Ordas világosság

Kortárs Drámafesztivál: Pippo Delbono: Ez az ordas sötétség - Compagnia Pippo Delbono, Olaszország

Pippo Delbono saját színházával kapcsolatban gyakran idézi Antonin Artaud mondatát, miszerint „sose csinálnék olyan előadást, amit nem szennyezett be az életem". Az olasz rendező a személyesség tekintetében az Ez az ordas sötétség c. művével messzebbre megy, mint azt megelőzően vagy követően bármikor.
Nánay Fanni | 09. 12. 4.

Az előadás lenyűgöző akkor is, ha nem ismerjünk annak személyes hátterét. A címmel ellentétben a színpadkép hófehér és nagyrészt „teli" fénnyel világított. Két oldalt magas falak futnak hátra, a színpad mélye felé beszűkítve a teret, amelyet egy monumentális „kapu" (középen széthúzható harmadik fal) zár le. Az üres színpadon egy csontsovány, szinte meztelen férfi fekszik, arcát primitív maszk takarja. Mialatt kinyújtózik a földön, megszólal egy hangbejátszás (Pippo Delbono hangja), amelyből kiderül, hogy az előadás kiindulópontja Harold Brodkey amerikai publicista könyve AIDS-betegségéről és haldoklásáról. Különös szürreális jelenetek követik egymást, amelyekben eleinte a betegség képei erősebbek, majd - ahogy a kezdetben felvételről, később Delbono által a színpadon mikrofonban elmondott narráció szerint közeledünk a halál felé - egyre inkább álomszerű víziók szövik át azokat.

Az előadás viszonylag különálló jelenetekből épül fel, amelyek - bár Delbono rendezéseiről azt szokták mondani, hogy nem a linearitás logikáját követik - a betegség súlyosbodása, a haldoklás vonalára fűződnek fel. Az első jelenetekben két fehér ruhás ápoló rendezkedik a térben: kerekeskocsival betolnak egy keleties öltözetű, csonkolt lábú transzvesztitát, fehér műanyagszékekkel kórházi várót rendeznek be a színpadon, ahová leülnek az előadás későbbi jeleneteinek szürrealitását előrevetítő kinézetű betegek (egyikük feje teljesen be van pólyálva, másikuk ormótlan műlábat vonszol maga után). Delbono utolsóként érkezik, amikor a többiek már elhagyták a színt, és fura, vonagló táncba kezd. Ő az egyetlen, aki az előadás során nem öltözik át, mindvégig egyszerű fehér inget és nadrágot visel. A szereplők között jár-kel, mégsem tartozik közéjük, hiszen azok mintegy a haldokló lázálmainak szüleményei (Delbono előadásait gyakran hasonlítják Kantor Halálszínházához). A színpad előterében, egész a jobb sarokban álló hatalmas fotelben ül, mialatt háta mögött végigvonulnak a különös barokkos (vagy inkább „reneszánszos") ruhákba öltözött alakok - ez természetesen egy danse macabre, de profánabb módon kísérteties divatbemutatónak is nevezhetjük, ahol szabályos időközönként bukkannak fel a lélegzetelállító kosztümökbe öltözött szereplők a hatalmas kapuban, hogy méltóságteljesen végigvonuljanak a színpadon. Ismét megjelenik az első jelenetben látott csontsovány figura, és elénekli Sinatra My Way-ét, majd két szívszorítóan kedves Harlekin (egy Down-kóros fiú és egy idősebb szellemi fogyatékos) játszik bújócskát egymással és a nézőkkel a színfalak között.

 

 

pippo-delbno1

Fotó: Dusa Gábor

 

Az előadás utolsó jelenetében behoznak a színpadra egy hosszú, fehér terítővel borított asztalt. Mivel az előző képben éppen egymásra talált Hamupipőke és a herceg, azt gondolnánk, esküvői asztal, ám a terítékek helyett két vastag temetői gyertya kerül rá, s egy csapásra ravatallá változik. Mögötte gyászoló csoportképként megállnak a fekete ruhakölteményekbe öltözött szereplők, és néma üvöltésbe merevednek. Delbono összehajtogatva az asztal alá helyezi ingét és nadrágját, és félmeztelenül járja el végső haláltáncát.

Bár az előadás magával ragad akkor is, ha nem ismerjük a hátterét, mégis teljesebb képek kapunk, ha tudjuk, milyen hatások alakították a produkciót. Mindenekelőtt fontos az a tény, hogy Pippo Delbono maga is húsz éven keresztül küzdött az AIDS-szel: betegségét 1985-ben diagnosztizálták, s saját bevallása szerint éppen a Brodkey könyve alapján folytatott alkotói munka „gyógyította meg". Az Ordas sötétséggel kapcsolatban Delbono idézi Brodkey-t: „Nem látom értelmét annak, hogy rábízzam más kezére vagy szájára a végrendeletemet", ezért írta le ő maga haldoklását - paradox, hogy végrendelete „más kezébe" kerülve teljesedett ki. Ugyanakkor Delbono hangsúlyozza, hogy nem Brodkey írását vitte színre, az „csupán" kiindulópontként szolgált az előadáshoz, akárcsak a (szinte legendaszerűen mesélt) történet arról, hogyan találkozott a könyvvel: egy burmai városka egyetlen könyvesboltjában talált rá annak olasz kiadására.

 

 

pippo-delbno3

Fotó: Dusa Gábor

 

A rendező rendkívül személyes „halálközeli" vízióit saját társulatával játszatja el, amelyet hivatásos színészek és - Delbono kifejezésével - „életbeli színészek" alkotnak. A társadalom által kevésbé elfogadott vagy gyakran kirekesztett csoportokhoz tartozó emberek felé egy 1997-es workshopja fordította a rendező figyelmét, amit egy Nápoly melletti pszichiátriai intézetben tartott. E színházi műhelymunkát követően született a Barboni (Csavargók) c. előadás, amelyben már szerepelt az azóta is Delbonoval dolgozó süketnéma Bobó (aki korábban évtizedeken keresztül élt a fent említett pszichiátriai klinikán), a Down-kóros Gianluca (kettőjüké a nevettető-sírnivaló Halekin-duó az Ordas sötétségben) és a csontsovány hajléktalan, Nelson. Delbono szerint az „életbeli színészek" birtokolják teljes mértékben azt, ami „a színészben a legfontosabb: a tudatosságot, annak képességét, hogy feltaláljuk magunkat a jelek világában". Nem szerepet alakítanak, hanem teljes személyiségükkel jelen vannak a színpadon.

Pippo Delbono színháza személyessége ellenére nem pszichologizáló színház, a rendezőt a test dramaturgiája érdekli. Egy interjúban elmondja, hogy a jeleneteket „kívülről nézve" teremtik meg, a mozgás, a mozdulatok pontossága és esztétikája fontos, hiányzik belőlük bármiféle átélés. Bár Delbono éveken keresztül dolgozott együtt Pina Bausch-sal (vonagló táncában a némi súlyfelesleg és a szándékos esetlenség ellenére is látszik a gyakorlottság), később pedig a keleti tánc- és színháztechnikákat tanulmányozta, saját bevallása szerint egy adott pillanatban, párhuzamosan az „életbeli színészek" bevonásával, immár nem a test tökéletessége, hanem éppen tökéletlensége érdekelte.

Azóta a szépséget a csúnyaságban, a különösben, a szokatlanban keresi (és találja meg), hasonlóképpen ahhoz, hogy - a halál közelségét megjárva - az életet is csak az elmúláson keresztül tudja megragadni.

 

 

Pippo Delbono: Ez az ordas sötétség

 

Írta és rendezte: Pippo Delbono

Díszlet: Claude Santerre

Jelmez: Elena Giampaoli

Fény: Robert John Resteghini

Szereplők: Pippo Delbono, Dolly Albertin, Gianluca Ballarè, Raffaella Banchelli, Bobò, Julia Morawietz, Lucia Della Ferrera, Ilaria Distante, Gustavo Giacosa, Simone Goggiano, Mario Intruglio, Nelson Lariccia, Gianni Parenti, Pepe Robledo


Helyszín: Trafó - Kortárs Művészetek Háza