Áldozatok

Uray Péter: Vadak – Csiky Gergely Színház, Kaposvár

A kaposvári színház csupán egy évre megbízott új vezetése nemcsak azt tűzte ki célul, hogy megőrizzék-megújítsák az ország egyik legjobb társulatának eddigi értékeit, hanem azt is, hogy jelezzék azokat az új kezdeményezéseket, amelyeket a későbbiekben – ha további bizalmat kapnának a város vezetésétől – hangsúlyosabbá szeretnének tenni. Ezek közé az új törekvések közé tartozik az is, hogy legutóbb mozgásszínházi előadást mutattak be. Kevés színház vállalkozik ilyesmire. A Vadak azonban nem „ahhoz képest” jó előadás, hogy egytagozatos, jobbára csak drámai előadásokkal jelentkező színházban került bemutatásra, hanem önmagában is az.
Vazsó Vera | 08. 03. 29.

 

A koreográfus-rendező Uray Péter (aki nem először dolgozik prózai színészekkel) a kaposvári főiskola színész szakának mozgástanára. Részben ennek a munkakapcsolatnak az eredménye a Vadak, hisz az előadás szereplői között két jelenlegi főiskolás mellett két korábbi Uray-tanítvány is található. A közös munka mind az előadásban részt vevő színészek, mind a koreográfus-pedagógus számára fontos eredményekkel járt. A résztvevők a nehezebb utat választották: közösen kerestek valamilyen szavakon túli kifejezésmódot, amelyben a gesztusoknak, a mozdulatoknak, már-már tánccá terebélyesedő mozgássoroknak éppolyan fontos szerepük van, mint a drámai helyzeteknek és a saját sorsukat élő önálló karaktereknek, illetve a köztük kialakuló ellentmondásos viszonyoknak. A Vadak tehát – a legjobb értelemben vett – kísérleti előadás. És a „kísérleti” szó itt nem az eredmények bizonytalanságát elfedő eufémisztikus kifejezés, inkább az eredeti értelmét jelöli: közös felfedező útnak vagyunk a tanúi, amelynek résztvevői együtt keresik annak a lehetőségét, hogy miképp lehet eltérő felkészültségüket és szemléletüket (a drámai színház és a táncszínház különböző kifejezésmódját) valamiféle közös nyelvben egyesíteni.

Olyan előadás született, amely alapvetően a mozdulatokra, mozgásokra épít, ezeket a helyzetekből, reakciókból születő gesztusokkal egészíti ki, így a szavak előtti – vagy túli – tartományt jeleníti meg. De a helyzetek, figurák, viszonyok ábrázolása továbbra is fontos összetevője, anélkül azonban, hogy bármiféle pontosan elmesélhető történetet akarna megjeleníteni. A plasztikusan megrajzolt szituációk inkább általánosabb emberi állapotokhoz visznek közelebb. Így ebben az előadásban a technikáról egyértelműen a tartalomra helyeződik át a hangsúly.

A Vadak egy szikár, örömtelen, szigorú világ képét rajzolja fel. Fokozatosan, pontosan követhetően vezeti be a nézőket ebbe a tartományba. Helyszínül (díszlet, jelmez: Fodor Viola, Szalai József) egy fából készült emeletes építmény szolgál, amely – nyilvánvalóan a szereplők otthonára utalva – föntre és lentre tagolja a teret. A középen húzódó hosszú, széles palló a külső, háztól távolodó helyszíneket jelzi. Az első képben egy fiú (Takács Géza) mozdulatait látjuk (később megértjük: a három testvér közül ő a legkisebb). Tekergő, kígyózó mozdulatai érzékeltetik, hogy mennyi lefojtott energia feszül benne. Majd egy kettős következik: az anyát (Varga Zsuzsa) látjuk a kedvenc fiával (Pásztor Pál). De itt sincsenek áradó mozdulatok, örömteli gesztusok. Az egymáshoz tartozás gesztusaiban is ott a létezés terhe, amelyet alig-alig old az intimitás.

