Dosztojevszkij-próbák 4. / Akarod ezt a nőt

Próbanapló Jeles András szombathelyi rendezéséről

Jeles András kezdettől jelen van az öt éve megalapított Weöres Sándor Színház életében: A nevető ember, A kis Lord és a Zarándokének után most Dosztojevszkijjel lépett dialógusba. A félkegyelmű címszereplője Czukor Balázs, premier március elsején.
Ölbei Lívia | 13. 02. 20.

 

(Akkor beleszeret az ember.) Balogh Jani gitárt penget a stúdióban, csak úgy, kedvtelésből, mintha Csehov Cseresznyéskertjében lennénk. Igaz, ott meg az autentikus hangszer a mandolin. Itt pedig A félkegyelmű harmadik jelenetének esti próbája kezdődik mindjárt: Jepancsin tábornok dolgozószobája, érkezik a messziről jött Miskin. Idegen volt Svájcban, és idegen Oroszországban is. „Összemondjuk, jó?”, adja meg a jelet a kezdésre Jeles András. Elsőként a Miskinhez forduló tábornok szólal meg: „Nos, kérem, mivel szolgálhatok?” Példány már nincs, Trokán Péter azt kérdezi, van-e súgó – a feladat ezúttal az asszisztens Kovács Nóráé.

A Jeles-átirat mutatja meg igazán Dosztojevszkij pontos dramaturgiai érzékét: minden jelenet telített és robbanásveszélyes, és miközben az érzet szintjén mind megőrzi a teljességet, a maga csupaszságában jeleníti meg az aktuális konfliktust, hiszen – egy-egy, Jeles Andrásra egyébként is jellemző kivételtől eltekintve – mellőznie kell a regénybeli elbeszélőt. Igaz, A félkegyelmű elbeszélőjének is különleges pozíciója van: főleg a regény előrehaladtával hivatkozik gyakran pletykákra és szóbeszédekre, vagyis fönntartja a nyitottságot és a bizonytalanságot, a regény természeténél fogva mégis jóval több információval, ha tetszik, instrukcióval szolgál, mint a dialógusokból építkező színmű. Bár a sok információban, a gazdag és árnyalt jellemrajzokban akár el is lehet veszni. „A kacskaringó veszélyes dolog”, mondja ki mindjárt Czukor Balázs-Miskin – rögtönzött szépíró-teljesítményét kommentálva – a regény egyik alapvetését, kiemelve azt is, hogy „nem mindennapi ízlést követel, és ha eltaláljuk a megfelelő arányokat, akkor beleszeret az ember”.  Ebben a pillanatban (megint) úgy tűnik, hogy Jeles András biztos kézzel, ízléssel, arányérzékkel vágott utat a – különben nyílegyenesen a végkifejlet felé száguldó – regény veszélyes kacskaringói között.

Miskin megismerkedése Jepancsin tábornokkal nemcsak azért fontos, mert sok mindent megtudunk a hercegről, hanem azért is, mert itt találkoznak össze a történet erővonalai. Miközben Miskin szépírás-mintákat készít (saját leendő hasznosságát bizonyítandó), a háttérben Jepancsin és a gyakorlatilag pénzért táncba hívott vőlegény-jelölt, Gavrila Ivolgin Nasztaszja Filippovna esti születésnapi ünnepségének várható kimenetelét latolgatja. Hamar kiderül, hogy a herceg ugyan csak most érkezett, de már tud Nasztaszja Filippovnáról, akinek a fényképe (ajándék Ivolginnak) ott hever Jepancsin asztalán.

A jelenet Miskin mondatával ér véget: „Igen, Rogozsin, azt hiszem, elvenné… De egy hét múlva az is lehet, hogy meggyilkolná!” Ebben a pillanatban belép az inas, hogy bejelentse, Jepancsina tábornokné kész fogadni a herceget. Jeles András azt kéri Endrődy Krisztiántól, hogy egy kicsit előbb jelenjen meg a színen: hogy az utolsó félmondat („…meggyilkolná!”) már az ő jelenlétében hangozzon el, Miskin pedig szembesüljön az inas döbbent tekintetével, mielőtt elindul a nyomában Jepancsinához.

 

(Jó embereket keres.) Aztán következhet a második kör: „Na, próbáljuk!” A játéktérben jobbra elöl írópult (illetve egyelőre egy írópultnak látszó bútordarab az aulából), balra hátrébb íróasztal, előtte is, mögötte is szék. Az instrukció értelmében „a tábornok az íróasztala mögött áll és különféle iratokat, dossziékat tologat az asztallapon. Ivan Fjodorovics ideges és szórakozott. Érdeklődéssel pillant a hercegre, amikor az nem vele szemben, az asztal vendégek számára szolgáló oldalán áll meg, hanem közvetlenül a tábornok mellé lép, és derűs, elfogulatlan arccal bemutatkozik. Gavrila oldalt egy redőnyös állvány közelében iratokat rendezget”.

Jelenet indul. Trokán Péter-Jepancsin rendezgeti az iratokat az asztalon, Balogh János azt kérdezi, nem ügyetlen dolog-e, hogy közben Ivolgin nem szólal meg. Jeles András azt mondja, nem: „Mert annyira evidens, hogy ki kell várni, amíg Jepancsin az elmélyültségéből kibontakozik.” Balról-hátulról jön Czukor Balázs-Miskin, zöld vászonhátizsákkal, hosszú, bő kabátban, az inas kíséretében. A rendezői rendelkezés szerint a nézőnek ezen a ponton azt kell érzékelnie, hogy belépett a szobába a lakáj, a másik figura (Miskin) még nem érzékelhető igazán, „mert lopakodik”. Ráadásul „Jepancsin alapvetően Gavrilával kommunikál, hiszen szoktak jönni idegenek, kérelmezők, a tábornok nem fordít rájuk különösebb figyelmet”. Aztán mégis észre kell vennie a herceget, Jepancsin megszólal: „Nos, mivel szolgálhatok?” Miskin: „Nem is tudom… szeretnék megismerkedni önökkel…” Jeles: „Ez az!” Jepancsin: „Hmm… ismerkedni… mi célból, kedves uram?” A rendező közbeszól: az expozíció jól megvolt – jó ez a könnyedség –, most azt kell megkoreografálni, hogy Miskin kimozdulhasson a „közönségnek háttal”-ból. Czukor Balázs egyszerre lágy és kemény, zárt és nyílt, élénk és komótos – figyelmes és alvajáró: „…már idefele is azt gondoltam, ezek majdnem rokonaim, rajtuk kezdem, talán hasznára lehetünk egymásnak, ha jó emberek…” A „jó emberek”-nél Miskin arca fölfénylik, a rendező nevet: „Ez az.” Amikor Jepancsin hárít („köztünk rokonságról szó sem lehet”), Jeles azt kéri, ennek a megjegyzésnek a címzettje inkább Gavrila legyen (mintegy magyarázatképpen). Miskin közben tekinget ide-oda, fölméri a terepet, mint egy gyerek. (A gyermekség szorosan kötődik hozzá a regényben is.) Egészen közel lép Jepancsinhoz, amikor levonja a gyors következtetést, hogy akkor ezek szerint, ahogy számított is rá, szednie kell a sátorfáját: elköszön, és csak az ajtóból fordul vissza – mert Jepancsin (itt még érzékelhető motiváció nélkül) egyszer csak meggondolja magát: „Várjon egy percet, ha van ideje.” Miskin azt válaszolja, hogy van, talán több is, mint kéne: „Ugyanis… néha úgy érzem, hogy több időm van annál, mint amennyit hasznosan tudnék eltölteni.” (A regényben ezen a helyen annyi áll, hogy „Ó, nekem van időm, az én időm még teljesen szabad”, és a herceg nemsokára majd arról beszél a Jepancsin lányoknak, hogy igen: úgy érzi, okosabban él, mint mások. Számon tartja a pillanatokat.)

Miközben Miskint íráspróbának veti alá, Jepancsin Ivolginnal meghányja-veti az előttük álló, „mindent eldöntő” estét. Nasztaszja Filippovna „ma az estélyen kimondja az utolsó szót, lesz-e valami a dologból vagy nem lesz”. Közben Gavrila a rendezői instrukció szerint próbálja kivenni Jepancsin kezéből a fotót, amelyet Jepancsin a beszéd hevében ösztönösen mindig visszaránt. Azért szép és fontos ez a pici – látszólag mellékesen formálódó – játék, mert szinte észrevétlenül megmutatja, hogy Jepancsin tábornok maga is Nasztaszja Filippovna vonzásába került – pedig ebben a történetben egyrészt Tockij reménybeli apósát játssza, másrészt öregedő kerítőt. A rendezői instrukció úgy szól, hogy „hagyjatok időket, mert van itt egy olyan lehetőség, hogy Jepancsin einstandolja a nőt. Feszültség teremtődik, van ebben játékosság. A kép utáni kapkodást éppen csak észre lehessen venni. Jani nyúl utána, Trokán nem adja”.

A próbán kiegészül a szöveg, Jepancsin Ivolginnak: „Akarod ezt a nőt – vagy nem akarod?” A tábornok szóáradata közben aztán Gavrila háromszor is elmondja, mintegy megkeményítve önmagát: „Akarom. Akarom. Akarom.” Ebben a látszólag megint csak mellékesen fölbukkanó „akarom”-ban  Gavrila jellemének kulcsmotívuma jelenik meg: a regényben Ganya Ivolgin szép arcú, Napóleon-szakállas, vagyis elszánt, ambiciózus, hatalomra vágyó fiatalember, aki eltökélte, hogy viszi valamire az életben. (És hát a regényben is elhangzik a kérdés, hogy Ivolgin tulajdonképpen akarja-e. „Akarom – felelte halkan, de határozottan Ganya, és mogorván elhallgatott.”)

Miskin befejezi az íráspróbát, az asztalra csúsztatja a papírlapot, ekkor látja meg a fotót: „Ez hát az a Nasztaszja Filippovna…” Kis gondolkodás, hogy ne kérdés legyen-e inkább – végül Balázs arra jut, hogy „kijelentőben mondom valószínűleg, nem kérdőben; úgy váratlanabb”. (Így van a szövegkönyvben is.)

Jeles András itt helyezi el Rogozsin és Miskin megismerkedésének történetét (a regényt nyitó vonat-jelenet kimarad az átiratból), amit Dosztojevszkijnek elég annyival elintéznie, hogy a herceg  „mindjárt elmondta Rogozsinnal való találkozását, meg mindazt, amit tőle hallott”. Miskin a színpadon egyenes beszédben ismétli meg Jepancsin és Ganya előtt Rogozsin szavait (gyakorlatilag a regényből): „Egészen konkrét szavakkal is szolgálhatok: ’Én akkor hercegem – most Rogozsint idézem, uraim – az apám bekecsében szaladtam át a Nyevszkijen, amikor Nasztaszja Filippovna kilépett egy üzletből, és kocsiba ült. Rögtön elöntött a tűz’ (…)”  Tényleg minden szónak jelentése, jelentősége van. Rogozsin egy üzletből kilépve látta meg először Nasztaszja Filippovnát, akinek a sorsa az, hogy adják-veszik. Most éppen Jepancsin és Tockij készül eladni Ganya Ivolginnak.

Az a tény, hogy ezekben a pillanatokban Miskin szájával tulajdonképpen Rogozsin beszél, egymásra is kopírozza a két figurát (akár megelőlegezve a látomásos Ördögök-jelenet szerep-fölvételeit), észrevétlenül kiemelve a megfeleléseket. Például azt, hogy Rogozsin nagy örökséghez jutott, az egyelőre templom egere Miskin meg örökséget vár – persze Jepancsin nem hagyja az „ügyét” végigmondani.

Czukor Balázs a Rogozsin-monológ közben egyszer megbicsaklik, Jeles András azt kéri, ez az elakadás maradjon is benne – olyan így, mintha megakadt volna a tű a lemezen: „Mi lenne, ha mesélés közben mozogni kezdene a kezed? Inkább karistolás, mint írás. A néger autistától vettem a kéztartást, szinte függőlegesen a papíron. A monológ után Miskin mintegy kábulatból ocsúdik föl, a másik kettő nem törődik vele, lassan kioldódik. Az írásminták magyarázatánál maradjon az írópultnál. Így lesz jó.” Jepancsin az írásminták láttán állást kínál a hercegnek: „Ne féljen semmit, lesz itt munka elég (…)”  Jeles András azt mondja,  itt időt kell hagyni, pénzről lesz szó, nézzük, ahogy Miskin huzakodik a kis motyójával: „Balázs, egy idő után azért jelezd, hogy vetted, Jepancsin már pedálozik: pénz, állás van kilátásban.” Az előleget Gavrila adja át a hercegnek.

Jepancsin távozik, NF arcképe fölött elhangzik a végzetes mondat – „Igen, Rogozsin elvenné… de egy hét múlva az is lehet, hogy meggyilkolná” –, és vége a próbának. Miskin természetesen – a regénytől eltérően – itt egy szót nem ejt Nasztaszja Filippovna szépségéről, sem arról, hogy vajon „jó-e”, avagy nem, hiszen a Jeles-átirat NF szalonjában kezdődik, vagyis a néző ekkor már találkozott ezzel a végzetes szépséggel

 

(Jó lenne, ha percegne a toll.) Több mint két héttel később, ugyanez a jelenet, próba ebédidőben (vagyis nagyjából akkor, amikor Jepancsinéknál a villásreggeli zajlik Jepancsina szalonjában). Trokán Péter azzal a lendülettel lép be a stúdióba, hogy „nos kérem, mit óhajt”, és Czukor Balázs azonnal megadja a választ: „Nem is tudom… szeretnék megismerkedni önökkel…”

Az írópult most már tényleg írópult – szép, csak sokkal alacsonyabb, mint a múltkor az az alkalmi bútordarab az aulából. Jeles András szerint a másik jobb volt, Balázs szerint „nem számít”. Trokán Péter megjegyzi, hogy Jepancsin dolgozószobája ebben a pillanatban inkább diákszobához hasonlít, legalábbis ami az íróasztal állapotát illeti. (Szép, de rozoga.) Előbb szövegösszemondás, de már a játéktérben, instrukciókkal. Jeles András azt mondja, a „nem is tudom”-nál egy kicsit el lehetne időzni: a herceg elgondolkodik, hogy tényleg – mit szeretne. Abból, hogy „én ugyanis Miskin herceg vagyok”, a Miskint föltétlenül ki kell emelni: Jepancsina Miskin-lány, hátha rokon. „Itt fontos Janival a tekintetváltás, Péter, ezt ne felejtsétek el.” Amikor kiderül, hogy Miskinnek erős oldala a szépírás, Jepancsin megörül: „Nagyszerű… Hát akkor tessék (…) írjon valamit!” De ezen a ponton  mindenképpen szünetet kell tartani: „A tábornok úgy belegondol, hogy szegénynek annyi baja van, a szépírással majd sokra megyünk.” Miskin ír, Gavrila előveszi az irattáskájából NF fényképét. Miskin befejezi az írást, meglátja a fotót. Honnan tud Nasztaszja Filippovnáról? Onnan, hogy együtt utazott Rogozsinnal a vonaton. Gavrila: „Na tessék, Rogozsin!” Jeles András azt mondja, itt még nem kell ennyire elítélő hangon nyilatkozni Rogozsinról. Inkább aha-élmény legyen: „Rogozsin? Kezd összeállni a kép.”

Amikor Balázs egyes szám első személyben mesélni kezdi Rogozsin történetét, Jeles András fölveti, hogy mi volna, ha Miskin előbb nekilátna írni (vö! a múltkori „karistolás”?), és közben „tenné rá az emlékezés folyamatát”. Ez az ötlet a befogadó szempontjából azért nagyon szép, mert rejtve magát Dosztojevszkijt, a „szépírót” is a színpadra idézi. Jeles azt kéri Czukor Balázstól, hogy a Rogozsin-monológ közben többet nézzen a papírra: „Nem az a trükk, hogy Miskin vakon ír, hanem az, hogy a két dolgot egyszerre csinálja. Jó lenne, ha majd percegne a toll.” A monológ végéről lemarad a záró mondat (amely szintén később került a szövegbe), hogy „Na, ezt mondta Rogozsin”. Czukor Balázs megjegyzi, hogy a legutóbb ugyanígy történt. Jeles András azt mondja, hogy „akkor biztos így jó, ha most is azt éreztem, hogy hiányzik”.

Amikor a jelenet eljut a végzetes mondatig, hogy „…meggyilkolná…”, Jeles András megjegyzi, hogy „milyen ügyes”. Hogy milyen ügyesen helyezi el Miskin ezt a fontos, a végkifejlet szempontjából jóslat értékű információt. „Ez te vagy – vagy Dosztojevszkij?”, kérdezi Balázs. „Azt hiszem, Dosztojevszkij. De már nem tudom pontosan, összemosódik.” (Dosztojevszkij: „Hát elvenni éppen elvenné akár holnap is, azt hiszem, de egy hét múlva talán meggyilkolná.”)

És megint elölről: még több játékkal. Amikor Miskin leteszi a kész írásmintákat az íróasztalra, és rápillant Nasztaszja Filippovna fotójára, azonnal visszasiet az írópulthoz, mintha menekülne. Ez is olyan csepp, amelyben ott zúg a tenger: Miskin választás előtt áll, két világ határán, és A félkegyelmű tétje ebből a szempontból az, hogy végül melyik világ szippantja be.