Ellenfény Online - Színház - Vidék - Kicsik és Nagyok…

Kicsik és nagyok…

Harmadik nap: IV. Nemzetközi Monodráma Fesztivál, Eger

…minden társadalmi osztályból származók, homlokegyenest ellenkező érdeklődésűek, nők, gyerekek, férfiak, hívők és hitetlenek, érteni vágyók és érezni vágyók – ők voltak az egri Monodráma Fesztivál harmadik napjának célközönsége. Négy előadás, négy eltérő korosztály, négy eltérő formanyelv. És hatalmas minőségi szórás.
Markó Róbert | 08. 03. 30.

 

Lenni nehéz kenyér

 

A délelőtti ifjúsági előadássorozat keretében a Tintaló Társulat Nem akarok többé boszorkány lenni! című produkcióját láthatták a testben és/vagy lélekben legifjabbak. Az idén Blattner-díjjal kitüntetett Badacsonyi Angéla egyrészt maradéktalan mesterségbeli tudását, másrészt kimagasló empatikus képességét bizonyítva lebilincselő egy órát ajándékozott nézőinek. Az előadás – ez minden túldimenzionálás nélkül állítható – valóságos ecói értelemben vett nyitott mű, hisz mást üzen a kicsiknek, a közepeseknek és a nagyoknak, de mindenkinek valamit. Gyönyörködtet, tanít, továbbgondolásra késztet.

A fabula szerint Furinka, a növendékboszorkány megelégeli a kötelező gonoszkodást, és felhagy a varázsélettel. Döntése azonban következményekkel jár: el kell indulnia a társadalomba való beilleszkedés rögös útján, vagyis civilizálódnia kell. Első feladatai: lakásra, munkára, barátokra szert tenni. Furinka – számos kudarc után – kitartó munkával eléri célját, de úgy, hogy korábbi egyéniségét sem adja fel: cirkuszi mutatványos lesz hűséges barátjával, a varázsseprűvel együtt. Közben boszorkánnyá alakul a teáskanna, macskává a sámli, bagollyá a rojtos párna, odvas fává a bőrönd, iskolaigazgatóvá az írógép. Badacsonyi Angéla játéka mértani pontossággal, kivételes ritmusban követi bábjának minden rezdülését: ember és eszköz maradéktalanul eggyé válik, a színész úgy van, mintha nem is lenne, mintha bábja valóban önálló életet élne.

 

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

 

Két nő, egy eset

 

Az újvidéki színiakadémia minden hallgatójának – a színészmesterség-vizsga részeként – készítenie kell egy mono- vagy duodrámát, gyakorlatilag teljesen egyedül megválasztva és kialakítva az alapanyagot, a látványvilágot és a koncepciót. Ezeket az egy- vagy kétszemélyes előadásokat a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata időnként műsorra tűzi – így esett Táborosi Margaréta és Pacsirta című estjével is.

Táborosi tulajdonképpen egyszemélyes duodrámát készített: Kosztolányi Pacsirtáját alapul véve, azt a szabadkai születésű író más szövegeivel kiegészítve két nő sorsát fűzte-mosta eggyé, Pacsirtáét és Orosz Olga színésznőét. Két látszólag teljesen különböző sors, a vénlányé és a kiélt színésznőé kerül egymással párhuzamba. Ami összeköti őket: az elvágyódás, és a távozásra való képtelenség. Menjünk, mondják maguknak nemegyszer, de mégis maradnak. Hisz jól tudják, hogy a belső béke független a fizikai környezettől.

Táborosi Margaréta számára (egyelőre) nehezen megoldható feladatot jelentenek a gyakori váltások a két figura között: az egyik szerepből ki-, a másikba belépve játéka kissé egysíkúnak tetszi, nem különül el kellőképpen a két felrajzolt alak. A megkülönböztetés eszközei rendszerint külsődlegesek csupán – eltérő ruha- és hajviselet, hanghordozás –, a két nő találkozásának dialógusjelenetének megoldása ügyetlen, suta. Ugyanakkor nem vitatható el Táborosi bátorsága és kétségtelen tehetsége, amely három-négy jelenetben is valódi, minőségi színházi pillanatot szül, ez pedig – pályakezdő színésznő kétszemélyes monodrámájában – nem kevés.

 

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

 

Méltatlan emlék

 

Ha egy tulajdonképpeni emlékelőadás színlapszövege a következőképpen végződik: „Sors… színpad… szerelem… élet… egyedül?!”, az nagymérvű aggodalomra ad okot. Itt melodráma készül, sejti meg az ember. Aztán ha végigpillant az egri Gárdony Színház Egyedül című előadásának díszletén, majd regisztrálja az elnyújtott előjátékot – fénypászma Domján Edit fényképén, miközben felvételről a művésznő egyik dala szól – félelmei nemcsak növekednek, de egyszersmind be is igazolódnak.

Kaló Flórián majd’ negyedszázados darabját Blaskó Balázs rendezte meg, s a kissé egyébként is érzelgős szöveget Aldobolyi Nagy György dalaival dúsította, amolyan félmusicallé formálta. A történet szerint Zsuzsa, a középkorú színésznő épp tragikus sorsú pályatársnője, Domján Edit életéről írt színdarab főszerepére készül. „És sorsa” – így a színlap – „örvénylésszerű, összetartó párhuzamba kerül Domján Edit önpusztító végzetével, de….” De éppen az öngyilkosságát megelőző pillanatban telefonhívást kap, melyből kiderül: nagymama lesz, újra van értelme az életének, elénekli hát az Élni kell… kezdetű sanzont, és feledve alkotói, párkapcsolati válságot, végérvényesen megvidul.

A történet enyhe szentimentalizmusát Blaskó nemcsak az előadásba beépített, de nem szervesülő dalokkal hatványozza, hanem a színészvezetéssel is. Saárossy Kinga művi tragikát épít, és mint ilyen, tekintetét távolba réveszti és gyakran rebegteti szempilláját. A színésznő hátborzogató altján felcsendülő zeneszámok időnként el-elkábítják a nézőt, de az alakításnak – és vele az előadásnak – jóformán egyetlen őszinte, hiteles momentuma sincsen.

 

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

 

Az eltűnt idő nyomában

 

A közhellyé vált mondás úgy tartja, a zsenit és az őrültet csak egy hajszál választja el egymástól. Vaclav Nizsinszkij, a föld egyik legnagyobb táncosa pedig zseni volt. Nem csoda tehát, hogy elmegyógyintézetben végezte. De hogyan jutott oda? És miért? És egyáltalán őrült volt-e? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Norman Allen Nizsinszkij utolsó tánca című darabja. A szerzőnek világhírt hozó monodráma, amely módszerét tekintve leginkább tudatfolyam-dramaturgiájú emlékező műnek nevezhető, a táncművész szájába adja életének történetét, és a sajátján kívül még hat további szerepet.

Az előadást játszó Haumann Máté erős jelenléttel és koncentrációval – meg Király Attila remek mozgássoraival – köti le a nézői figyelmet az igen hosszú (olykor hosszadalmas) előadásban. A hét szereplőt kiválóan, szellemes vokális és játékmódbeli jelzésekkel egyéníti, egyetlen kellékként testét használva. A színész mindvégig borotvaélen táncol és táncoltatja nézőjét, nem ad ugyanis bizonyosságot afelől, hogy hol is vagyunk: egy géniusz benső világában vagy egy őrült cellájában. Ugyanígy bizonytalanít el Zoób Kati kiváló jelmeze: Nizsinszkij ruhája egyszerre idézi fel a balett-táncosok tornadresszét és az elmegyógyintézeti ápoltak kényszerzubbonyát. A logikát, kronológiát, dramaturgiát pedig hatásosan feszíti szét az emlékezés szubjektív logikája.

 

Forrás: Gárdonyi Géza Színház, Eger

 

 

Nem akarok többé boszorkány lenni

 

Alkotótársak: Sipos Katalin, Sisak Péter

Előadó: Badacsonyi Angéla

 

És Pacsirta

 

Kosztolányi Dezső prózái és levelei alapján

Közreműködik: Rabolszki Csaba, Kovács Zoltán

Előadó: Táborosi Margaréta

 

 

Kaló Flórián-Aldobolyi Nagy György: Egyedül

 

Látvány: Fekete Györgyi

Rendező: Blaskó Balázs

Előadó: Saárossy Kinga

 

 

Norman Allen: Nizsinszkij utolsó tánca

 

Magyar változat: Zalán Magda

Jelmez: Zoób Kati

Látvány: Sibalin György

Művészeti tanácsadó: Seregi László

Mozgás: Király Attila

Rendező: Radó Gyula

Előadó: Haumann Máté