 

Fotó: Klencsár Gábor

 És ezen még az sem változtat, hogy váratlanul új szereplők: fiatal lányok érkeznek (Nyári Szilvia, Sipos Eszter, Dobra Mária). Mintha senki nem várná őket: mozdulataik tétovák és mulatságosak. A magasba nyúlnak, a semmit érintik. Integetnének, de nincs kinek, ernyedten hullnak vissza kecses, tétova gesztusaik. Aztán megérkeznek a fiúk, mintha messziről érkező mennyasszonyaikhoz jönnének. És mintha most látnák őket először. A lányok is zavarban vannak. Groteszk „tánc” kezdődik köztük, megismerni, kiválasztani szeretnék egymást. Tétovák, reménykedőek az érintések, bizonytalanok az egymásra tekintések. De ott csillan mindegyikben a vágy. Aztán egy újabb hívó mozdulat másféle érintéshez vezet. Újabb és újabb változatokban „találnak egymásra” a fiúk és a lányok, majd szétválnak, másképp „párosodnak” ismét. (Ez az egyik legmulatságosabb és ugyanakkor a legszorongatóbb részlete az előadásnak.)

Az új szereplők érkezése mindenképpen felforgatja az addig rendet. A pároknak meg kell ismerniük, el kell fogadniuk egymást. A lányoknak valahogy el kell fogadniuk azt a világot, amelybe csöppentek, és azon belül kell megtalálniuk a saját helyüket. Az eddigi komor világ újabb lefojtott feszültségekkel terhes. És a párok belső élete sem biztat túl sok jóval.

Az összekuszálódott viszonyokat bemutató jeleneteknek az vet véget, hogy a fiúk megkapják a behívóikat. Váratlanul éri őket? Vagy erre készültek egész életükben? Bárhogy is van, nem könnyű a búcsúzás. Különösen azért nem, mert oly kevés remény van a visszatérésre. A lányok mosolytalanul öltöztetik párjaikat, komor, sötét katonazubbonyokat húznak rájuk. A fiúk a semmibe révedve érzékelik, hogy testükre záródnak a gombok.

Így születik meg az előadás atmoszférájából addigi is sejthető beteljesedés az előadás záróképében: szorosan egymáshoz érve vonul a fronton három fiú. Lövés dörren a távolban, megrándul az egyik fiú teste. Majd újabb lövések hangoznak fel, és a levegőre feszül a másik két fiú teste is. Görcsbe rándulnak, elernyednek. Egy kegyetlen világ áldozataiként holtan hullanak a földre.

 

Fotó: Klencsár Gábor

 Pontos, szép előadás született Kaposváron a Vadakból. Olyan, ami a vállalkozás értelmét igazolja. A színészek koncentrált jelenléttel adnak súlyt a mozdulatoknak, és a szavak nélküli helyzetekben is jól felismerhető karaktereket formálnak. Az anya Varga Zsuzsa megformálásában mint a világ rendjét őrzi a vélhetően ráhagyományozódott szigort, amit eredendő lágyságával sem tud átformálni. Ollé Erik idősebb fiúalakja örök kívülállásával az idegenség gyötrelmét hordozza. A középső fiú Pásztor Pál alakításában férfierőt kapcsol az anyjától átérzett szigorhoz. Takács Géza mutatja a legtöbb érzelmet, játékosságot a legkisebb fiú alakjában. Nyári Szilvia a legidősebb lányt nemcsak erősnek, hanem kérlelhetetlennek is mutatja. Sipos Eszter a középső lány alakjával azt érzékelteti, hogy neki adatott a legtöbb lehetőség, hogy egyensúlyt teremtsen egy végzete felé billenő világban. A legkisebb lány szertelensége Dobra Mária játékában egy belakhatatlan világ elleni önkéntelen lázadásnak hat.

 

A cikk egy hosszabb, a teljes előadást bemutató kritika rövidített változata. A teljes írás az Ellenfény április 9-én megjelenő következő számában lesz olvasható.

 

 

Uray Péter: Vadak

 

Forgatókönyv: Uray Péter, Vékes Csaba

Díszlet, jelmez: Fodor Viola, Szalai József

Fény: Memlaur Imre

Zene: Kovács Márton, Sebesi Tamás

Dramaturg: Vékes Csaba

Rendező-koreográfus: Uray Péter

Szereplők: Varga Zsuzsa, Nyári Szilvia, Sipos Eszter, Dobra Mária, Ollé Erik, Pásztor Pál, Takács Géza