Csak színházat szeretnék csinálni

Beszélgetés Znamenák Istvánnal

Znamenák István (1966) az 1981-ben bemutatott Megáll az idő kamaszhőseként lett ismert. A színművészeti főiskola elvégzése után 1991-ben szerződött Kaposvárra, ahol azóta is játszik és rendez. Babarczy László utódaként ebben az évben megpályázta a színház igazgatói székét. Az első fordulóban nem kapta meg a kinevezéshez szükséges minősített többséget Kaposvár képviselő testületétől. Az újabb – immár csak egyetlen évadra szóló – pályázatot azonban elsöprő többséggel megnyerte.
Sándor L. István | 07. 11. 21.

– Az igazgatóválasztás kapcsán nagyon sokan kiálltak a kaposvári színház mellett, jelezve, hogy olyan értékről van szó, amelyet mindenképpen meg kell őrizni.

– A kaposvári színház – elsősorban a társulatot értve ezen – a magyar kultúra kivételes kincse, még akkor is, ha vannak jobban és rosszabbul sikerült évadaink. Itt minden előadás – még ha bulvár darabból is indulunk ki – valahogy úgy kerül ki a társulat keze alól, hogy a színészek még a legsilányabb férckarakterekből is igazi, élő embereket képesek elővarázsolni. A színházi igazság látásának ez a módja – ami nyilván egyfajta neveltetés, közös gondolkodás eredménye – ennek a színháznak a sajátja. A kaposvári színház azonban már több mint 30 éve életben tartja ezt a minőséget. Persze sok mindenben meg kell újulnunk, fel kell frissülnünk, nyitottnak és befogadónak kell lennünk más színházi formákra is. A kaposvári színház mondjuk hírből sem ismeri a mozgás- vagy a táncszínházat, miközben tele vagyunk fiatalemberekkel, akik a mi nyelvünkre lefordítva megpróbálkozhatnának ezzel a kifejezésmóddal is. De a társulattól nem idegen a kísérletezés. Jó példa erre Jeles András Ványa bácsija. Nem mindenhol lehetne megcsinálni bérletes előadásként.

 

Fotó: Török Anette

 

– Mi tartja életben Kaposvár szellemiségét, miközben a társulat nagy része kicserélődött?

– Ez nem így van. Amikor idekerültem, akkor még hosszú évekig itt dolgozott Molnár Piroska, Bezerédi Zoli, Lukáts Andor, Pogány Judit. És amikor a nagy színészek elmentek, itt maradt rendkívül sok értékes ember, akik 25-30 éve a Mohácsival együtt jöttek ide, például Serf Egyed, Tóth Géza, Tóth Nóra és sorolhatnám a neveket. Ők ugyan nem lettek akkora „sztárok”, de mindent tudnak arról, hogy miről kell szólnia egy jelenetnek, egy előadásnak, hogyan kell nekiállni próbálni. Kaposvár szellemiségét, ennek a tudásnak az eszenciáját ők hordozzák a mai napig.

– Már azok a rendezők sincsenek itt, akiktől ezt megtanulták.

– Babarczy rendezőként itt marad, Ascher csak tavaly óta nem tagja a színháznak, de azért vissza-visszajön rendezni, a társulat dolgozik vele, és ennél erősebb iskolát én nem nagyon tudok elképzelni.

– Közben a rendezői kar is megújult…

– Hál’ Istennek. Mindig mondják, hogy Kaposvár már nem olyan, mint régen. Képzeled el, ha ugyanolyan lenne! Dögunalom lenne! Azért ne felejtsük el, hogy Kaposvár tradíciója – bármilyen ellentmondásosnak is tűnik – a folytonos megújulás. De ez nem úgy zajlik, hogy kitaláljuk, hogy most mást csinálunk, mint eddig, hanem úgy, hogy kinyitjuk a szövegkönyvet, és addig nem nyugszunk, amíg ki nem találjuk, hogy az adott darabot hogyan lehet jól megcsinálni. Persze előfordul, hogy nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. De régen is készültek itt vacak előadások (de azok is bizonyos színvonal fölött...), csak arra már senki nem emlékszik. Ezért érzem kissé jogosulatlannak a velünk szembeni türelmetlenséget. Most valóban mi jövünk, ez tény, csak egy kicsit hadd eszméljünk fel abból az irdatlan nyomásból, hogy minden egyes produkciónkat, legyen az színészi vagy rendezői teljesítmény, az Ascherhez meg a Jordánékhoz hasonlítják.

– Kik?

– A közönség is, meg a szakma is. Persze ez sokakat inspirál – engem is –, másokat meg agyonnyom.

– Úgy képzelem, hogy kétféle színészi magatartás lehetséges. Az egyikben a színész elsősorban saját maga szeretne lenni, és megkeresi a szerepben azokat a pontokat, amelyet kitölthet a saját egyéniségével. A másikban viszont a színész mint egy médium folytonosan szeretne átváltozni, és hagyja hogy a szerep átformálja őt. Te színészként melyiket képviseled?

– Szerintem munkája válogatja, hogy az ember melyik utat járja. Azt hiszem, ezzel minden színész így van. Attól is függ, hogy kivel dolgozik az ember, milyen állapotban van, mi az adott szerep, innen kényelmesebb-e csinálnia, vagy onnan… Ismerve a kollégáimat, azt mondom, hogy annyi színészi magatartás és hozzáállás van, ahány színész.

– A Karnebálban Iancu Pampon ex-rendőrt játszod. Mi volt a viszonyod ehhez a szerephez? Itt milyen utat jártál?

– Azt nagyjából az elejétől tudtam, hogy formailag milyen lesz a figura, hogy fog kinézni, hogyan fog beszélni, kiabálni, sírni. Nem ezzel küzdöttem, hanem azzal, hogy ebbe a kapszulába miképp lehet belegyömöszkölni egy igazi embert, az összes bajával, nagyképűségével, gyávaságával együtt.

– Előbb láttad a külső megjelenést, mint az emberi tartalmát?

– Ez most ilyen volt. Annyira erősen van megírva egy commedia dell’arte-szerű figura, hogy nehéz volt bányászni benne. Érdekes meccs volt, nagyon élveztem.

– És hogy találtad meg benne az embert?

– Nem tudnám neked megmondani, hogy hol volt ez a pillanat. A színész ilyenkor magában kezd el bányászni, hogy milyen volt, amikor majd’ megőrült a féltékenységtől. Nem kiabálni kezdett, hanem elszorult a torka, és addig ivott, amíg végre újra meg tudott szólalni. Amikor a színész ilyesmiben turkál, hirtelen azt veszi észre, hogy sokkal többet mer elmondani önmagáról, mint gondolná. Egyszer csak elkapja a gépszíj, és egyre több emberi dolgot mer beletömni a figurába, aki ettől egyre bonyolultabb és egyre szebb lesz.

– Igazgatójelöltként mit szóltál az 56-os darab körüli botrányokhoz? Belülről ezt hogyan éltétek meg?

– Csacsiság az egész. A történelemről vitatkozzanak a történészek (meg akik akarnak), minden más csak hisztériakeltés, az is, hogy mi állítólag meggyalázzuk Tóth Ilona emlékét… Ezzel én nem nagyon akarok foglalkozni. Szívesebben vettem volna, ha Mohácsi azért kap névtelen sms-eket, mert a Tóték jelenetben túl későn derül ki, hogy ki van a koporsóban, és hogy olyan lassú itt a játék, hogy leáll az egész előadás… Persze Mohácsiék ez másképp élték meg, mert ők a mai napig is kapnak borzalmas fenyegetéseket. Ebben az országban most éles harc folyik két világnézet, kétfajta gondolkodás között. Miért pont a kulturális élet vagy a színház lenne ez alól kivétel?

– Több helyen olvastam az igazgatói pályázatod kapcsán, hogy egy jobboldali irányítású városban egy nem jobboldali elkötelezettségű ember nem lehet igazgató.

– A mi önkormányzatunk valamilyen oknál fogva mégis függetleníteni tudta magát a mindenkori ostoba nyomásgyakorlás alól, és végül úgy döntöttek, hogy mégis lehetek Kaposvárott igazgató.

– Meglepődtél, vagy ezt az eredményt vártad?

– Nagyon szerettem volna, ha ez az eredmény születik, de nem tagadom, hogy meglepődtem. Voltak előjelei annak, hogy ez nem így fog sikerülni.

– Az igazgatói pályázatokra visszatérve, hogyan lehetne szakmai szempontokkal ellensúlyozni a politikaiakat?

– Ha erre tudnék neked válaszolni, akkor politikus lennék, holott igazából csak színházat szeretnék csinálni. Ötleteim persze nekem is vannak, de ahogyan most látom, ötletekkel teli a padlás.

– Azt nyilatkoztad a megválasztásod után, hogy egy év alatt nem lehet színházat csinálni, de egy jó évadot igen.

– Új arculatot nehéz kidolgozni.

– Mitől jó egy évad?

– Megpróbálunk nagyon sokszínűek lenni. Ugyanakkor egész egyszerűen kurva jóra kell csinálnunk az előadásokat. Nagyjából kezd körvonalazódni, hogy mit játszunk jövőre. Mi egy vidéki népszínház vagyunk, nekünk meg kell felelnünk az összes nézői elvárásnak, ráadásul nagyon jó szakmai színvonalat kell produkálnunk. Lesz ifjúsági beavató színház, amit eddig nem csináltunk, pedig muszáj megszólítani azt a 12–16 éves korosztályt, akiket színházba járóként lassan elveszítünk. Folyamatosan lesznek felolvasó színházi előadások is, megpróbálunk minden kaposvárit, akit ez érdekel, kortárs darabokkal megismertetni.

– Mit gondolsz, mi lesz egy év múlva, amikor lejár a kinevezésed?

– Most ezzel a kérdéssel nem akarok foglalkozni, mert jókedvre van szükség ahhoz, hogy a következő évadot végig tudjuk csinálni.

 

A cikk egy nagyobb interjú része, amely teljes terjedelmében az Ellenfény 2007/5. számában jelent meg.