Kétszer nem lehet forradalmat csinálni

Beszélgetés Réthly Attilával

Július 1-től Schwajda György a kaposvári színház igazgatója. Ebből az alkalomból összeállítást közlünk az Ellenfény azon beszélgetéseiből, amelyek érintették a kaposvári társulat ügyét is. Réthly Attila (1971) 1998-ban rendezte a Balta a fülbe című előadást Kaposvárott. 2000 óta a társulat tagja. Nemcsak arról beszélt, hogy belülről ő hogyan látja most a helyzetet, hanem mindezt a színházi folyamatok, illetve a nemzedékváltás tágabb összefüggésébe is helyezte.
Sándor L. István | 08. 07. 3.
– A Vidéki Színházak Találkozóján a kaposvári színház az általad rendezett Karnebállal vett részt. A ti vendégszereplésetek előtti napon a szolnoki Szigligeti Színház játszotta A fekete szárú cseresznyét, az új igazgató, Balázs Péter rendezésében. Az előadás a szolnoki színház ünneplésévé változott, előtte állófogadás volt, a végén díjkiosztás, összességben hatalmas siker. Azt gondolná az ember, hogy három nappal az után, hogy a kaposvári önkormányzat a kívülről érkező Schwajda Györgyöt választotta a színház igazgatójának, a budapesti vendégjátékotok alkalmat teremt a szimpatizánsok számára, hogy kiálljanak a kaposvári társulat eddigi értékei mellett.

– Semmi ilyesmi nem történt. Nyilván jól esett volna, ha érzékeljük azt a kíváncsiságot, amiből kitetszik, hogy átérzi a közönségünk (és a szakma egy része is) a helyzetünket. Merthogy a mindennapjainkból most kihagyhatatlan az a kétség, hogy miképp folytatódhat a történetünk Kaposvárott. És nem csak Kaposvárott. Balázs Pétert említve utaltál a tavalyi szolnoki igazgatóválasztásra, illetve az akörüli botrányokra, de említhetnénk más városok hasonló történeteit is. Schwajda György kaposvári igazgatóvá választása után megtartott budapesti vendégjátékunk mégsem változott át a társulat melletti kiállássá. De ezt mi nem is vártuk. És eszünkbe sem jutott rászervezni sem. Szerintem már elmúltak azok a pillanatok, amikor ennek létjogosultsága volt. Az egy évvel ezelőtti nagy őrületből, ami Mohácsi 56-os darabja, illetve annak betiltási kísérlete generált, az derült ki, hogy fel tudjuk magunkra hívni a figyelmet, illetve arra, hogy nem jó irányba mennek a dolgok Kaposvárott. Akkor úgy adódott, hogy ezt meg lehetett tenni. De ennek csak annyi volt az eredménye, hogy egy évvel elodázta a fenntartó a döntést.

– Ebben az évben viszont nem történt semmi. Csendes hallgatással vette mindenki tudomásul, hogy mi fog történni Kaposvárott.

– Kétszer nem lehet forradalmat csinálni. Tavaly sikerült mindent megmozgatni, amit meg lehetett, ezt nem lehet lekopírozni. Amikor kiderült, hogy Znamenák István igazgatói kinevezése csak egy évre szól, akkor mindenki sejtette, hogy ezzel valami lassú méreg beadása történt meg, ami majd szép lassan elaltatja az igazgatóváltással kapcsolatos ellenállásokat és indulatokat. Mindez összefügg azzal, hogy borzalmasan fásult a szakma, legalábbis annak kvalifikáltabb, művészileg jelentősebb harmada.

 

Fotó: Dusa Gábor

– Hogyan tovább Kaposvárott?

– Nem tudhatom, hogyan folytatódhat ugyanott a szakmai sorsom. Hiszen júliustól már nem Znamenák István fogja igazgatni a kaposvári színházat, hanem Schwajda György. Egyelőre nem tudjuk felmérni, hogy ez mit jelent. De azt sejtjük, hogy nyilván valami mást. És ez a más már soha nem lehet ugyanaz, mint ami miatt az ember tíz évet Kaposvárott töltött. Tehát valami meg fog változni, és ebben a változásban saját magamat is meg kell próbálnom megértenem. Meg azt is, hogy mi is történik mostanság a színházakkal. És ennek mi áll a hátterében…

– És mire jutottál?

– Például arra, hogy azoknak, akiknek az elmúlt három évtizedben sikerült megteremteni és megóvni a magyar színjátszás értékeit, már rég át kellett volna adniuk a stafétabotot az utánuk következő nemzedékeknek. De ez máig nem történt meg. Ennek rendkívül káros következményei vannak, miközben természetesen nagyon érzékeny dologról van szó, mert ha valaki valóban jelentős színházi értékeket teremtett, az azt gondolhatja joggal, hogy a saját személye az egyedüli garanciája az adott színházi műhely létezésének. De ez akár a visszájára is fordulhat. Például abban, hogy Kaposvárott idáig jutottak a dolgok, úgy érzem, nagyon nagy felelőssége van Babarczynak is, aki vitathatatlanul az egyik legnagyobb formátumú színházvezető Magyarországon. De most már megszakadhatunk, belerokkanthatunk az erőfeszítésbe, nem tudjuk folytatni azt, ami az elmúlt harminc évben ott történt. Mert Babarczynak jóval korábban meg kellett volna értenie, hogy át kell adni a vezetést egy másik generációnak, és a háttérből segítenie a társulat, illetve az általa használt színházi nyelv átalakulását. És közben természetesen vigyázni rá, hogy mindez ne a széthullás, hanem a megújulás felé vezessen. De a színházi mogulok a mai napig nem eresztik ki a kezükből a hatalmat. Az én generációmnak, illetve a pár évvel előttünk haladóknak viszont az a felelőssége, hogy nem mertük tőlük elvenni ezt az örökséget. Nyilván ez fájdalmas lépés lett volna, de meg kellett volna történnie.

– Ennek ellentmond, hogy – talán egyedüliként – Babarczy már három éve is át akarta adni a színházat Znamenáknak. És a közgyűlés már akkor sem akarta őt. Emiatt Babarczy meghosszabbította a direktorságát.

– Úgy látom, hogy 1998-ban a Fidesz győzelmével ért véget az a paternalista rendszer, amely Antall Józsefestől, Horn Gyulástól, ebben a tekintetben, a Kádár rendszer egyenes folytatása volt. Egy ideig még működtek a régi reflexek, de aztán lassú bénulás következett. Ezt akkor, vagy hamarosan utána a mi generációnknak és színházi apáinknak is fel kellett volna ismerni. Vagyis, azt hiszem, tíz éve kellett volna átadni a színházat és nem három éve. És nem csak neki, hanem mindenkinek és mit tudom én, hogy kinek. Kaposváron hosszú évekig keringett a levegőben a gondolat, hogy át kéne adni a vezetést, de mire a gondolatot tett követte, addigra elúszott a lehetőség. Előbb kellett volna kezdeni. Megérte volna élesebben szembeszállni Babarczyval. Mert mi belülről láttuk a saját színházunk hibáit, tudtuk, hogy merrefelé kellene mozdulnunk, hogyan kéne változni. De ez a változás nem tudott elindulni, mert nem voltunk elég bátrak, és Babarczyval szemben nem vállaltuk fel azt, amit gondoltunk. Szerintem ezt ő is így látja, és talán még sajnálja is. De sajnos ő sem vette észre, hogy szavazhatna nekünk nagyobb bizalmat is, mert akkor talán jobban el mernénk mondani, hogy mit kellene másképp csinálni.

 

Fotó: Dusa Gábor

– Azt mondod, hogy ami Kaposvárott történt, annak belső okai is vannak?

– Vannak belső okai is.

– Ez azt is jelenti, hogy nem Znamenák lett volna a megfelelő utód?

– Znamenák nem egyedül volt jó igazgató, mert az idei évadunk tagadhatatlanul nagyon erős volt. Attól volt erős, hogy Znami mellett ott volt Mohácsi, Rusznyák és én is. És nem utolsó sorban a társulat java. Ha erről megkérdeznéd Znamenákot, ő sem mondana mást. Tulajdonképpen szét is terült köztünk a meló, aszerint, hogy ki mit tud jól csinálni. Ez szerintem tudott volna hosszú távon is jól működni.

– Tehát nem Babarczy tehet róla, hogy nem Znamenák maradt az igazgató. A döntésnek egyértelműen politikai okai vannak.

– Sajnos az a tapasztalatom, hogy a fenntartók, a városi politikusok – azok az emberek, akikből a közgyűlés áll – az évek alatt eljutottak oda, hogy minden megoldást jobbnak tartanak, bármilyen jelöltet támogathatóbbnak éreztek a színház élén, mint azt, akit Babarczy nevezett meg.

– Miért?

– Szerintem Laci igazgatásának utolsó éveiben nem tudott a helyi politikai erőkkel úgy kommunikálni, ahogy azt brilliánsan tette több mint két évtizedig. Tulajdonképpen egy dolgot nem vett észre, hogy ebben a közgyűlésben már más emberek ülnek, mint akiket ő kezelni tudott, vagyis helyi szinten kifogytak alóla a kultúrpolitikai erők. Már nem számíthatott azokra, akikre régen. Mert már nem ugyanazon a hullámokon szörfölünk. Mert közben megváltozott a világ, történt egy rendszerváltás (még ha sokszor az is a tapasztalatunk, hogy azokon a helyeken, ahol a dolgok eldőlnek, ugyanazok az emberek ülnek, csak a színük változott meg). De a kommunikáció teljesen átalakult. Abban a rendszerben, amelyben Babarczy nagyon erős színházat csinált, tudni lehetett, hogy ki az ellenfél, kivel szemben kell gazdagon és tartalmasan gondolkodni. Szerintem Babarczy nem ismerte fel, hogy az új viszonyok között neki is másfajta módon kell azért a színházért dolgoznia, amit felépített. Vagy ha felismerte, nem érzett minket késznek arra, hogy a harcmezőre eresszen bennünket. Emiatt azt a fajta kommunikációt erőltette, amibe már beleszokott, hogy az ő tekintélye, szakmai súlya, felkészültsége megkérdőjelezhetetlen. De ez a fajta személyi erő a megváltozott körülmények között, az új emberek szemében már nem működött. Mert ez a lényeg. Az nem számít, hogy milyen a magunkról alkotott képünk, az számít hogy milyennek látnak minket. És mivel a színházak sorsa nem szakmai terepen dől el, nem az számít, ami a színpadon van, dörzsöltebbnek kellett volna lennünk. Megerősödtek a helyi önkormányzatok, amelynek tagjai érzik a súlyukat, tudják, hogy a saját területükön dönthetnek bármiről, beleszólhatnak bármibe. Velük szemben már nem lehet trójai harcosként egyedül minden csatát megnyerni. Velük már másképp kell érintkezni. Azok a sebek, amelyeket az önkormányzat tagjain ejtett Babarczy, nem múltak el nyomtalanul. Emiatt érzem azt, hogy ő is felelős abban, ami történt. Dehát mindez egyben, ahogy kimondom, igazságtalanul is hat, hiszen minden, amit Babarczy felépített, pontosan ennek a harcmodornak volt köszönhető.

 

Réthly Attila: Szabadaz á... - Forrás: Csiky Gergely Színház

– Milyen forgatókönyveket képzeltek el, mi fog történni a kaposvári színházzal miután Schwajda lett az igazgató?

– Nem tudom. Fogalmam sincs, mire lehet számítani.

– Mit szeretne csinálni Schwajda Kaposvárott?

– Erre azért nem könnyű válaszolni, mert a pályázatából nehéz kibogozni, hogy mit is szeretne. Hogy tényleg csak a színház elodázhatatlan rekonstrukcióját tartja méltó feladatnak, vagy vannak másfajta ambíciói is? Én Schwajda Györgyöt személyesen nem ismerem, de amit olvastam és hallottam róla, abból egy jelentős és megkerülhetetlen színházi ember képe bontakozik ki. Lehet ugyan azt elemezni (esetleg kritizálni is), hogy mit jelentett a szolnoki színházban vagy a Művész Színházban való működése. Arról is eltérhetnek a vélemények, hogy miképp sikerült a Thália vagy a szolnoki színház átépítése. Arról természetesen nekem is van gondolatom, hogy a Nemzeti Színház épülete hogyan sikerült, és hogy mit üzen a jelennek és az utókornak. De az nem kérdőjelezhető meg, hogy a több évtizedes színházi pályafutása alatt Schwajda jelentős dolgokat csinált. Ami engem meglepett, az a pályázatának a minősége, amit nehéz összeilleszteni azzal, amit róla mint színházvezetőről, színházépítőről és drámaíró-dramaturgról gondolok. Ez tesz engem bizonytalanná. Ugyanis tényleg nem derül ki, hogy mit akar. De az sem, hogy számít-e ránk, hiszen sommásan ír a munkáinkról, miszerint mi vidéki tahóknak gondoljuk azt a közönséget, akikkel pedig úgy érezzük, hogy hosszú évek óta minőségi párbeszédet folytatunk. Nemcsak engem, de az egész csapatot ez tartja bizonytalanságban.

– Te hogy látod, mi fog történni a magyar színházművészettel az elkövetkező években?

– Fogalmam sincs, hogy mi fog történni. Szerintem sokan vagyunk most abban a helyzetben, hogy azon gondolkodunk, hogy mi a jövőnk, hogy lesz-e még alkalmunk színházzal foglalkozni – úgy, ahogy minket erre a mestereink tanítottak, azzal a fajta elszántsággal és elmélyültséggel. Lehet, hogy kifut alólunk a pálya, nem lesz mit befutnunk, végeredményben hoppon maradunk, és rá kell jönnünk arra, hogy ez a hivatás, amit művelni szeretnénk – bármennyire is beleszerettünk – a realitások világával érintkezve nemcsak a csáb- és vonzerejét vesztette már el, hanem egyáltalán a létjogosultságát. Mert annyifajta szempont szerint dől el ma egy színház sorsa – és ezzel összefüggésben egy alkotó, egy színész pályája –, hogy egyre inkább ebben a legkevésbé sem a tehetség és a szakmai felkészültség a mérvadó. És közben háttérbe szorulnak mindazok az elvek, ideák, amelyek szerint gondolkodni szeretünk az életről, egy darabról, egy előadásról. És a jelenlegi társadalmi közegben, kulturális atmoszférában valamiféle anakronisztikus nagyot akarásnak hat, hogy az ember minőségi dolgokat szeretne létrehozni. Hogy meg szeretne őrizni egy olyan műhelyt, mint a kaposvári színház. Miközben fenntartom, hogy Schwajda érkezése nem feltétlenül jelent rombolást, mint ahogyan azt sokan gondolják. De mindenképp mást jelent, mint ami eddig volt. Annak az időszaknak egyszer és mindenkorra vége.

 

A fenti interjú egy nagyobb beszélgetés része, amely teljes terjedelmében az Ellenfény 2008/7. számában jelenik meg. A beszélgetés további részében szó esik Réthly Attila kecskeméti izgagató pályázatáról, az ezzel kapcsolatos tanulságokról, a nemzedékváltás szükségességéről, az új generációk színházi gondolkodásáról.