Dosztojevszkij-próbák 2.

2. rész: Próbanapló Jeles András szombathelyi rendezéséről

Jeles András kezdettől jelen van az öt éve megalapított Weöres Sándor Színház életében: A nevető ember, A kis Lord és a Zarándokének után most Dosztojevszkijjel lépett dialógusba. A félkegyelmű címszereplője Czukor Balázs, premier március elsején.
Ölbei Lívia | 13. 01. 21.


Ami a Dosztojevszkij-regényben negyvenkét, sűrűn teleírt oldal, az a Jeles-átiratban hat szellős (igaz, A4-es) lapot tesz ki; mégis a teljesség képzetét adja. A félkegyelmű, első felvonás, IV. kép: reggeli a tábornokné szalonjában, Miskin bemutatkozik.

 

(Látványos balett.) A Weöres Sándor Színház stúdiójának – most délelőtti próbatermének – játékterében nagy asztal áll, hat székkel. A kellékes Poór Éva papírtányérokat rakosgat, kekszet szortíroz, középre előbb vázát állít, végül váza nélkül helyezi el a célszerűen megadjusztált művirágcsokrot. Készül az illúzió illúziója. Van diótörő és dió is; illetve egyelőre csak dióbél, bár az  látványos ropogtatásra nem alkalmas. A regényben Jepancsina tábornokné keze ügyében nincs diótörő, Jeles András képzeletében viszont „egy jókora diót ropogtat”, amikor Jepancsin tábornok közli, hogy mindjárt bevezeti hozzá Miskin herceget. A diótörő egyrészt rögtön megidézi a klasszikus mesét (E. T. A. Hoffmann plusz Csajkovszkij), ezzel együtt A félkegyelműben ezer árnyalatban megjelenő gyermekséget; másrészt jelzi, hogy ez a történet a szereplők és a befogadók számára egyként: „kemény dió” (megoldás nincs, pusztul, törik minden). Nem biztos, hogy így van, de lehetséges, hiszen a jelenetet (képet) bevezető írásos Jeles-instrukció szerint „a lányok kecses mozdulatai – amint hol a csészék, hol a szamovár, a pirítós, a sonka, az olívabogyó, a szardella vagy a kendővel letakart pirogostál felé nyúlnak – mint egy látványos balett elemei mutatkoznak meg a brokátfüggöny résein áttörő napsütésben”. Balett, a mélyben a Hoffmann-mese elemeivel. (Igaz, a balett szó az előadásban majd nem hangzik el, az „asztaltáncnak” a látványban kell megteremtődnie. A szöveget olvasva azonban a „diótörő” és a „balett” azonnal kapcsolatba lép egymással.)

A kérdés az, hogy végül kit ment meg (megmenthet-e valakit) Miskin, aki a szöveg legfelszínibb jelentéstartományában (akár a regényt, akár a Jeles-átiratot nézzük) ebben a pillanatban egészen konkrétan Jepancsin tábornokot menti meg a család nőtagjainak figyelő és kérdező tekintetétől (a háttérben a Nasztaszja Filippovna-konfliktus): „No de itt jön ő maga! Hölgyeim, bemutatom Miskin herceget, családja utolsó sarját, adják oda az emlékkönyveiket, Mesdames, hadd írjon beléjük, mert ritka szép írása van, Pafnutyij apát keze vonása... isten áldja, herceg!” És persze kérdés az is, hogy a megismerkedés alkalmával ki vizsgáztat kit: a lányok Miskint – vagy Miskin a lányokat.

 

(A bonbon kibontása.) Fekete Linda (Adelaida) azzal lép be a próbaterembe, hogy „szia, András, kérsz cukorkát? Hársvirágos zsályás, jó a toroknak”. Az elegáns, kecses, arany színű cukorkásdoboz körbejár, zizeg a papír – a reggeli-jelenet próbája még el sem kezdődött, de ez az otthonos zizgés mintha már Jepancsinék szalonjából hallatszana. Ebben a pillanatban Jeles András megszólal: „Nagyon zenei, ahogy adogatjuk, el is döntöttem, hogy így kezdjük.” Kiss Mari (Jepancsina tábornokné) hozzáfűzi, hogy „egy bonbont szépen ki lehet bontani a színpadon. Nem, nem a nézőtéren, azt nem szeretem. De mostanában már nem nagyon csinálják.” Közben Poór Éva elkészül az asztallal (a megterített asztal jelzésével, ahol egyelőre műanyag helyettesíti a  porcelánt). Jeles András azzal nyugtázza az eredményt, hogy „Éva, gyönyörű. Komolyan mondom, nem gúnyolódom”.

