Krumplistészta szatírával

Vidéki Színházak Találkozója, 2008: Csurka István: Döglött aknák –Petőfi Színház, Sopron

Még az olyan látszólag egyszerű étel, mint a krumplistészta elkészítése és fogyasztása is számos kérdést és problémát vet föl. Először is: ügyelni kell az alapanyagok minőségére; azután: rendelkezni kell száraztészta, főtt burgonya, vöröshagyma, zsír vagy olaj és fűszerek – só, bors, paprika – helyes arányáról; majd: határozni kell a hozzávalók összedolgozásának üdvös sorrendjéről, és kardinális kérdés, hogy az elkészült ételt ecetes vagy kovászos uborkával tálalja az ember, avagy tejföllel leöntve. És akkor még nem is szóltunk a kérdések kérdéséről, ti. hogy a célközönség szereti-e a krumplistésztát.
Markó Róbert | 08. 04. 25.

A bevezetőben kidolgozott – nagyszabásúnak távolról sem nevezhető, leginkább konyhanyelvi – hasonlatot a soproni Petőfi Színház Döglött aknák című előadása ihlette, és már idejekorán le kell szögezni: a krumplistészta mint költői kép korántsem idegen Csurka István drámájától. Maga Csurka helyezi bele az ételt az ember asszociációs mezejébe, amikor egyik szereplője – Paál, a pártkáder – felesége feltételezésére, miszerint urát nem is érdekli, mi van az ételhordóban, így felel: „Úgyis tudom, krumplistészta.” Mármost azért bátorkodom az előadásból kiemelni, és tulajdonképpen a teljes produkcióra kivetíteni e krumplistésztaügyet, mert esszenciális és nagy erejű pillanata a soproniak bemutatójának: ekkor nyer bizonyosságot (először), hogy az előadás lehetett volna akár színvonalasan szórakoztató, de még az élet abszurditását kipellengérező örömszínház is.

Csurka drámájának előadástörténetét tanulmányozva az ember kissé tán meglepődik, hogy az 1971-es ősbemutató – melynek két főszerepét Major Tamás és Kállai Ferenc alakította – fontos és népszerű előadás lett, és több mint ötszázszor játszotta a Nemzeti Színház. 2008-ból nézve ugyanis a Döglött aknák meglehetősen érdektelen, és ha nem is ügyetlen dramaturgiailag, nem tartozik Csurka legjobb drámái közé. Alapszituációja a következő: a 60-as években egy „kiemelt” kórházban közös, „kiemelt” szobába zárják Paált, a hithű kommunistát és Moórt, a nagykereskedőből egyre kisebb kereskedővé töpörödő reakcióst. Kiderül, hogy történelmi múltjuk mellett személyes sorsuk is összefonódott: 1945 januárjában Moór jelentette fel a nyilasoknál Paált, Paál viszont tanácsi potentátként esztendők óta rendszeresen visszautasítja Moór lángossütő-kisipari kérelmét. Kettejük állóháborúját előbb Paál látszik megnyerni, zárt osztályra juttatja ugyanis Moórt, ám később, Moór visszatérése után ő is megroppan: felesége meghal, egykori szeretője pedig Moór mindjobban megtollasodó fiához megy feleségül.

Csurka két dimenzióban működteti a drámát: egyfelől társadalomszatírát fest, másfelől – különben ugyancsak szatirikusan – élettörténeteket mesél. A kettő közül azonban csak a második dimenzió funkcionál megfelelően. Mert ami 1971-ben a korabeli-közelmúltbeli társadalmi gyakorlat provokatív kritikájaként – feltételezem – összekacsintásra adott lehetőséget, az mára legfeljebb rendhagyó szociológiai mutatványként, a 60-as évek világában való megmerítkezésként, retrospekcióként értelmezhető. Mindez azonban nem róható fel Csurkának, hiszen mindössze annyi történt, hogy a dráma megírása óta eltelt csaknem negyven év, és felnőtt egy generáció, amely csak hallomásból ismeri a Döglött aknák világát.

Sőt: az író inkább dicsérhető, mert a történetet realista miliőben, vagyis – Csurka esszéjének címét elbirtokolva – a „realista abszurd” igényével fellépve mondja el, erős és sajátos világot teremtve.

 

Koncz Gábor, Ujlaki Dénes - Fotó: archív

 

Ugyanakkor nem hagyhatók szó nélkül némely sikerületlenségek. Mindenekelőtt az tűnik ügyetlen, kényszer szülte megoldásnak, hogy a dráma két felvonása között eltelt időt Csurka egy felvonásnyitó monológgal érzékelteti. Általánosan elmondható: a szöveg kevés teret hagy a nézői képzeletnek és a színészi játéknak, túl sok mindent mond ki. Moórnak például nem elég ásítást, leragadó szemeket játszva mutatnia, hogy az altató hatni kezd, mindezt szavakba is kell öntenie. Ugyanígy: amikor Paál célja az, hogy a kórteremben elrejtsen egy pisztolyt, nem elég ide-oda rohangálnia és benéznie az összes zugba, hanem minden lépését kommentálnia kell.

E túlzott „kitettség” mellett az előadás legszembeötlőbb negatívuma Cseke Péter rendezése. Az ugyanis megengedően fogalmazva: nem érhető tetten, durvábban szólva: nincs. Legfeljebb a színváltások között felcsendülő zeneszámok kiválasztására szorítkozik, egyéb feladatait azonban nem végzi el. Így lehetséges, hogy az előadás tempója is, íve is egyre-másra megtörik, a színpadra lépő kilenc színész legalább háromféle játékmódot mutat be, játékuk olykor túlburjánzik – és a sor hosszan folytatható. Kevés az invenció az előadás díszletében és jelmezében is. Perlaki Róbert 60-as évekbeli realista szobabelsőt tervezett, két autentikus kórházi vasággyal és éjjeliszekrénnyel, a falakra ugyancsak korabeli egészségnevelési célzatú táblákat akasztott. Darvasi Ilona ruhái többnyire nem üzennek, ötletes azonban a fiatalok társadalmi előrehaladásának jelzése a folytonos átöltözésekkel. Rokonszenves még a képi megformálás minden részletre kiterjedő igyekezete: az előadás kórházi szobájának ablakán kinézve még a fenyőfákat is láthatni.

Az előadás főszerepeiben Koncz Gábor és Ujlaki Dénes lubickol. Koncz annyi alakítás után ismét karakterének szexuális erejét emeli ki, jég hátán is megélő Moórja még öregségében is peckesen, hasig kigombolt kórházi pizsamában jár-kel. Tetszetős az irónia, amit Koncz a szerepbe belelát, olykor azonban túlzottan is a komédiázás szolgálatába állítja eszközeit, ezáltal helyenként hiteltelenné válik. Ujlaki Dénes „sorsozik”. Ízlésének, tempóérzékének köszönhetően alakítása mindvégig kerüli a ripacsériát. A színész tudja: a nevetséges színpadi halál – fizikai és erkölcsi értelemben – csak és kizárólag akkor válhat komikussá, hogyha ő (helyesebben a karakter) valóban belehal. Szerepformálása ugyanakkor – minőségében, stílusában – tökéletesen idegen test az előadás szövetében. Kiss Zoltán ugyanis csetlő-botló bohózati figurára formálja a Moór-fiút, Nyírő Bea, a korábbi Paál-szerető – különösen az első részben – kívül marad a szerepén, Hűvösvölgyi Ildikó pedig eltartja, és elsősorban külsőséges gesztusokban képzeli el megmutatni Paálnét.

Hogy a tapsrendnél nem Ujlaki kapja a legnagyobb elismerést a nézőktől (és egyáltalán: hogy az előadás akkora közönségsikert arat, amekkorát): a korízlés alapos ferdültségéről árulkodik. Ha már társadalomszatírára vágyott a soproni Petőfi Színház, nem kellett volna a 60-as évekig visszanyúlni. Mert van nevetnivaló mirajtunk is, nem kevés.

 

 

Csurka István: Döglött aknák

 

Díszlet: Perlaki Róbert

Jelmez: Darvasi Ilona

Rendezőasszisztens: Darvasi Cecília

Rendező: Cseke Péter

Szereplők: Koncz Gábor, Ujlaki Dénes, Kiss Zoltán, Nyírő Bea, Hűvösvölgyi Ildikó, Szóka Júlia, Nagy Gábor, Horváth Tamás, Madár Tamás

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK