy háborúban a katonák szeretteikhez írt levelei és a front mozgása, a Táborban pedig egyetlen nap „története” meghatározta a színpadi eseményeket), hanem kaleidoszkópszerűen egymást váltó képek sorozatából áll. Ugyanakkor mindkét előadás a (nagyvárosi) élet sokszínűségét ragadja meg, a gyorsan váltakozó képek a mindennapi valóság egy-egy szeletét mutatják meg – amelyek között akad humoros és szomorú, sőt tragikus is. A jelenetek többsége független egymástól (pl. holdraszállás, boxmérkőzés, agyműtét, szeretkező pár), csak néhány esetben tapasztalunk folytonosságot, ám e jelenetek sem közvetlenül egymás után következnek az előadáson belül: pl. a diszkóban leszúrt rózsaárus mellett megjelennek a helyszínelők és bámészkodók, az idős garnéla-hölgyet, aki rosszul lett a MiniWorld-ben, barátnője meglátogatja a kórházban.

Az előadás ugyanakkor a mindennapi életet, „az emberiség egy percét” igyekszik a történelem felé „kitágítani”: ennek vidámabb oldala, amikor a könyvelő és ügyfele közötti mai levelezés jelenetét újrajátsszák a Veszedelmes viszonyok stílusában és korában, valamint a kőkorszakban, vagy amikor a többször is felbukkanó meteorológus szinte észrevétlenül tér át az időjárási előrejelzésekről a kisebb-nagyobb csaták sorolására. Tragikusabb történelmi emlékeket idéz viszont a karfiolban „testet öltött” atombomba-felhő vagy a MiniWorldben felépített miniatűr Auschwitz (ez utóbbi ugyanakkor önidézés is, hiszen egy pillanat erejéig újra felrémlenek Tábor barakkjai).

Bár a Hotel Modern nem egy produkciójában egyetlen szó sem hangzik el (pl. Csiganyomok, Tábor), a Rákmesék határozottan szövegalapú előadás – akárcsak a City Now. A biliárdjátszma kommentátora suttogóra fogott elragadtatott közvetítésének, a halotti tort előkészítő inas és bejárónő előkelősködő párbeszédének, a vénkisasszonyok csacsogásának, a műtőorvosok beszélgetésének mind a rákfigurákat mozgató szereplők kölcsönzik hangjukat – bizonyosságot adva arról, hogy nem csupán az apró kellékek animálásának és filmezésének technikáját, a tárgyszínházukban elengedhetetlen precizitást birtokolják teljes mértékben, hanem színészekként is megállják a helyüket.

Az előadás valójában az élet két legfontosabb pillanata közé „feszül ki”: egy szüléssel kezdődik, és egy temetéssel fejeződik be. Egész pontosan a szülés jelenetét megelőzi a temetésre való készülődés (így mintegy keretet adva az előadásnak), a temetés után pedig néhány garnéla miniatűr fehér szárnyakon végigrepül az (addigra már csatatérre emlékeztető) terepasztalok felett, elszállva a korábban látott jelenetek romjai és az azok között holtan heverő rákok felett.

 

 

Rákmesék 

Kivitelező és előadó: Pauline Kalker, Arlène Hoorweg, Herman Helle

Hangkoncepció és helyszíni hang: Arthur Sauer

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK