A vízözön nemcsak metaforikusan, hanem egészen konkrétan is értendő. A kávéház-előadás fináléjában teljes valójában megérkezik az addig csak földrengéses morajlásokkal jelet adó dagály, és kávéházastul, játékházastul, gondolástul, mindenestül eltünteti a velencei terecskét. Falak omlanak, székek dőlnek, a színészek észrevétlenül nagy, hullámzó ponyva (fólia) alá temetik magukat, a színpad pedig teljes magasságában, mélységében akváriummá változik: halak cikáznak a falakra vetített, rejtelmesen világító kék-zöld hullámok között. Grandiózus és sokatmondó – lassan egy egész „színháztörténeti sorba” illeszkedő – látvány. (Amely most csakis a rekonstrukció után újra birtokba vett Jurisics-vár udvarán jöhetett létre. Két nyáron át a szomszédos Brenner-ház udvara adott helyet a nyári bemutatóknak, ott is fölépült a nagy színpad – ahol a hely, a közvetlen környezet szellemének, adottságainak megfelelő előadások születtek. A Sörgyári capriccio szereplői például tényleg fölmászhattak a kéményre.)
Znamenák István mintha ezért a bombasztikusan ironikus, borzongatóan nevetséges boldog végért rendezte volna meg A kávéházat, jól megragadva a jelenkor világállapotát. És talán a kőszegi kávéházakból is fájdalmasan hiányzó Hollósi Frigyes kedvéért: az ő emlékének ajánlja a társulat az előadást. A színpadon az első perctől kezdve minden mozog, minden állandó hullámzásban van. A velencei terecskét körülölelő épületek, homlokzatok festett vásznakból épülnek, szélcsendben is a mozgás érzetét keltik. (Így lehet a pénzbeli szűkösségből igazi erényt kovácsolni.) De hát Velence nem is homokra, hanem vízre települt. A játékteret keskeny csatorna osztja ketté: balra a játékház, jobbra a kávéház (a két ellenséges térfél), középen a folyton ingó-ringó-játszó, kikötött csónak (gondola). De a kávéházból a játékházba nem csak a csónakba lépve lehet átjutni: a háttérben híd ível át a csatorna fölött. A folyamatos körforgalom egyre inkább kesernyésen vidám haláltánc érzetét kelti.
Sárközi Nagy Ilona, Takács Géza
Különben a rendezőt (és díszlettervezőt) mintha egyáltalán nem érdekelné maga a Goldoni-komédia, és benne a nyárias közmegegyezés szerint kötelezően a problémátlan happy end felé futó vígjátéki helyzetek. A különböző embereket a kávéházi és játékházi asztalokhoz terelő alapszituáció – és a világmetaforává változó velencei dagály érdekli. A föl-fölmorajló, aztán mindent magával sodró tenger mintájára működik az emberi természet is. Azok a legjobb pillanatok, amikor a civilizált (velencei) maszkok és mázak a fölgyülemlő feszültség nyomására (mint a játékszenvedéllyel küzdő, csupa ideg Eugenio – Takács Géza esetében), vagy váratlan érdeksértő konfliktus hatására (így reagál tenyérbemászó reflektálatlansággal a bajkeverő, de mit finomkodjunk, az előadásban se teszik: szarkeverő Marzio – Epres Attila) megrepednek, és az érzelmi hullámvasút utasai kifordulnak önmagukból: a mázak, maszkok alól váratlanul előtör a durvaság, a szenny, az érdek, a kultúrát fölülíró indulat.
A kávéház tulajdonosát ezúttal nem Ridolfónak, hanem Ridolfinának hívják, Pogány Judit játssza – a tőle megszokott és elvárt röpdöső, tipegő, aggódó, gondoskodó kedvességgel. Kár, hogy a „nemváltás” Pogány Judit személyes báján túl igazán nem gazdagítja, árnyalja A kávéház ezúttal különben se túlságosan kidolgozott kapcsolatrendszerét, pedig biztos adódott volna erre lehetőség; főleg ami a kávéház-tulajdonosnő Don Marzióhoz és Eugenióhoz fűződő viszonyát illeti.(Az viszont bensőségesen szép, amikor az első felvonás végén komótosan, jó étvággyal nekilát a habos süteménynek. Az is, amikor a „minél idősebb, annál torkosabb” fordulatnál a nézővel összekacsintva saját, pogányjuditos gömbölydedségére mutat.) Pandolfo, a játékház-tulajdonos személyében Kovács Zsolt valahol félúton jár a minden hájjal megkent helyi maffiózó és a kicsit lökött, de szeretnivaló nagypapa között. Bánfalvi Eszter (Lisaura, táncosnő) pompásnál pompásabb jelmezekben, parókákban tündököl: a nő sokszor. Parti Nóra (Vittoria, Eugenio felesége) karneváli Nap-jelmeze Velence farsangi forgatagában is föltűnést keltene. A „liberális zarándoknő” szerepében a finom és erőteljes Sárközi Nagy Ilona akkor a leghatásosabb, amikor ledobja a kapucniját. Sokat ad az előadáshoz Némedi Árpád és Kricsár Kamill visszafogott, fanyar, groteszkbe hajló humora – Ridolfina pincére, illetve Ridolfina baristája szerepében. Külön figyelmet érdemelnek Kricsár Kamill szakleírásokat imitáló-parodizáló, pókerarccal előadott zamatos kávétípus-áriái. (És közben szól az élő zene. Ha kell, jön a rózsaszín párduc, ha kell, a Jézus Krisztus Szupersztár taktusai hangzanak föl. Hogy azt hihessük, kinn vagyunk a vízből, mint a csatornából előhalászott csuromvizes plüsskulcstartó: Velence apró oroszlánja.)
Kovács Zsolt, Pogány Judit
Az előadásnak talán a legfontosabb rétege a finoman aktualizáló, szelíden sziporkázó, fölismerhetően „mohácsis” nyelvi humor, amelynek bölcsője nyilván a közös kaposvári iskola. De van ennél konkrétabb kapcsolódás is. Az informatív színlap (amelyért a közönség külön hálás lehet, sokszor kőszínházi előadásokhoz se kap ilyet, sőt: előfordul, hogy egyáltalán nem kap semmit); szóval az informatív színlap előzékeny közlése szerint két apró, de fontos szövegrészlet az 1994-es kaposvári Goldoni-előadásból került át a kőszegi előadásba. (A kávéház volt Mohácsi János első kőszínházi rendezése, azzal kezdődött meg kiteljesedést hozó kaposvári korszaka, amely 2010-ben véget ért. Znamenák István most a Nemzeti Színháztól búcsúzik.) Az egyik köszönettel kölcsönvett Mohácsi-idézet úgy hangzik, hogy „kimegyek a dohányföldre, és a dohánylevelek össze-suttognak-buttognak a hátam mögött: itt megy Don Marzio, a vén szivar…” De Kőszegen Don Marzio mond olyasmit is, ami a kaposvári Mohácsi-rendezésben még egyáltalán nem hangozhatott volna el; csak itt, csak most: „Dohányügyben nem engedek. Ez nemzeti ügy. Itt Velencében.” Úgyhogy a csőd szélére sodródott Eugenio 1994-es kaposvári vég-víziója ma talán érvényesebb, mint akkor (még egy nyári előadásban is). Ez a vízió a másik Mohácsi-idézet: „Aztán? Aztán? Aztán jön majd a vén Adria, és elnyel mindent… hideg halak suhannak majd Velence utcáin… hol lesz majd maga aztán, és hol lesznek ezek mind… szerelmek, ember, mélyen a víz alatt, meg hínár, meg osztriga, és halak, halak, halak, halak… ki kérdi majd akkor kitől: mi lesz aztán, signore Eugenio? Ki mondja majd, két laza duplát, ki kérdi majd, honnan jöttünk, hová megyünk… se nyomorunk, se nyomunk sehol se…”
Apokalipszis, most. (Zacc per kávé.)
Kőszegi Várszínház
Fordította: Barna Imre
Díszlet: Znamenák István
Jelmez: Cselényi Nóra
Zene: Bárány Tamás, Némedi Árpád
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Szcenikus: Szalai József
Fény, hang: Kehi Richárd
Kellékes: Kósi Gábor
A rendező munkatársa: Herpai Rita
Rendező: Znamenák István
Játsszák: Pogány Judit, Kovács Zsolt, Epres Attila, Takács Géza, Formán Bálint, Bánfalvi Eszter, Parti Nóra, Sárközi Nagy Ilona, Némedi Árpád, Kricsár Kamill, Marton Róbert, Major Zsolt, Sebesi Tamás
Zenészek: Bárány Tamás, Major Zsolt, Némedi Árpád, Sebesi Tamás