 

(Kínai porcelánok a terepen.) A próba (újra)olvasással kezdődik – vagy inkább folytatódik –, a megrakott asztal körül még nem ül senki. Jepancsin tábornok (Trokán Péter) fölkészíti Miskin hercegre a feleségét és három lányát. Évődő, szemtelen, bensőséges hangulat. Adelaida-Fekete Linda egészen addig elmegy, hogy „és mondja, papuska, az a herceg legalább veszélytelen a rohamok alatt? Nem hadonászik? Tudniillik ma reggel a mama kínai porcelánjai figyelhetők meg a terepen... ha nem csalódom”. (Jeles András itt titokban elrejt egy fontos kelléket-motívumot, amely a regényben sokkal később, Aglaja és Miskin rohamba torkolló nagyjelenetében kap szerepet: a kínai vázát, amely végül – mintegy Aglaja önbeteljesítő jóslataként – tényleg a civilizálatlanul hadonászó Miskin áldozatául esik.) A rendezői-szerzői kérdés Fekete Lindának szól: „Neked nem furcsa, hogy figyelhetők meg a terepen?” Lindának tetszik, úgyhogy változatlan marad a szöveg – amely különben, apró mozzanataiban,  úgy hajlik, ahogy a helyzet megkívánja. Az írás próbája az élő beszéd.

 

felkegyelmu-szombathely

 

(A bázeli szamár.) Jepancsina-Kiss Mari azonnal maga mellé invitálja a szalonba belépő Miskin-Czukor Balázst: „...hogy lássam... remélem, éhes!” Jeles András szerint elég annyi, hogy éhes (ahogy a szövegkönyvben is olvasható), fölösleges volna megtoldani egy „nagyon”-nal. A tábornokné egyszerűen csak „jó szívvel kínál, és reméli, mindjárt abban a látványban lesz része, hogy egy fiatalember jóízűen eszik”. (Aglája-Csonka Szilviának is nagy étvággyal kell majd ennie az instrukció szerint.)

„Pafnutyij apát keze vonása” kihagyhatatlan: sok más mellett azért fontos momentum, mert  Miskin maga is utánzat – vagy másolat. Sőt: a Jeles-átiratot áthasítja egy éles, a regényből hiányzó szó, Adelaida mondja ki: „Hamisítani?” (Ti. Miskin képes hamisítani Pafnutyij írását?) A herceg Adelaida kérdését figyelmen kívül hagyva Alekszandrának válaszol: „Igen, tudom utánozni (...)” A következő fontos (a hamisításnál, utánzásnál is fontosabb), ismétlésekkel nyomatékosított hívószó a jelenetben az „idegen”. A messziről jött Miskin arról beszél, hogy svájci alapélménye az idegenség (mint ahogy aztán tulajdonképpen idegen marad Oroszországban is). A svájci idegenség-élményt, meséli Miskin, a Bazelben váratlanul megpillantott-meghallott ordító szamár oldja föl, legalábbis kis időre.

Kiss Mari ezen a ponton az átiratban föl nem használt Dosztojevszkij-mondatokat ajánl a reggeli Jepancsinéknál-jelenetből. Előbb Miskin megjegyzését, hogy „a szamár jó és hasznos ember”, aztán Jepancsina kérdését: „És ön jó, herceg?” A regényben Miskin válasza úgy szól, hogy „néha nem vagyok jó”, mire Jepancsina váratlanul megjegyzi: „Én meg jó vagyok.” Jeles András azt mondja, ő a maga részéről óvatosan bánik a nyílt színi jóval-jósággal: „Nem szeretem kimondani.” Jepancsina önminősítésére pedig véleménye szerint azért sincs szükség, mert pontosan ezt a programot valósítja meg a darabban. Nem beszél róla: éli. „A szamár jó és hasznos ember” viszont jó és hasznos mondatnak ítéltetik: belekerül az előadásba; ebben a pillanatban ez a rendező döntése. Miskinnek arról a regénybeli megjegyzéséről, hogy „néha nem vagyok jó”, most nem esik szó: ha Jepancsina önminősítése kimarad, Miskinnek ez a megszólalása is okafogyottá válik a szituációban. A szükségtelenség indoklása – ha a herceg felől indulunk – valószínűleg körülbelül ugyanaz: Miskin a „néha nem vagyok jó” sorsot teljesíti be a történetben.

 

(Tolsztoj gróf inkognitóban.) A bázeli szamár után a vizsgaszituációt azonnal fölmérő Miskin fölidéz egy luzerni esetet, amelyet hiába keresünk a Dosztojevszkij-regényben. Ott csak ennyit találunk: „Megérkeztünk Luzernba, és a tavon szállítottak tovább. Éreztem, hogy a tó nagyon szép, de mégis szörnyű nehéz volt a lelkem – mondta a herceg. – Miért? – kérdezte Alekszandra. – Nem tudom. Mindig nyomasztóan és nyugtalanítóan hat rám, ha először látok ilyen tájat; szép is, nyugtalanító is; egyébként ez még a betegségem alatt volt.” (Makai Imre fordítása.) A nyomasztó és nyugtalanító szépség mibenléte a regény egyik – ha nem a – kulcsproblémája; de most nem a regényről, hanem a Jeles-átiratról van szó. Az állandó összevetést mégis szinte lehetetlen kikerülni (alkalomadtán nem kerülik ki a színészek sem). De elemezni itt és most fölösleges, különben is könnyen oda juthatunk, ahova Lev Nyikolajevics Tolsztoj vezet, amikor megkérdezik tőle, hogy „miről szól az Anna Karenina”. Az író szerint a válasz maga a regény: az első szótól az utolsóig.
A Jeles-szövegben a Luzern hívószóhoz nem a nyomasztó és nyugtalanító szépség, hanem ennek a nyugtalanító szépségnek a másik oldala: a svájci szállodában vacsorázó „rút angol nők és rezzenéstelen arcú angol férfiak” halottakat idéző látványa kapcsolódik; meg a történet az apró utcai énekesről, aki a produkciója után hiába kínálja körbe a kalapját, senki nem vet neki egyetlen kopejkát sem. Honnan került ide ez az apró emberke, aki olyan nagyvonalú derűvel veszi tudomásul a publikum közönyét (és fütyörészve távozik)? A Tolsztoj nevű bolygó fiatalkori luzerni novellájából, amelynek főhőse, bizonyos Nyehljudov legközelebb az életművet lezáró Tolsztoj-regényben, a Feltámadásban tűnik föl. Tolsztoj és Dosztojevszkij ugyanazt – az életbevágó megváltás lehetőségét – kutatja, csak nagyon másképpen. (És talán ezt kutatja Jeles András is.) Luzern, Bázel, Svájc – mint fontos helyszín – se itt, se ott nem a véletlen műve. Ahogy talán még az sem, hogy Dosztojevszkij Lev Nyikolajevicsnek nevezi Miskin herceget.

 

(Mit akar Miskin?) A Tolsztoj-vendégmotívumról természetesen nem esik szó a próbán: itt és most nem ez a fontos, hanem a Jeles-szöveg, a Dosztojevszkij-regény előterében. Viszont élénk beszélgetés kerekedik abból, hogy vajon miért hozakodik elő Miskin az apró énekes történetével, amelyet a svájci szállodában megtapasztalt kimért és elviselhetetlen vacsora-szertartás vezet be; innen menekül ki Miskin a városba. A látványosan és minden bizonnyal szándékosan irodalmias mondatok (talán ez vendégszöveg) egy-egy fordulatát gyorsan az élőbeszédhez igazítja Jeles András. Az az érzése, hogy Miskin itt rezzenéstelen arccal beszél: „A pasinak humora van.” Czukor Balázs megjegyzi, hogy akkor jó, mert ő is úgy gondolta, hogy a herceg viccel, amikor a szálloda hangulatát jellemzi – azt viszont egyelőre nem tudja pontosan, hogy mitől tartozik a próbatételhez a történet a kis emberről. Csonka Szilvia szerint azért fontos Miskinnek ez a történet, mert bántja: azzal, hogy elmeséli, meg is gyónja. (Hiszen – Adelaida figyelmezteti erre – ő maga sem adott az énekesnek egy fillért sem; igaz, Schneider betegeként nem rendelkezett akkoriban semmiféle pénzzel.) Jeles András úgy látja, hogy Miskin nem mérlegel: „Teljes repertoárral akar bemutatkozni, az összes feszültséggel, meghasonlottsággal, amit hordoz. Tessék: itt van Miskin!” Fekete Linda megjegyzi, hogy lenyűgöző a herceg által előadott történet részletező pontossága, képszerűsége. Balázs szerint Miskin erről mit sem tud, egyszerűen csak mesél. Jeles András szerint viszont: de, tud. Akár még „rejtetten rátarti” is, büszke a felidéző képességére. Balázs azon az úton indulna el, hogy Miskin most szembesül a ténnyel: de hiszen ő is csak egy a sok közül, aki nem honorálta az énekes produkcióját, vagyis „nyomorúságos ember”. Jeles András azt mondja, nem az a döntő, hogy Miskin milyen erkölcsi konzekvenciát von le az esetből: „Nem akar ő érvényesíteni semmilyen tendenciát a történettel (lásd! teljes repertoár), ösztönösen bemutatkozik. Észreveszi, hogy vizsga van, de megfelelési kényszere nincs.”

Kovács Gergely (színészként nincs most dolga, csak beült a próbára) ad egy metaforikus megfejtést: a derűsen, fütyörészve, grandiózus méltósággal távozó zenész története – voltaképpen Miskin története. Ha elutasítanak, hát elutasítanak: „Így kell ezt elviselni.”

A rokonszenv növekvő hullámaiban a lányok arcára, aztán a szerelemre terelődik a szó (arc/kép: megint egy kulcsfogalom). A reggeli jelenetet Miskin mondata zárja: „Nem voltam szerelmes... én... másképp voltam boldog.”

 

(Menjünk be a térbe.) És megint elölről. Jeles András azt javasolja, hogy „menjünk be a térbe”. (Elkéri Linda aranyszín, masnis cukorkásdobozát: „Idetehetjük? Olyan szép.”) Arra nézvést, hogy milyen legyen az ülés rendje az asztal körül, nem ad instrukciót: „Ahogy akartok.” Jepancsin-Trokán Péter zaklatottan sétál, a hosszú asztal egyik végén Jepancsina-Kiss Mari, a nézőtérrel szemben, egymás mellett a lányok: Alekszandra-Nagy Cili, Adelaida-Fekete Linda és Aglaja-Csonka Szilvia. Ő adja át a helyét a szalonba belépő Miskin-Czukor Balázsnak, akit Jepancsina tábornokné maga mellett akar tudni.

Aglaja és Miskin helycseréje – ütközéssel, vagy inkább körbenjárással, egymás kerülgetésével – azonnal fontos momentummá válik; akár mint a „balett” folytatása. Ahogy Jeles András mondja: „És ez tényleg milyen sokat jelent máris.” Balázsnak szól az instrukció, hogy „a leülés pillanatától föl kellene ajánlanod a mosolyodat és a bizalmat Jepancsinának”. A lányok viselkedését szarkasztikusnak képzeli el: „Végtelenül tartózkodóak és illedelmesek, rezzenéstelen arccal tesznek föl hajmeresztő kérdéseket. Minden megszólalásuk pici, éles támadás a herceg ellen. Még nem tudják, hogy mindenki szerelmes lesz belé.”