Dosztojevszkij-próbák 5. / Tisztelettudó és könyörtelen

Próbanapló Jeles András szombathelyi rendezéséről

Jeles András kezdettől jelen van az öt éve megalapított Weöres Sándor Színház életében. A nevető ember, A kis Lord és a Zarándokének után most Dosztojevszkijjel lépett dialógusba. A félkegyelmű címszereplője Czukor Balázs, premier március elsején.
Ölbei Lívia | 13. 02. 25.

 (Nyílt seb a kupolán.) Kereken egy héttel a szakmai bemutató előtt érkezik el az a nap, amelynek délelőttjén először fölépülhet A félkegyelmű-előadás díszlete a színház emeleti kamaratermében. Úgyhogy csütörtökön este, a belépés előtt szertartásosan meg kell állni egy pillanatra: mi lehet odabenn? Jeles András díszlettervező munkatársa ezúttal is Perovics Zoltán. Most van próbaváltás, Alberti Zsófi, Bajomi Nagy Gyuri el – mások érkeznek. Alberti Zsófi azt mondja, igen, a díszlet szép – de majd a fények. Jeles András fényei. És árnyai.

Na, menjünk. A kamaraterem mobil terében – ahogy az várható is volt –, marad a klasszikus felállás: ebből a szempontból semmi trükk, játéktér kontra  nézőtér. Emelt színpad nincsen. (Ami például azt jelenti, hogy a park, Jepancsinék vagy Nasztaszja Filippovna szalonja egy síkban lesz a nézőtér első sorával – mintegy a folytatásaképpen: Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, illetve Jeles András világa átjárható a miénkkel.) De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a játékteret szemben, hátul lezáró díszlet – az egyszerre reális és stilizált, mintha mozgásban lévő, omlani készülő, mégis grandiózus, kupolás házfal; egy oszlopos, illetve egy barlangot sejtető bejárattal – balra fönn, a kupolánál nyitva van. És azon a felhőt formázó nyíláson (nyílt seben) át muszáj, hogy benézzen az égbolt. Megnyugtató – még ebben a félig-állapotban is – az a végtelenbe utat nyitó lyuk a magasban. Egyrészt Jeles András „védjegye” – másrészt Dosztojevszkijé. Ez a „felhő” garantálja, hogy a regényben a megváltás ígéretét áttételesen mégiscsak magában hordozó Vera Lebegyeva valahogy átkerüljön a regény teréből az előadásba: a realitás és a transzcendens határán, az ég ragyogó kékjének háttere előtt, mint a szelíd reneszánsz Madonnák.

Most persze még munkafény van, kezdődik a próba: Lebegyev pavlovszki nyaralójában vagyunk (a regényben pont itt jut a legnagyobb szerep Vera Lebegyevának, karján mindig a gyermek), érkeznek a herceghez a dühös fiatalok, velük jön „Pavlivcsev fia”. (II. felvonás, 5. kép – legalábbis az eredeti szövegkönyv szerint, mert az előadás valószínűleg másképpen tagolódik.) Miskin most már gazdag: örökséghez jutott – gyerünk, zsaroljuk meg. A szerzői instrukció szerint „a vendégek öltözéke szegényes és hanyag, zsíros ujjú felöltőt, pecsétes mellényt, elhasznált selyemsálakat viselnek. Mozdulataik idegesek, beszédmódjuk zaklatott, zavart, kapkodó”.

 

(Fölfaljátok egymást, ezt jósolom nektek.) Egyelőre a bútorok elhelyezése van soron, jobbra a több helyszínen is játszó nagy, ovális ebédlőasztal határozza meg a teret, mellé az előtérben most fehér karosszék kerül a roham után lábadozó Miskinnek, kis kék lábtartó zsámollyal. „Éva, nem tudnál e helyett az üveg helyett egy másikat? Tudom, hogy nem ez lesz – de borzasztó.” Poór Éva már hozza is: a borzasztó (talán likőrös) üveget pezsgős váltja ki.  Kiss Mari gyümölcsöket rendezget.

Jeles András elhelyezi a térben a szereplőket: Aglaja és Jepancsina a nagy asztalnál (jöttek meglátogatni a herceget) foglal helyet, a nyilvánosan megrágalmazott hercegtől pénzt követelő fiatalok a szalon másik oldalán; két, farkasszemet néző hadsereg. „Dávid, szerintem legyél a bal oldali oszlop mögött, és onnan vigyorogj ki; kikóstolgathatod”, instrukció Budai Dávidnak, aki a házigazda Lebegyev – nem kevésbé cinikus, tenyérbe mászó képű – unokaöccsét játssza: a másik kibic, akinek semmi se drága. A rendezői értelmezésben Lebegyev unokaöccse „úgy van jelen, mint akinek csak jól sülhet el a buli. Kiélvezi a szabadságot, az abszolút függetlenséget”.

Kezdődhet az összemondás. Ebben az elsődleges, nyers formában is azonnal fölfénylenek azok a Dosztojevszkij-kulcsmondatok, amelyekre majd fölfűződhet az előadás. A Miskint és nagylelkű jótevőjét, Pavlivcsevet befeketítő újságcikket Lebegyev instrukcióival megfogalmazó Keller – Kristóf Roland – abban foglalja össze mondandóját, hogy „manapság mindenki úgy ír, hogy megéljen”. A döbbenetből indulatba, aztán gyöngédségbe áthullámzó Jepancsina – Kiss Mari – helyzetértékelése úgy szól, hogy „fölfaljátok egymást, ezt jósolom nektek”. A teátrálisan halni készülő tüdőbeteg Ippolit – Poppre Ádám – itt is kimondja, hogy „nevetségesen jó emberek vagyunk”. Csak előbb azon a szöveghelyen, hogy „nevetséges…”, kis köhögős szünetet tart. A szerencsétlen, csőbe húzott „Pavlivcsev fia”, vagyis Burdovszkij – Kovács Gergely – pöszít és dadog; rendezői taps jár érte.

 

(Miért írta azt, Keller úr.) Most, a térbe vetve érződik, hogy „a megszólalásoknak egymáshoz képest is kell, hogy legyen hullámzása – tónusban is”. Mielőtt elkezdődne a második kör, Jeles András odaül az ebédlőasztalhoz, a színészek közé. Miskin-Czukor Balázstól azt kéri, nagyobb súlyt adjon annak a megjegyzésnek, hogy „szeretném tudni, miért nyomtatták ki ezt a cikket”. („Hiszen az utolsó szóig merő rágalom. Önök, szerintem, aljasságot követtek el.”) Mert Miskin „okosan, szerényen beszél, de annál nagyobbat tud ütni. Ahogy kicsit később: „legyen nekiszegezve” Kellernek a kérdés, hogy „de miért írta cikkében azt, Keller úr (…), hogy a század pénzéből sikkasztott, s hogy kínozta volna az alárendeltjeit” (ti. Miskin apja). Jeles András megfogalmazásában Miskin tisztelettudó és könyörtelen: „Ez a nagy ember bírjon összeomolni ennek az ártatlan tekintetnek a súlya alatt.” A rendezői instrukció Jepancsinának most annyi, hogy „Mari, amit jeleztél, teljesen jó helyről jött, meghallottam.” (Kiss Mari: „Csak ne kezdjek el játszani.”)

Azt is meg kell beszélni – illetve konkrétan megnézni –, hogy amikor a fölindult Jepancsina megtámadja (majdnen megüti) a pimasz haldoklót, Ippolitot, a térbeli beosztás hogyan legyen. „(…) ezt jósolom nektek. Ki nem állhatlak benneteket” – a tábornokné ennél a fordulatnál ugrik föl az asztaltól, mintha nekimenne a fiúnak, de a döntő pillanatban Aglaja-Csonka Szilvia megállítja. Jeles Andrásnak „volna még egy ajánlata”: azt kéri – „ha ez elfogadható” –, hogy a Jepancsina-támadásnak legyen „belülről egy felfutása”. Jepancsina esernyővel a kezében elindul Ippolit felé, Aglaja visszafogja. Jeles András: „Igen. Igen, igen, igen. Teljesen így. Akkor elkezdjük?” II. felvonás, 5. kép – másodszor.

 

(Kígyózik az almahéj.) Miskin-Czukor Balázs helyet foglal a fehér karosszékben: „Szerezzetek Balázsnak egy takarót.” Fehér pléd érkezik. Jepancsina-Kiss Mari némán olvassa a Keller-cikket. Aglaja-Csonka Szilvi almát hámoz, a csöndben nemcsak látni, hanem hallani is, ahogy a kés nyomán kígyózik, kanyarodik, serceg a héj. (A kacskaringó pedig – a szépíró Miskintől tudható – veszélyes dolog.) Jepancsina fölkínálja az ominózus újságcikket – „Lev Nyikolajevics, olvassa fel” –, a herceg hárít, mire Jepancsina ráparancsol Aglájára: akkor olvassa ő. Jeles András ezen a ponton újraindítja a jelenetet („még az elején vagyunk”), mert túl agresszívnek ítéli a kezdést, aztán megjegyzi, hogy Aglaja játsszon kicsit rá az anyai noszogatásra, a metakommunikáció kb. azt jelentse: „De mama…”  Keller-Kristóf Roland  „Latinovitsból” szólal meg, a korábbi megállapodás szerint.  (Közbevetőleg: Ez az apró, viszont föltűnő és jól fölismerhető gesztus Miskin szépíró-tehetségére, az utánzás képességére – vagyis a regény egyik alapproblémájára – mutat vissza. Latinovits sorsa ráadásul a bibliai szenvedés-történettel is összevethető, itt ironikus fénytörésben.) Burdovszkij a bal sarokban szürcsöl és csámcsog, Ippolit náthás. Dosztojevszkij kevéssé számon tartott, de erőteljesen létező humora lépten-nyomon megmutatkozik. Jeles András szerint a szelídséget is nagy humorrá és erővé lehet váltani. Miskin a karosszékben itt tényleg gyengének, betegnek látszik. Mielőtt kimondaná, hogy mindennek ellenére persze hogy átutalja Burdovszkijnak a tízezer rubelt (becsapták szegényt, őt is: elhitették vele, hogy Pavlivcsev fia), hosszan iszik a teájából. Miközben fokozódik körülötte a káosz, a herceg a karosszékben  félredől, mint egy zsák (mint körülötte a díszletfalak).

A jelenet mindent elsöprő, nagy nevetéssel zárul; a hullámot Jepancsina Ippolitnak címzett megjegyzése – „(…) te kisfiú,  ne sírj, embereld meg magad, mert később szégyenkezni fogsz” –, illetve  Ippolit válasza indítja el: „…Később?” Ez Dosztojevszkij alapkérdése: hogy van-e „később” – a halál perspektívájából.

 

(Mint aki máglyára megy.) Jeles András néhány módosítást kér. Keller-Kristóf Rolandtól azt, hogy az egész jelenet legyen visszafogottabb és roppant elegáns, az Aglaja-kézcsóknál főleg: „Azért, mert elhatároztad, hogy hajolsz, fölgyorsítod a beszédmódodat is.” (Hogyan is mondja Keller? „Mert itt végül is a stílusról van szó.”) Ippolit-Poppre Ádámtól azt kéri Jeles András, hogy amikor a fiatalok hadállásából, a szalon bal sarkában álló kicsi asztaltól elindul Jepancsináék felé, az olyan legyen, „mint aki máglyára megy”. Annak az átvonulásnak „az a célzata, hogy ilyen színházi előadás keretében könnyebb meghalni. Ippolit ezen az alapon udvarol is – Aglajának”. Poppre Ádám: „Nagyobb feneket kell neki keríteni?” A válasz: „Nagyon nagyot. Amilyen nagyot csak tudsz.” Jeles András szerint kicsit elsikkadt most „a nevetségesen jó emberek vagyunk” – pedig ez a kulmináció. Burdovszkij-Kovács Gergőnek úgy szól az instrukció, hogy „az asztalnál nagyobb zavarnak kellene lennie a figurán belül”.

Lebegyev egyik aktuális megszólalása „nem tud szervülni”, állítja Szerémi Zoltán (mintha ott maradt volna az összemondásnál): „Mint a Csebutikin – mintha cikkeket olvasnék.” Jeles András gyorsan dönt: akkor meg kell húzni. A megszólalásból szempillantás alatt csak a bevezetője marad: „Ezt már szeretem, roppant szeretem az ilyen ingerült vitát. A legjobb az angol parlament, azt mindig elolvasom!” Kiss Mari megjegyzi, hogy „de ha Lebegyev nem szólal meg, akkor mellékszereplővé válik, pedig a jelenetben fontos szerepe van”. Jeles András azt mondja, „van itt valami rejtett trambulin”. Lebegyevnek mondjuk provokálnia, észrevétlenül terelgetnie kellene a herceg zsarolására érkező – elvégre általa informált és beszervezett – fiatal vendégeket. Szerémi Zoltán szerint „az lenne jó poénnak, hogy aljas vagyok, két fronton játszom”. (Hogy Lebegyev két fronton játszik, a helyzet fokozódásával „félig sírva felbődülő” Keller árulja el. De hát a herceg úgyis megbocsát.) Czukor Balázs a karosszékből kiszól Poór Évának: „Ne törjem össze?” A teáscsészére gondol. „Ne.” A változásnál nehéz volna eltüntetni a cserepeket, és „Miskin különben se lehet ideges”.

Van időnk, hogy megcsináljuk még egyszer?, kérdezi Jeles András, és megkezdődik a késő esti harmadik menet: mint amikor a belehajított kavicsok nyomán koncentrikus köröket vet a víz.