Ellenfény Online - Színház - Vidék - Reflektorfényben - Debrecen - A Társulatban Hiszünk

A társulatban hiszünk

Beszélgetés Ráckevei Annával és Gemza Péterrel

1865 őszén nyitották meg Debrecen kőszínházát, amely 1915-ben vette fel Csokonai nevét. Ráckevei Anna 2013-tól vezeti az intézményt. Az igazgatót kérdeztük a színház jelenlegi helyzetéről, a társulat törekvéseiről és általában a magyar színházi közélet állapotáról. A beszélgetésbe egy időre bekapcsolódott Gemza Péter igazgató-helyettes is.
Sándor L. István | 16. 01. 1.

Részlet a beszélgetésből:

 

 

– ...Milyennek látja a mai magyar színházi közállapotokat?

Ráckevei Anna: Olyannak, mint az általános magyar közállapotokat. Sokszor harcosnak, sokszor fölöslegesen harcosnak. De nagyon nehéz erről nyilatkozni, mert az ember elvan a maga gondjaival és feladataival. Ugyanakkor időnként mégis mellbe vágja az az indulatáradat, ami kitölti a mindennapokat.

– És mi lehet az indulatok alapja?

Ráckevei Anna: Nyilván minden mögött személyes vagy egzisztenciális érdekek is állnak, amelyek adandó alkalommal összecsapnak, és mindenféle ideológiai, szakmai, ízlésbeli érvekre hivatkoznak. Azt gondolom, hogy nagyon nehéz megtanulni a demokráciát. Elfogadni azt, hogy lehet sokféleképpen gondolkodni, működni, és hogy nem kell a másféle gondolkodást, működést lehetetlenné tenni, „meggyilkolni" a másikat, aki mást képvisel, mint én. De ugyanakkor érhető is ez: ha az emberek 40 éven keresztül azt szokták meg, hogy csak egyetlen csapat játszhat a pályán, akkor nehéz megszokni, hogy több csapatnak is helye lehet a placcon. Akkor sokan hiszik azt, hogy ha másokat is játéklehetőséghez enged, az az ő játéktérét szűkíti. Mert nincs másik tér, csak ez az egyetlen egy. Elsősorban intelligenciára és türelemre lenne szükség mindegyik oldalon, hogy az emberek és a csapatok közötti különbségek ne konfliktusokat és harcokat szüljenek. Rendkívül nehéz és bonyolult dolog ezt megtanulnia egy társadalomnak.

– A különbségekből miért alakulnak ki oldalak, sőt frontvonalak, háborús helyzetek? Ez a színházi közegben azért alapvető kérdés, mert – beszélgettünk erről – a színjátszás alapvetően csapatmunka, illetve közösségi esemény. Most mégis harcok dúlnak a szakmán belül is.

Ráckevei Anna: Ha valakivel jól tudunk együtt dolgozni, szakmailag jó partnerem vagy alkotótársam, akkor számomra teljesen mindegy, hogy melyik oldalhoz tartozik. De azt hiszem, hogy manapság ezt túlságosan kívül hordjuk, hogy ki milyen oldalhoz tartozik. Nem tudom, hogy miért. Ez szerintem inkább a magánélet részének kellene lennie.

– És nem kéne a művészeti élet meghatározójává válnia?

Ráckevei Anna: Hát nem. Nem eszerint kellene élni. Ennél intelligensebben kéne kezelni a kérdést, nem ennyire kitenni, eszerint ítélni. Mindegyik oldalon azt látom, hogy sokan aszerint alakítják a véleményüket a másik emberről, hogy melyik oldalhoz tartozik, és nem a munkája, illetve az emberi minősége alapján. Az a világ legtermészetesebb dolga, hogy különbözőek vagyunk. Ezzel nincs is semmi baj. Azzal van baj, ha azt elfogadom, hogy én ilyen vagyok, de azt már nem, hogy a másik másmilyen. Hogy ő valamiről mást gondol, hogy jó néhány dologban más a véleménye. Nagyon nehéz lecke úgy kitartani a saját véleményem mellett, hogy közben tiszteletben tudom tartani a másik véleményét is. Mivel ezt nehezen tanuljuk, inkább sértegetünk és gyűlölködünk, és közben csúsztatjuk össze a különféle dolgokat, amelyeknek igazán nincs is közük egymáshoz. Így ahelyett, hogy tisztulna a helyzet, egyre jobban homályosodik és elmérgesedik. Mert közben a különböző kommunikációs eszközök, amelyekre ráépítjük az életünket, olyan gyorsak és oly mértékben képesek a manipulációra, a valóság elferdítésére, hogy gyakran már azt sem hisszük el, amit látunk. Így elég nehéz létezni. Ezért vagyok én óvatos véleményt mondani bármiről, amiről nincs közvetlen tapasztalatom.

 

Teher a szakmán

 

– És ezek a színházi közállapotok a benyomásai szerint befolyásolják a színházművészet helyzetét, presztízsét, szakmai nívóját?

Ráckevei Anna: Gondolom, hogy igen. Nem látom magunkat kívülről, de azt érzékelem, hogy ami eljut a nagyközönséghez, az szinte kizárólag a botrány. És nem hiszem, hogy a botrány bárkinek is jót tenne. Azt tapasztalom, hogy a színházi botrányok híreit az emberek tökéletesen kifordítva, a maguk szájíze, ízlése, elkötelezettsége alapján olvassák, és sokszor épp az ellenkezőjét hallják ki belőle, mint ami történt. Tehát a színházi valóság nagyon ferdén és nagyon torzan jut el a szakmán kívüli emberekhez. És ez nem igazán járul hozzá ahhoz, hogy érdekesnek gondolják azt, amit mi művészként, színházalkotóként csinálunk.

– Akkor mi a teendő? Mi a vágya, mi a reménye, mi a jövőképe?

Ráckevei Anna: Az a dolgunk, hogy higgadjunk le. Nagyon sokan a személyes rossz érzéseiket, a megbántottságukat, a sértettségüket, a személyes bajaikat növesztik olyanná, aminek már köztémává kell válnia. Ez szerintem szintén teher a szakmán. Ha nekem személyes problémám van valakivel, abból nem akarok ügyet csinálni csak azért, mert lehetőségem van rá. Pedig mostanában pitiáner személyes problémákból születnek a nagy ideológiai, szakmai lufik. De ez így volt régen is. Emlékszem, hogy amikor átszerződtem a Nemzetibe, 1989-ben, akkor szerződött oda Haumann Péter is, és a III. Richárdot kezdték el próbálni Sík Ferenccel. Síknek két rossz szokása volt: egyrészt papucsban próbált, másrészt állandóan késett. Még negyed tizenegykor sem volt ott a próbán. Ezt Péter annyira rossz néven vette, hogy visszaadta a szerepét két hét után. Nyilván az is közrejátszott ebben, hogy nem találtak hangot egymással a rendezővel. De neki elege lett ebből az egészből, és visszaadta a szerepét. Ehelyett olyan újságcikkek jelentek meg, hogy politikai okokból nem lehet bemutatni a Nemzetiben a III. Richárdot. És ezt senki sem cáfolta. Lett belőle egy nagy politikai lufi. Egy piszlicsáré dologból, a papucs miatt. Manapság sok ilyen papucsot látok magam körül.

– És a saját teendőjét miben látja?

Ráckevei Anna: Hát elég nagy teendő nekem ez az épület, meg a feladat, amit a színház vezetése jelent. Ha tisztességesen végig tudjuk csinálni ezt az öt évet az összes kihívásaival, tanulságával együtt, akkor már örülni fogok ennek. Tényleg nem tudom, hogy miért osztotta nekem ezt a kártyát az élet. Komolyan egyik estéről a másikra történt. Hallottam, hogy visszalépett a pályázattól Péter társa, és addig forgattam magamban az éjszaka a dolgot, amíg reggelre úgy éreztem, hogy miért ne próbálnám meg. Mert a társulat különben szétszéledt volna. Nagyon sokan elkeseredettek voltak, hogy nem tudják, hogy akkor most mi lesz velük. Nekünk meg tényleg örültek. És az is jó volt, hogy már ismertük egymást, tehát nem kellett elkezdeni tapogatózni, nem kellett elküldeni senkit, tehát nagyon jó helyzetben kezdődött a munka. Aztán azzal, hogy nemzeti státuszt kapott a színház, elég komoly feladataink lettek. Nem véletlenül tartunk 16 bemutatót, mert meg kell felelni az ifjúsági programnak, a gyerekprogramnak, a színházpedagógiai programnak. Meg kell felelni a háromtagozatúságnak, egy csomó mindennek meg kell felelni azon kívül, hogy természetesen szeretnénk jó színházat csinálni, alapvetően olyat, ami a műhelymunkákra alapul.

 

(A nagy leadképen Ráckevei Anna Borbély Szilárd: Halotti pompa című művéből készült előadásban látható Csikos Sándor társaságában.)

 

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/7. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft