Gondolkodni és gondolkodtatni

Vidéki Színházak Találkozója, 2008: Beszélgetés Bagó Bertalannal

Bagó Bertalanból árad a kiegyensúlyozottság. Az energia. A kedély. És tulajdonképpen minden oka megvan az elégedettségre. Hogy egyet mondjunk: a Vidéki Színházak Találkozójának nyitóelőadása, a III. Richárd – a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásában, Bagó Bertalan rendezésében – osztatlan tetszést aratott a Thália Színházban.
Markó Róbert | 08. 04. 23.

– A III. Richárddal már az első előtti pillanatban, a szereposztás olvasásakor megleped a nézőt. A címszerepet alakító Szemenyei János ugyanis a hagyomány tükrében fiatal a szerephez.

– Miért ne lehetne Richárd fiatal? A tradíció az, hogy negyven fölötti színészekkel játszatják, de Shakespeare-nél Richárd huszonkilenc éves.

– És kettő van belőle?

– Az, hogy Richárdot két színész játssza, már a saját találmányom. Leegyszerűsítve: Richárd a falra festi az ördögöt, majd egy idő múlva már beszélget vele, végül hasonul is hozzá.

– A „szerepkettőzés” mellett az előadás másik húzóereje a groteszk humor.

– A humor egyrészt oldja a feszültséget, másrészt gondolkodásra késztet. Ezzel csalom be a nézőt az én utcámba: nevettetek, nevettetek; és aztán feladom a kérdést: nevetsz, nevetsz, de min? A célom az, hogy ne csak a primer élmény érje az embert, hanem mélyebbre fusson az előadás. Brechttel mondom a nézőnek: vigyázz, ne éld bele magad, gondolkozz!

– Már a játéktér, Vereczkei Rita munkája is gondolkodni késztet. Központi, impulzív eleme az előadásnak, a humor mellett a stilizálás legfontosabb eszköze.

– Egy beszélgetés során kértem Pauer Gyula képzőművészt, akivel már dolgoztam korábban, ajánljon nekem egy tervezőt, akivel szerinte termékenyen együtt tudnék működni. Ő ismertetett össze Ritával, s kiderült, hogy kettőnk világa nagyon összecseng. Már tíz éve állandó alkotótársak vagyunk. A munkánk összefolyik, az előadásaimnak szerves része a tér kialakítása.

– Amikor a III. Richárd szombathelyi tájelőadását láttam, feltűnt, hogy a zalaegerszeginél kisebb térben adódtak nehézségek a díszlet beépítésével, bejátszásával. Okozott-e gondot a Thália színpadára alkalmazni az előadást?

– A zalaegerszegi színház és a Thália játéktere majdnem ugyanakkora, talán félméternyi különbség van a két színpadnyílás szélessége között, tehát pont befértünk ide. Ezért nem nagyon sérült az előadás, szcenikailag adódott csupán néhány nehézség. Persze minden az eredeti helyén működik tökéletesen.

– Hogyan esett a választásod a III. Richárdra?

– Nagyon egyszerűen: mindig azt a darabot választom, amelyik megtetszik. Egyrészt érdekelt, hogy miről is szól ma ez a dráma, másrészt „beleláttam” a szerepet Szemenyei Jánosba.

 

III. Richárd (Szemenyei János) - Fotó: Pezzetta Umberto

 

– Miért ezt az előadást hoztátok a Vidéki Színházak Találkozójára? Hiszen a legújabb bemutató, a Tranzit is legalább ekkora érdeklődésre tarthatott számot.

– Mindkét előadást szerettük volna megmutatni a fesztiválon, a szervezők azonban azt mondták, hogy visszatetszést keltene, ha két Bagó-rendezés szerepelne a programban.

– Tasnádi István, a Tranzit írója visszatérő vendég Zalaegerszegen.

– Fontosnak tartom, hogy a színházak kortárs drámákat mutassanak be, hiszen ettől válhat a színház igazán élő szövetté. Tasnádiban kiváló társra találtam: nem az a fajta drámaíró, aki az íróasztal mellett megír egy darabot, aztán küldözgeti ide-oda, hogy eljátsszák. Tasnádi előre tudja, hogy melyik szerepet kire írja, és a próbafolyamat idejére a társulat szerves részévé válik. Így „útközben” is tudja csiszolni, alakítani a szöveget szükség szerint.

– A kortárs drámák az általános gyakorlat szerint a színházak stúdiószínpadaira kerülnek.

– Nagyon fontosnak érzem, és váltig állítom, hogy a stúdiószínpad nem arra való, hogy oda szoruljanak be a kortárs darabok vagy az úgynevezett művészszínházi előadások. Bátornak kell lenni, és a nagyszínpadra vinni ezeket. A kortárs dráma nem kötelező penzum. Rossz eljárás volna, ha begyömöszölnénk őket a stúdióba, hogy behúzhassuk a strigulát: ilyen is volt nálunk.

 

Tasnádi István: Tranzit - Fotó: Pezzetta Umberto

 

– A Hevesi Sándor Színházban egyelőre nem is lehetne hova begyömöszölni.

– Volt egy stúdiószínházunk, de azt ebben az évben a bábszínház használja. A bábszínház külön életet él: külön költségvetéssel, külön igazgatóval, külön műsortervvel, csak a helyet és az infrastruktúrát kapja a Hevesi Sándor Színháztól. Létezik azonban a városban egy intézmény, a Keresztury Dezső ÁMK, amelyet – néhány éves szünet után ismét – szeretnénk birtokba venni. Nagyon fontos ugyanis, hogy a nagyszínpadiak mellett stúdióelőadások is szülessenek, ez utóbbiak ugyanis másféle megoldásokat, másféle gondolkodást követelnek színésztől is, rendezőtől is.

– És a nézőtől is. Apropó: miként alakul a színház nézőszáma?

– Az előadásaink szinte kivétel nélkül teltházzal mennek, a zalaegerszegi közönség csaknem mindenre nyitott. Ezzel együtt vidéken népszínházat kell csinálni. Meg kell találni a helyes arányt, hogy annak a nézőnek is a kedvére tegyünk, aki a könnyű műfajt kedveli, és annak is, akik a tragédiákat vagy a komolyabb műfajt. Az egyetlen értékmérő a minőség.

– Zalaegerszegen feloszthatók-e a színészek zenés és prózai szekcióra?

– Nincs ilyen felosztás, és éppen ez a vidéki színházak előnye: szélesebb körű szakmai jártasságot kívánnak meg minden egyes színésztől. A fiatalok, akik „mindent” kénytelenek játszani, határtalanul gazdag szakmai rutinra és tudásra tehetnek szert.

– Éppen ezért, úgy gondolom, nem is jelenthet nehézséget egy-egy friss diplomás szerződtetése.

– Ez tévedés. Nagyon nehezen lehet elhitetni a fiatal, pályakezdő színészekkel, hogy Budapesten kívül is van élet. Inkább szinkronizálnak, ilyen-olyan saját produkciókat hoznak létre. Aztán eltelik néhány év, és rájönnek arra, hogy butaság volt nem lemenni vidékre. Ekkor persze már nem olyan frissek és nyersek, mint amikor végeztek.

– És mennyire nehéz megtartani a „nagyágyúkat”?

– A zalaegerszegi társulat nagyon fiatal. És bár vannak „befutott” színészeink is, mondhatom: nem akarnak elmenni. Természetesen adódhat olyan helyzet, hogy a színész egyhelyben eltöltött tíz-tizenöt év után emberileg is, művészileg is igényli, hogy változtasson. Ez számomra magától értetődő.

– Tíz évnél régebben működsz Zalaegerszegen. Te nem érzed, hogy változtatnál?

– Egy rendező ebből a szempontból egészen más helyzetben van. Vendégként sok helyen rendezhetek, akár másik országban is, nem vagyok annyira „röghöz kötve”, mint a színészek.

– Te is sokszor hívsz vendégrendezőt, de vendégszínészt ritkán.

– Reklámcéllal legalábbis soha. Társulatban gondolkozom, mégpedig nem olyanban, ahol középen áll „a nagy színész”, körülötte pedig az asszisztencia. Nálam a fiatalok állnak középen, és ők végzik a kisebb és a nagyobb feladatokat egyaránt.

– És úgy fest, mindezt igen jó színvonalon, hiszen – ha egyelőre csak próbaidőre is – a Hevesi Sándor Színház az Európai Színházi Unió (UTE) tagja lett.

– Az egyéves próbaidő letelt. Bár nagy esély van arra, hogy az együttműködés létrejöjjön, semmit nem szeretnék elkiabálni. Biztosat csak akkor mondhatok, ha a szerződést aláírtuk.

– Ha a jövőbe tekintesz, látod-e a kulturális élet fellendülésének esélyét vidéken?

– Az hogy fellendülésre lenne szükség, tehát hanyatlás van, általánosítás. És ha már általánosítani szeretnénk, akkor úgy fogalmazok: nem vidéken hanyatlik a művészet, hanem Magyarországon. Ha hanyatlik. Zalaegerszegen évente meg tudjuk tölteni a nagyszínpad nézőterét kortárs magyar drámára kíváncsi nézőkkel. Volt olyan évadunk, hogy két új magyar dráma ősbemutatóját tarthattuk. Ez hanyatlás? A kulcskérdés nem az, hogy van-e hanyatlás vagy nincsen. Hanem az, hogy összefogás, együtt gondolkodás van-e. És azt látom, hogy nincsen. Mert mindenki a saját problémáira fókuszál, és egyedül próbálja megoldani azokat, nem érdekli a többiek – egyébként hasonló – problémája. Összefogás helyett féltékenység van, vagy ami még rosszabb: közöny.

– A tágan vett generációdat Bodótól Novák Eszteren át Schillingig csupa tehetséges, felelős gondolkodású ember fémjelzi.

– És nem kerülünk össze.

– De kin múlik, hogy nem kerültök össze?

– Azon múlik, hogy nincsen megfelelő fórum. A POSZT, amely lehetőséget adhatna a találkozásra, a gondok és gondolatok megvitatására, ezt a feladatát nem látja el megfelelően. Akinek nem szerepel előadása a versenyprogramban, jóformán le sem megy Pécsre. Elképzelhető ugyan, hogy páran összejönnek, akik „egy alomból” kerültek ki, de ezek között a csoportok között nincs átjárás. Sok kicsi, zárt egység van a magyar színházi életben, amire még ráadásul az aktuálpolitika is rátelepszik.

– És amelyet még mindig a negyvenes években született generáció irányít.

– Nem akarom magamra haragítani a világot, ezért megpróbálok óvatosan fogalmazni: a magyar közéletben – politikában, gazdaságban, kultúrában – minden fórumon az „új generáció” vezet (jól-rosszul, ez ízlés kérdése) – csak a színházban nem. Nem történt meg a színházi rendszerváltás: ma is azok vannak „pozícióban”, akik a nyolcvanas években. Ők ezt úgy indokolják, hogy nincsen megfelelő, tapasztalt utód. Miközben ők maguk is harmincéves korukban kerültek színházak élére. Ők az élő példák: a színházvezetés is szakma, amit gyakorolni kell.

– Számos helyen felvetődik, hogy a művészemberek alkalmatlanok intézményeket vezetni, hogy a menedzserigazgatók ideje jött el.

– Természetesen van, ahol egy menedzserigazgató kiváló eredményt érhet el. De nem mindenhol. A minták kritikátlan átvétele soha nem vezet jóra. A tapasztalatokat összegezve meg kell alkotnunk a saját viszonyainknak megfelelő rendszert. Ahogyan egy nekem kedves mondás tartja: „Ne a mestert kövesd, hanem azt, amit a mester is követett!”

– Vagyis a kulcs a gondolkodás.

– És a nyitottság egymás felé. Ha ez megvan, akkor nem lehet komoly baj.