Velencei tükör

Goldoni: A kávéház – Kőszegi Várszínház

Parti Nóra Vittoria szerepében egyszer csak még jobban kihúzza magát, makrancos hölggyé változik, úgy vágja Eugenio (Takács Géza) fejéhez, hogy „a jó feleség akkor is fogadjon szót a férjének, ha a férje goromba”. Znamenák István első rendezése volt Kőszegen a Shakespeare-vígjáték, aztán egy  Móricz-, egy Hrabal- és egy Goldoni-előadás után újra Goldonival ünnepelte meg a majdnem állandó nyári társulat az ötödik évfordulót. Hogy jövőre mi lesz? Ki tudja. Utánunk a vízözön.
Ölbei Lívia | 13. 07. 26.

A vízözön nemcsak metaforikusan, hanem egészen konkrétan is értendő. A kávéház-előadás fináléjában teljes valójában megérkezik az addig csak földrengéses morajlásokkal jelet adó dagály, és kávéházastul, játékházastul, gondolástul, mindenestül eltünteti a velencei terecskét. Falak omlanak, székek dőlnek, a színészek észrevétlenül nagy, hullámzó ponyva (fólia) alá temetik magukat, a színpad pedig teljes magasságában, mélységében akváriummá változik: halak cikáznak a falakra vetített, rejtelmesen világító kék-zöld hullámok között. Grandiózus és sokatmondó – lassan egy egész „színháztörténeti sorba” illeszkedő – látvány. (Amely most csakis a rekonstrukció után újra birtokba vett Jurisics-vár udvarán jöhetett létre. Két nyáron át a szomszédos Brenner-ház udvara adott helyet a nyári bemutatóknak, ott is fölépült a nagy színpad – ahol a hely, a közvetlen környezet szellemének, adottságainak megfelelő előadások születtek. A Sörgyári capriccio szereplői például tényleg fölmászhattak a kéményre.)

Znamenák István mintha ezért a bombasztikusan ironikus, borzongatóan nevetséges boldog végért rendezte volna meg A kávéházat, jól megragadva a jelenkor világállapotát. És talán a kőszegi kávéházakból is fájdalmasan hiányzó Hollósi Frigyes kedvéért: az ő emlékének ajánlja a társulat az előadást.  A színpadon az első perctől kezdve minden mozog, minden állandó hullámzásban van. A velencei terecskét körülölelő épületek, homlokzatok festett vásznakból épülnek, szélcsendben is a mozgás érzetét keltik. (Így lehet a pénzbeli szűkösségből igazi erényt kovácsolni.) De hát Velence nem is homokra, hanem vízre települt. A játékteret keskeny csatorna osztja ketté: balra a játékház, jobbra a kávéház (a két ellenséges térfél), középen a folyton ingó-ringó-játszó, kikötött csónak (gondola). De a kávéházból a játékházba nem csak a csónakba lépve lehet átjutni: a háttérben híd ível át a csatorna fölött. A folyamatos körforgalom egyre inkább kesernyésen vidám haláltánc érzetét kelti.

 

koszeg-kavehaz3

Sárközi Nagy Ilona, Takács Géza

 

Különben a rendezőt (és díszlettervezőt) mintha egyáltalán nem érdekelné maga a Goldoni-komédia, és benne a nyárias közmegegyezés szerint kötelezően a problémátlan happy end felé futó vígjátéki helyzetek. A különböző embereket a kávéházi és játékházi asztalokhoz terelő alapszituáció – és a világmetaforává változó velencei dagály érdekli. A föl-fölmorajló, aztán mindent magával sodró tenger mintájára működik az emberi természet is. Azok a legjobb pillanatok, amikor a civilizált (velencei) maszkok és mázak a fölgyülemlő feszültség nyomására (mint a játékszenvedéllyel küzdő, csupa ideg Eugenio – Takács Géza esetében), vagy váratlan érdeksértő konfliktus hatására (így reagál tenyérbemászó reflektálatlansággal a bajkeverő, de mit finomkodjunk, az előadásban se teszik: szarkeverő Marzio – Epres Attila) megrepednek, és az érzelmi hullámvasút utasai kifordulnak önmagukból: a mázak, maszkok alól váratlanul előtör a durvaság, a szenny, az érdek, a kultúrát fölülíró indulat.

A kávéház tulajdonosát ezúttal nem Ridolfónak, hanem Ridolfinának hívják, Pogány Judit játssza – a tőle megszokott és elvárt röpdöső, tipegő, aggódó, gondoskodó kedvességgel. Kár, hogy a „nemváltás” Pogány Judit személyes báján túl igazán nem gazdagítja, árnyalja A kávéház ezúttal különben se túlságosan kidolgozott kapcsolatrendszerét, pedig biztos adódott volna erre lehetőség; főleg ami a kávéház-tulajdonosnő Don Marzióhoz és Eugenióhoz fűződő viszonyát illeti.(Az viszont bensőségesen szép, amikor az első felvonás végén komótosan, jó étvággyal nekilát a habos süteménynek. Az is, amikor a „minél idősebb, annál torkosabb” fordulatnál a nézővel összekacsintva saját, pogányjuditos gömbölydedségére mutat.) Pandolfo, a játékház-tulajdonos személyében Kovács Zsolt valahol félúton jár a minden hájjal megkent helyi maffiózó és a kicsit lökött, de szeretnivaló nagypapa között. Bánfalvi Eszter (Lisaura, táncosnő) pompásnál pompásabb jelmezekben, parókákban tündököl: a nő sokszor. Parti Nóra (Vittoria, Eugenio felesége) karneváli Nap-jelmeze Velence farsangi forgatagában is föltűnést keltene. A „liberális zarándoknő” szerepében a finom és erőteljes Sárközi Nagy Ilona akkor a leghatásosabb, amikor ledobja a kapucniját. Sokat ad az előadáshoz Némedi Árpád és Kricsár Kamill visszafogott, fanyar, groteszkbe hajló  humora – Ridolfina pincére, illetve Ridolfina baristája szerepében. Külön figyelmet érdemelnek Kricsár Kamill szakleírásokat imitáló-parodizáló, pókerarccal előadott zamatos kávétípus-áriái. (És közben szól az élő zene. Ha kell, jön a rózsaszín párduc, ha kell, a Jézus Krisztus Szupersztár taktusai hangzanak föl. Hogy azt hihessük, kinn vagyunk a vízből, mint a csatornából előhalászott csuromvizes plüsskulcstartó: Velence apró oroszlánja.)

 

koszeg-kavehaz2

Kovács Zsolt, Pogány Judit

 

Az előadásnak talán a legfontosabb rétege a finoman aktualizáló, szelíden sziporkázó, fölismerhetően „mohácsis” nyelvi humor, amelynek bölcsője nyilván a közös kaposvári iskola. De van ennél konkrétabb kapcsolódás is. Az informatív színlap (amelyért a közönség külön hálás lehet, sokszor kőszínházi előadásokhoz se kap ilyet, sőt: előfordul, hogy egyáltalán nem kap semmit); szóval az informatív színlap előzékeny közlése szerint két apró, de fontos szövegrészlet az 1994-es kaposvári Goldoni-előadásból került át a kőszegi előadásba. (A kávéház volt Mohácsi János első kőszínházi rendezése, azzal kezdődött meg kiteljesedést hozó kaposvári korszaka, amely 2010-ben véget ért. Znamenák István most a Nemzeti Színháztól búcsúzik.) Az egyik köszönettel kölcsönvett Mohácsi-idézet úgy hangzik, hogy „kimegyek a dohányföldre, és a dohánylevelek össze-suttognak-buttognak a hátam mögött: itt megy Don Marzio, a vén szivar…” De Kőszegen Don Marzio mond olyasmit is, ami a kaposvári Mohácsi-rendezésben még egyáltalán nem hangozhatott volna el; csak itt, csak most: „Dohányügyben nem engedek. Ez nemzeti ügy. Itt Velencében.” Úgyhogy a csőd szélére sodródott Eugenio 1994-es kaposvári vég-víziója ma talán érvényesebb, mint akkor (még egy nyári előadásban is). Ez a vízió a másik Mohácsi-idézet:  „Aztán? Aztán? Aztán jön majd a vén Adria, és elnyel mindent… hideg halak suhannak majd Velence utcáin… hol lesz majd maga aztán, és hol lesznek ezek mind… szerelmek, ember, mélyen a víz alatt, meg hínár, meg osztriga, és halak, halak, halak, halak… ki kérdi majd akkor kitől: mi lesz aztán, signore Eugenio? Ki mondja majd, két laza duplát, ki kérdi majd, honnan jöttünk, hová megyünk… se nyomorunk, se nyomunk sehol se…”

Apokalipszis, most. (Zacc per kávé.)

 

 

 

 

Carlo Goldoni: A kávéház

Kőszegi Várszínház

 

Fordította: Barna Imre

Díszlet: Znamenák István

Jelmez: Cselényi Nóra

Zene: Bárány Tamás, Némedi Árpád

Dramaturg: Lőkös Ildikó

Szcenikus: Szalai József

Fény, hang: Kehi Richárd

Kellékes: Kósi Gábor

A rendező munkatársa: Herpai Rita

Rendező: Znamenák István

Játsszák: Pogány Judit, Kovács Zsolt, Epres Attila, Takács Géza, Formán Bálint, Bánfalvi Eszter, Parti Nóra, Sárközi Nagy Ilona, Némedi Árpád, Kricsár Kamill, Marton Róbert, Major Zsolt, Sebesi Tamás

Zenészek: Bárány Tamás, Major Zsolt, Némedi Árpád, Sebesi Tamás