Ellenfény Online - Színház - Vidék - Született Szeretők

Született szeretők

Feydeau: Kézről kézre – Weöres Sándor Színház, Szombathely: (Bohózat-tanfolyam)

Hamvai Kornél azzal az ambícióval vágott bele élete első rendezésébe, hogy „elégtételt és igazságot szolgáltat Feydeau”-nak. Az biztos, hogy a Weöres Sándor Színház Kézről kézre előadása úgy tartja fönn szinte permanensen a nevetést, hogy a bohózat (mint műfaj) abszurdba hajló kegyetlenségét is érzékelteti.
Ölbei Lívia | 12. 12. 17.

„Csinálsz másikat. Az óceán úgyis idétlen” – mondja Francine a nyitójelenetben Chanalnak, aki éppen férjhez menni készülő húgának küldene üzenetet Párizsból New Yorkba: fölveszi gramofonnal, de mindig megzavarja valaki. (Az ismétlés a humor első számú forrása.) Pedig tényleg fölveszi: a visszajátszások alkalmával behallatszanak az aktuális nevetések is. Aztán persze hogy a gramofon buktatja le Francine-t, Chanal csak a véletlenül rögzített férfihangot nem találja el, hogy idő előtt el ne fogyjanak a bonyodalmak.  De hát hirtelen azt se érti, hogy Francine szerint miért idétlen az óceán. Ez a fordulat is Hamvai Kornélt, a nyelvi játékokkal zsonglőrködő („Rimbaud embóliája”) írót dicséri: az idétlen – az majdnem időtlen. Mint az óceán. És mint az elnyűhetetlen polgári házasság. De a színháznak mindig itt és most kell megszólalnia.

A próza- és drámaíró, műfordító Hamvai Kornél az olvasópróbán nem kevesebbet ígért, mint azt, hogy megmutatja Feydeau-t: „Úgy, ahogy van.” Erre pedig véleménye szerint azért volt nagy szükség, mert az általa ismert Feydeau-előadások többnyire „föláldozzák a rendezést a teatralitás oltárán”; pedig amikor Feydeau-t, vagyis bohózatot rendez az ember, nem az értelmezés lehetőségeit kell keresni, hanem megpróbálni minél inkább megközelíteni az „optimális rendezést”.

Nagy kérdés persze, hogy létezik-e efféle ideális, „optimális rendezés” – hiszen bizonyos szempontból már maga a műfordítás is szelektálás és értelmezés. Csak ebben az esetben a fordító és a rendező egy és ugyanaz a személy. Mindenesetre Hamvai Kornél törekvése abból a szempontból érthető és kézenfekvő, hogy szerzőként, szépíróként, fordítóként (Feydeau-egyfelvonásosokból írt már komplett „új” darabot is) a nyelv, az írás – sőt, az írás minősége és szentsége, a „brazil nyelvi foci” – és a papíron kirajzolódó szerkezet felől közelít a színházhoz.  Szerinte a legmélyebb bohózati poén nem a verbalitásban nyilvánul meg, hanem azáltal, hogy a néző egyszer csak átlátja a – mindig az érzelmek, indulatok és a társadalmi szabályok összeütközéséből keletkező – helyzetet; és nem tehet mást, nevetni kezd.

 

kezrol-kezre-szombathely-1

 

Nevetésben nincs hiány az előadáson, amely valóban a maga teljességében – vagy, ha tetszik, a maga csupaszságában – mutatja föl a bohózati masinéria működését. (Mint a gramofon: a gép, amely mindent felvesz.) A csupa pasztell, visszafogottan elegáns és tulajdonképpen időtlen szalonban (előbb Chanaléknál, aztán Renaux-éknál) sincs semmi, ami elvonná a figyelmet a játékról, miközben ez a semleges visszafogottság akaratlanul ráirányítja a figyelmet a bohózathoz elengedhetetlen ajtókra-ablakokra; hogy a kellő pillanatban legyen hol belépni, kimenni, ruhát járdára kidobni. (Ha lengő az ajtó, márpedig az, orrot finoman beverni; vagy két lengés között az orrbeverést pókerarccal kikerülni. Ez utóbbi Orosz Róbertnek mindig sikerül.) Talán csak Chanalék női alakot formázó állólámpája kelti föl a gyanút egy pillanatra, hogy mintha ezt a lámpát láttuk volna a Pygmalion-előadásban is, csak ott volt jelentése. (Itt meg a nemek arányát javítja. Mert bár szinte minden a nő körül forog, a Kézről kézre két nő mellett tíz férfit foglalkoztat. Illetve hetet, mert három kisebb szerepet össze lehetett vonni. A szövegkönyv föltüntet plusz két hordárt is.) A két pasztell polgári szalon között a harmadik helyszín a Rue du Colisée 21., ahol meggypiros ágytakaró alatt fullad nevetségességbe a házasságtörés. A leleplezett, mégis megdicsőült házasság itt a főszereplő, amelynek a könnyű bohózati tanulság szerint szükségszerű velejárója (fonákja) a valójában céltalan és értelmetlen házasságtörés. Csak titokban kell csinálni: az a legpraktikusabb, ha a szerető és a házaspár egy házban lakik. (És akkor mind házasok. Csak a szerepek cserélődnek.) Alapjában véve a színészek is a bohózati dramaturgiának alárendelt funkciók: valamennyien jó ízléssel felelnek meg a feladatnak.

 

kezrol-kezre-szombathely-3

 

Orosz Róbert (Chanal) a tőle megszokott takarékos gesztusokkal, ártatlan pókerarccal járja végig a számára kijelölt utat: kényelmesen magabiztos, fölszarvazott férjből cca. egy év alatt talán a saját volt felesége szeretője lesz. Nagy Cili (előbb Chanalné, aztán Renaux-né, de mindig Francine) vérbeli unatkozó szépasszony, aki a szeretője ágyában kislánnyá változva a tökéletes házaséletről ábrándozik. Czukor Balázs (Émile Renaux) férjnek is, szeretőnek is finoman elrajzolt, hanyagul fölényes, pedáns pojáca, aki hisztis és rikácsoló vénasszonnyá változik, amikor por kerül a gépezetbe: itt is, ott is lebukik. Amikor pedig a feleségévé avanzsált Francine-nal veszekszik, abban megjelenik a kényszeres tehetetlenségből fakadó, tettlegességig menő valódi durvaság is. A pókerjátékos és volt ipari kém Hubertin aztán tényleg nem más, mint dramaturgiai funkció (előbb föl kell ismernie Francine-t, aki a szeretőjéhez jár, aztán véletlenségből meg kell zavarnia Francine-t és Renaux-t, aztán le kell buktatnia Renaux-ot az első felesége előtt), de Bajomi Nagy György annyi bumfordi bájjal és eleganciával, olyan jó ritmusban, olyan eltökélten adja a mindig rosszkor (vagyis jókor) fölbukkanó gáláns alkoholistát, hogy öröm nézni. Amikor éjszakai részegségében nem az ötödik, hanem az első emeleten, Renaux titkos szerelmi fészkében köt ki, olyan magánszámot produkál, amely bármikor kiemelhető volna az előadásból – mint briliáns kabarészám.

 

 

kezrol-kezre-szombathely-4

 

Horváth Ákos a délceg Coustouillu szerepében jól egyesíti a szó szerint csetlő-botló, sziszegő-hebegő-dadogó epekedő szerelmest (elrontott Don Quijote) és a szivárványos szóvirágokat eregető ellenzéki politikust. Mertz Tibor Planteloup nyomozó szerepében az emelt hangú, fontoskodó, ellentmondást nem tűrő, hivatásszerű ostobaságot nagy intelligenciával testesíti meg. (Nem sok kellene, hogy félelmetes legyen.) Balogh János perfekt inas Renaux-éknál; mintha régi magyar filmekből tanulta volna el az eleganciát. Kovács Gergely három kis szerepben csillog: Germal rendőrként gépszerűen darálja a nyakatekert hivatali nyelvet, Étienne-ként halkszavú, lenyalt hajú, kissé gyomorbajosnak tűnő inas (a régifilm-fíling szintén megvan), Lapige kőművesként (nomen est omen) élethűen ugat (éljen az abszurd), amikor visszahozza Renaux ruháit. Vass Szilárd Belgence szerepében idült mosolyú házi barát Renaux-né Sophie szoknyája mellett. A bohózat tabudöntögető kegyetlensége tűnik elő, amikor Belgence reflektálatlan mosollyal váratlanul szerelmet vall Sophie-nak – egy másodperccel azután, hogy belelovalták magukat: Renaux az éjjel nem jött haza, tehát meghalt. Az elhagyott, aztán két perc alatt visszahódított Sophie szerepében mintha Csonka Szilvia találná a legkevésbé a helyét, néhány pontos vonással megrajzolt önmagát ebben a nagy órajátékban, körtáncban, körvadászatban – kártyajátékban. Bár talán az övé a leghálátlanabb szerep, ráadásul alapvetően és jellemző módon Feydeau-nál sem a nők osztják a lapokat. (Nagy Cili például valóságos dísztárgyként – vagy mint a tizedik bőrönd – vesz részt az átadás-átvételben, amikor a lebukás után a férje átpasszolja Renaux-nak.)

Bohózat-tanfolyam, avagy hol fölfénylő, hol elhalványuló tűzijáték százhatvan percben: „A házasság, mint a póker.”

 

 

Georges Feydeau: Kézről kézre (La main passe)

 

Fordította: Hamvai Kornél

Díszlet: Bátonyi György

Jelmez: Sántha Borcsa

Játékmester: Mertz Tibor

Asszisztens: Kapornaki Rita

Rendező: Hamvai Kornél

Szereplők: Orosz Róbert, Nagy Cili, Czukor Balázs, Csonka Szilvia, Bajomi Nagy György, Horváth Ákos, Vass Szilárd, Mertz Tibor, Kovács Gergely, Balogh János