Szárnyszegettek

Shakespeare: Rómeó és Júlia – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Erős színházi metafora alkotja a teret Bagó Bertalan rendezésében, mely világosan, néhol sokértelmű ötletekkel „meséli el” Rómeó és Júlia történetét. Csak az a kérdés, hogy a kettőnek – a romlás színpadi képeinek és a szerelmi történetnek – van-e igazán köze egymáshoz.
Mátyás Edina | 10. 11. 9.

 Mindenféle korok színházának romjai között játszódik Nyíregyházán Shakespeare szerelmi története (látvány: Vereczkei Rita). A színpad bal oldalán az angol reneszánsz színpad emelt terének maradványai – kidőlt, lehajló korlátokkal. Jobboldalt az illúziószínház palotahomlokzata két erkéllyel, az egyik félig leszakadva. Mögötte egy modern üvegtető, csupa hiányos, törött üvegtáblával. Két oldalt századfordulós portáldíszek keretezik a színpadnyílást. Középen fakóra kopott zsöllyeszékek állnak, köztük keskeny járás.

Az előadás indításaként egy bohóc (Tóth Károly) lép a színre. Mustrálgatja a közönséget, mintha számba venné őket, vagy a várható reakciókat fürkészné. „A szép Verona tárul itt elénk” – mondja, és a színpadra lép a többi színész is. A két térfélre osztott nézőtéri székeken foglalnak helyet. A lábával dobogni kezd az egyik fiú, a másik oldalról indulatosan visszadobog egy másik. Az évődő játékból alakul ki a „két jeles család” közti vad összecsapás, amely kívülről inkább mulatságos csetepaténak tűnik. Capuletné (Gosztola Adél) például cinkos mosollyal nyújtja át majd’ embernagyságú kardját a férjének, az öreg Capuletnek (Gáspár Tibor), aki néhány jelenettel később át is esik az egyik széksoron a hatalmas karddal, amikor az újabb utcai összecsapásra akar berontani. Fröcsögő szitkokkal próbál rendet teremteni a herceg, akit ugyanaz a színész játszik, aki az előbb még bohócként incselkedett a közönséggel. (És harmadik szerepében később még Patikáriusként is színre lép Tóth Károly – mintha Bagó Bertalan rendezői gondolatában a bohóc, a polgári hatalom megtestesítője és a halál hírnöke ugyanannak a dolognak mutatná különféle arcait.)

 

 

romeo-es-julia-nyiregyhaza5

 

Ebben a vehemensen kisszerűnek tűnő közegben fordítja a rendező figyelmünket két fiatal felé – határozottan exponálva figurájukat. Előbb Rómeót (Nagy Péter) látjuk, amint épp Róza iránti áradó szerelméről beszél, de Benvolio (Nagyidai Gergő) hiába próbálja meg követni a szavait, képtelen rá, hisz a barátja felpattan, amikor mellé telepszik, egy másik székre ül, amikor mellé lép, hogy hallgassa. Az izgága fizikai akció azt is világossá teszi, hogy Rómeó szerelmes szép szavai inkább a szellem „tornamutatványai”, s nem valóban mélyről áradó szenvedélyek.

Egy másik jelenetben Júliát (Budai Zsófi) ismerjük meg, amint az anyja a korai nász előnyeit ecseteli neki. A Dajka (Horváth Réka) buzgón bólogat hozzá, sőt még pajzán történetekkel nyomatékot is ad neki, hogy a család mától házasságra, szerelemre érettnek nyilvánította Júliát, aki oldott, vidám kíváncsisággal tekint a jövő felé, ami most még nem tűnik olyan félelmetesnek.

A rettenetet Mercutio (Avass Attila) álma jelzi előre Mab királynőről. Rómeó ugyan vigasztalóan átöleli a barátja vállát, miután végigmondta látomását, de a sötét előérzetek egyiküket sem riasztják vissza attól, hogy elmenjenek a Capuleték báljába, ahol valóban sorsfordító események történnek.

Bagó Bertalan rendezése a bál megjelenítésére egyszerű megoldást választ, ugyanis két oldalt a nézőtéren át kiviszi a többi szereplőt, és csak azokat hagyja a színen, akikkel tényleg történik valami. Előbb Tybaltot (Illyés Ákos), a kedélytelen fanatikust látjuk, aki összeszorított foggal fogad bosszút Rómeó ellen, és egyetlen mosolyt is képtelen kipréselni magából, amikor Capulet ostoba viccekkel próbálja békességre inteni.

 

Aztán a Rómeó marad a színen, aki a nézőtéren áttekintve a távolban (talán a képzeletében?) pillantja meg Júliát. És amikor valóságosan is szembetalálja magát a két fiatal a színpadon, akkor az egyik legszebb jelenet születik meg a nyíregyházi előadásban. Mindkettőjükben egyszerre van jelen a tétovaság és a bizonyosság. Az esetlenül kimondott szavakban az alig kimondható hangzik el. Áll két ember a gyorsan elillanó pillanatban, amelyben valami múlhatatlan sejlik fel. Talán ennek attribútumait hordozza jelmezében Rómeó és Júlia, amely egyszerre mutatja őket egymás tükörképének és ellentettjének. Két szárnyas lény fordul egymással szembe: a fiú hátán szürke angyalszárnyak, a lányon színes pöttyös pillangószárnyak. Elszálló földi szavakkal kötnek örök szövetséget.

 

romeo-es-julia-nyiregyhaza1

 

Egy születő kapcsolatnak ez a csúcspontja. Az erkélyjelenet inkább csak arra tett kísérlet, hogy ez az „égi állapot” leszállítható-e a földre, lehet-e teljesebbé tenni a földi házassággal. És még mielőtt bármire is bizonyosság születne, az elválás kényszere űzi őket a „nászéjszaka” utáni búcsúzás szenvedélyes kétségbeesésébe.

Mert ami a világban kisszerűen mulatságosnak vagy tréfásan viccesnek tűnik, az lassan elhozza a kikerülhetetlen tragédiát. Mercutio nagy bohóctréfát játszik Tybalttal, gúnyolja agresszív, militáns gesztusait, de amikor válaszként egy fenékberúgást kap, maga is elkomorul. Ekkor lép a párbajozók közé Rómeó. Csak egy villanás, és máris az életével tréfálkozik Mercutio, és a többiek harsány kacajai közepette hanyatlik a halál karjaiba. A kibékülést kereső Rómeónak kell ettől kezdve menekülnie. És amikor Mantovában szerelme pillangó álarcát próbálgatja, csak a mulandóságról szerez bizonyosságot.

Júlia kriptaboltjában a színpadra helyezett nézőtéri székeken a korábban meghaltak foglalnak helyet: Mercutio és Tybalt. Hamarosan csatlakozik hozzájuk Paris (Rák Zoltán) is, akivel szintén egy villanás végez. Aztán jön a többi „színész” is, lassan helyet foglalnak a zsöllyeszékeken. Ilyen színház lenne ez a világ? Halott „benne minden férfi és nő”?

Aztán vége magának a színháznak is. Minden korok színpadán leszakad a hátsó falat lezáró nejlon fólia, és az épületomlás porfüstje száll ki mögüle. De leszakad az eleve lyukas, koszlott vörös bársonyfüggöny is. És kő hullik alá föntről, pengeti a mennyezet alá függesztett cimbalmot. És azokból, akik „az emberek vagy angyalok nyelvén” próbáltak szólni, végül talán „zengő érc” sem marad, csak a „pengő cimbalom”.

 

 

 

Shakespeare: Rómeó és Júlia

 

Fordította: Mészöly Dezső

Látvány: Vereckei Rita

Zene: Horváth Károly

Vívás: Pintér Tamás

Dramaturg: Tucsni András

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Tóth Károly, Rák Zoltán, Gyuris Tibor, Gáspár Tibor, Nagy Péter, Avass Attila, Nagyidai Gergő, Illyés Ákos, Puskás Tivadar, Fellinger Domonkos, Balogh Gábor, Vizkeleti Zsolt, Vaszkó Bence, Tóth Zoltán László, Gosztola Adél, Budai Zsófi, Horváth Réka.

Továbbá: Bajusz Emőke, Csontos Noémi, Vámosi Judit, Budai Norbert, Holló Arnold, Kertész Zsolt, Vadas Gábor, Vámosi Gergely

 

 

 

További írások az előadásról:

Karádi Zsolt: Színház és pengő cimbalom

Ugrai István: Ementáli

 

 

Kritika és beszélgetés itt

 

Képgaléria