Kalitkák és korlátok

Schiller: Stuart Mária – Békés megyei Jókai Színház

Klasszikus évadának negyedik bemutatóját tartotta pénteken a Jókai Színház. A kamaratermi Nóra és közönségbarát Csárdáskirálynő, valamint a gyerekeknek szóló Lúdas Matyi után Schiller klasszikusát, a Stuart Máriát tűzték műsorra a nagyszínpadon. Az előadást a Bécsben élő magyar rendező, Szalma Dorotty állította színpadra.
Bíró Kristóf | 11. 01. 17.

A színpad közepére állított dobogón egy szoba nagyságú üvegkalitka áll. Stuart Mária börtönét jelképezi. A trónját vesztett skót királynő (Dobó Kata) tölti itt idejének nagy részét. Az előadás első részben ki sem mozdul belőle. Ez nemcsak a mozgását korlátozza, hanem a megszólalásait is, hisz az üvegkalitkából alig jön ki a hang, legfeljebb csak a nyitott hátsó falán keresztül, illetve a mikroport segítségével.

A díszletet uraló üvegkalitka inkább gondolatilag, semmint vizuálisan erős jel. A színen végig jelen lévő Stuart Máriának nincs sok dolga itt. Talán ezért is kezd el kék festékkel az üvegfal falára írni. De ezek a kalligrafikus jelek is inkább csak díszítések, s nem képi üzenetek.

 

stuart-maria-bekescsaba-fel1

Mira János színpadképe

 

A díszlettervező Mira János beépítette a színpad nagy részét, így játékteret nem igen hagyott rajta. Az üvegkalitkát fémtraverzekből összeállított galéria veszi körbe: ezeken a korlátok keretezte egyszemélyes járásokon meg-megáll ugyan egy-egy szereplő, de ők inkább a statikus képek és nem a szituációk kialakításában vesznek részt. Az üvegkalitka mögött láthatatlanok a szereplők, játéktérként legfeljebb az üvegkalitka előtti keskeny sáv kínálkozik, de ezt az első részben nem használja a rendező. Amikor véletlenül ide téved Mortimer (Gulyás Attila) és Leicester (Tege Antal), nagy meglepetés éri a nézőket: két embert pillanthat meg, akiknek érzelmeik, szándékaik vannak, és ebből valamit közvetíteni is képesek – csupa olyasmit láthatunk, amire a fémtraverzek és az üvegkalitka színpadi „kompozíciójába” zárt színészek alig képesek.

A legrosszabb helyzetbe Erzsébet királynő (Kovács Edit) kerül, a rendezői koncepció őt is kalitkába zárja. A lenti üvegkalitka fölött felnyílik a fekete fal, és a hatalom bíbor színével festett „szoba” tárul fel. Erzsébet ebben a bíbor ketrecben tölti az előadás első részét. Ez elsősorban nem azért probléma, mert a gondolati koncepció (nevezetesen hogy két egyformán saját létének foglyaként élő nőt látunk) nagyon merev színpadi konstrukciót eredményez, hanem egyszerűen azért, mert a fémtraverzek mögött alig látni a királynőt, és nemcsak a gesztusai, hanem a hangja is alig jut el a nézőkig.

 

stuart-maria-bekescsaba-fel2

Stuart Mária (Dobó Kata) és Erzsébet (Kovács Edit) találkozása

 

A második részben – amikor sor kerül Erzsébet és Mária történelmietlen találkozására – kilép a két színésznő a két kalitkából, de továbbra is megmarad a merev konstrukció: vitájuk alatt a rivalda két szélén állnak szinte mozdulatlanul, egymással szemben. (A sötét színpadképpel és ezzel a merev színpadi térformával éles ellentétben állnak a színes és burjánzó formavilágú jelmezek, de ennek a szándékos kontrasztnak a tartalmát nem sikerült megértenem.)

Szalma Dorotty látszólag komplex színpadi nyelvet használ (a vizuális megoldások mellett fontosak a zeneiek is: egy ősz hajú fiatal lány (A Fairy Queen: Kálnay Zsófia) bukkan fel többször is a színen, és áriáival afféle zenei narrátorként köti össze a jeleneteket. Valójában azonban szószínházat látunk, ahol a rendező nem törekszik sem a darab szituációinak, sem a szereplők személyiségének kibontására. Színrevitelében elsősorban a Schiller-darab verbális súlya tűnik fontosnak. A szavak által közvetített érzelmek, gondolatok. De a szavak közvetítésében sem könnyíti meg a rendező a nézők dolgát.

 

stuart-maria-bekescsaba-fel3

Stuart Mária (Dobó Kata) a börtönében

 

Egyrészt azért nem, mert a nívós irodalmi szöveg és a mai érvényű közlés dilemmájában köztes megoldást próbált választani. Nem készíttettek új fordítást a békéscsabai produkció számára (mint ahogy ezt például tette a Nemzeti Színház az Ármány és szerelem) esetében, de Kálnoky Lászlónak az 1960-as évek végén készült műfordítását sem hagyták érintetlenül. A beavatkozások sokszor a szöveg költőiségének rovására történtek, de ettől még nyelvileg nem vált könnyebben befogadhatóvá az előadás. Ugyanakkor jelentős húzások is történtek. A „tömörítvény”-ről az a benyomásom, hogy a sokértelmű és ellentmondásos szándékok rovására inkább a darab képletszerűsége erősödött meg.

A képletszerűség érzetét kelti, hogy a rendező „megjeleníti” a két főszereplő belső hangját: a díszes ruhák helyett egyszerű színekből öltözött alteregók (Stuart Mária II: Tarsoly Krisztina; Erzsébet II: Komáromi Anett) szabadon mozognak a térben, a „félré”-ket és az érzelmi kommentárokat mondják el ők, de sem a történetben, sem a személyiségekben nem nyitnak új dimenziókat.

Az előadás legnagyobb problémája az, hogy a rendező nem segítette a színészeket abban, hogy árnyalt közlésként közvetítsék a nézők számára a nehéz szöveget. Egyszínűnek és egyetlen indulatúnak hatnak a megszólalások. A jelenetek bonyolult hangulat- és hangnemváltásainak nem sok nyoma van a színészi artikulációban. A szereplők általában egyetlen érzelmi állapotból próbálják közvetíteni a jeleneteiket, és legfeljebb ritmus- és hangerőváltásokkal élnek, a moduláció más eszközeivel nem igen. Ettől is hat színtelennek és monotonnak az előadás.

És ebből adódik, hogy – miközben nagyszerű szereplehetőségeket kínál a darab – nem igen találkozunk emlékezetes alakításokkal. Többnyire egy-egy alaptulajdonsággal jellemzettek a figurák. Kovács Edit Erzsébet elbizonytalanodó fölényét, Dobó Kata Stuart Mária megalázott büszkeségét emeli ki. Miközben a rendezés nem hozza igazán jó helyzetbe a színészeket, még így is kitűnik Tege Antal kiismerhetetlen Leicestere és Gulyás Attila energikus Mortimere.

 

  

Schiller: Stuart Mária

 

Kálnoky László fordításának felhasználásával

Díszlet: Mira János

Jelmez: Rátkai Erzsébet

Henry Purcell zenéjét átdolgozta: Gulyás Levente

Koreográfus: Topolánszky Tamás

Rendező: Szalma Dorotty

Szereplők: Kovács Edit, Komáromi Anett, Dobó Kata, Tarsoly Krisztina, Bede Fazekas Anna, Fehér Tímea, Bartus Gyula, Gulyás Attila, Tege Antal, Csomós Lajos, Czitor Attila, Vadász Gábor, Nagy Róbert, Kálnay Zsófia, Gazdóf Dániel szh., Molnár Viktor szh., Szőke Norbert szh., Terjék Attila szh.



Bemutató: 2011. január 14.

 

 

 

Más írások az előadásról:

Komáromi Attila: Korszerű klasszikus a színpadon

 

 

Beszélgetés a rendezővel:

Történelmi drámát nem ígér…

 

 

 

Képgaléria:

beol

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK