Ellenfény Online - Színház - Vidék - Az átlépés Képei

Az átlépés képei

Vinnai András–Bodó Viktor: Fotel – Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza: VIII. POSZT (2008. június 5–14.)

Derengő kékes fényben, a madárcsivitelés és a tengermorajlás hangjaira – miközben az oldalt álló sparhert gomolygó füstöt ereget – egy göndör, napszemüveges nő (Szabó Márta) emelkedik fel a hátérben álló fotelből.
Bíró Kristóf | 08. 01. 22.
Mellette egy hálóruhás, esernyős férfi áll (Fábián Gábor), mögötte ott sorakozik a többi pizsamás férfi is. Előttük egy széken egy hálóköntösös nő (Gerle Andrea) tördeli a fejét. A háttérben egy szétvetett lábú fiú (Vicei Zsolt) ül, mellette egy szálfaegyenes pongyolás lány (Jenei Judit). A napszemüveges nő lassú, imbolygó alig léptekkel az előtérbe megy, majd izgatottan beszélni kezd: „Most elmegyek innen, és soha többé nem jövök vissza… Még nem tudom, hogy mi vár rám, de nem szabad bizonytalannak lennem…”

„Ébresztő” – harsan fel máshonnan. Erre a napszemüveges nő hirtelen hangot vált. A hálóköntösös nőnek kezd el izgatottan beszélni: „A kulcsokat ad Hamingtonnak, és könyörgöm, senkinek ne mondj semmit, mert akkor mindennek vége…” De a megszólított láthatóan semmit nem ért: „Hová mész?” – kérdezi bambán. „Még nem tudom” – válaszolja amaz –, „de amint kilépek a kapun, megtudom. Sodródom a semmiből a végtelen felé.” Aztán ismét nyugtalanság vesz erőt rajta: „Tudod, mit nyitnak a kulcsok?… Ezek nyitják az átjárót. Én már voltam ott. Iszonyú birodalom…” – mondja szinte hisztérikus hangon. Majd feldördül a taps, és a nő meghajol, mint egy színpadi nagyjelenet végén. „Ébresztő” – harsan a háttérből ismét, és feléled a pszichiátriai osztály.

 

Forrás: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza


Erős képpel indul a Bodó Viktor rendezte nyíregyházi Fotel, amely – miután az „ébresztőt” követő reggeli cselekvések többször is megismétlődnek benne, a napszemüveges nő visszatérő szorongás-álmának tetszik. Nemcsak azt tisztázza ez a bevezető, hogy egy pszichiátriai osztály lakóit látjuk (azért van mindenki pizsamában), hanem sajátos kulcsokat is kínál az előadáshoz. Többféle értelemben is. Egyrészt egy színésznő színpadi nagyjelenete – ha mégoly irracionális is – az előadás felütéseként egyértelműen arra utal, hogy a Fotel nem akar másnak látszódni, mint ami: színházi játéknak. Olyannyira, hogy valóságos színházi játékok is belekerülnek az előadásba. „Nem bírtam elviselni egy kollegám játékát” – mondja később a Szabó Márta játszotta figura –, „és leszúrtam egy kalaptűvel.” És valóban meg is elevenedik az eset, a pszichiátriai osztály lakói a Tartuffe záró jelenetének szereplőivé változnak. Közülük a gátlástalanul ripacskodó Orgon (Petneházy Attila) nyakából hamarosan valóban ömleni fog a vér.

Ugyanakkor a homokkal felszórt porondot idéző színpadkép a színházi játék legelementárisabb, legősibb formáját is eszünkbe juttatja: a cirkuszi bohóctréfák világát. Akár így is lehet nézni az előadást, mint hol mulatató, de többnyire inkább kegyetlen, hol kacagtató, de többnyire inkább szorongásos bohóctréfák sorozatának. A western-jeleneteken vagy a sci-fi-játékon akár még felszabadultan is lehet nevetni, de akkor, amikor a félmeztelen férfiak körbeállják a hálóköntösös nőt, hogy megerőszakolják, vagy akkor, amikor a fiúk lepisált homokot etetnek az új lánnyal (Kuthy Patrícia), már csak a tréfa kegyetlensége működik. (Az utóbbi esetben még nagyobb megaláztatást jelent, ahogy a részeges, agresszív hozzátartozó meg akarja védeni a lányt.)

Az előadás nézése közben érdemes visszaidéznünk az indító kép „melodramatikus” szövegét is, hisz a Fotel valóban az átjárókat próbálja megnyitni álom és ébrenlét, normális és abnormális, racionális és irracionális között. Az előadás felfogható úgyis, mint ezen átlépések során rögzített képek sorozata. Néha csak gyors villanások ezek a képek, mint például a kosárlabdázás, amikor az egyik ápolt nyakára tekeredett egy piton. Vagy amikor egy másik ápolt, „Szilvi szült egy halat.” Máskor ezek a gyors képek afféle magyarázatul szolgálnak arra, hogy ki miért került a pszichiátriára. Az örökké újságot olvasó férfi (Fábián Gábor) születésnapján torta helyett halkocsonyát tálal fel a felesége. Pontosabban elé borítja, a szívhez szóló „dögölj meg” felkiáltással. Az undorító masszából előbányászott halat szorítja a füléhez mobilként a férfi, hogy az őt körülvevő ellenséges zajban próbáljon meg szót érteni a felettesével. Aztán az asztal egy pillanat alatt táblává változik, ahol a professzor (Vicei Zsolt) tart vehemens előadást a kozmosz végéről, a nagy reccs elméletéről. És amikor az utolsó atom alatti részecske is szétpattan, megérkezik a mentő is, hogy bevigye őt a zárt osztályra. „Kurva nagy gebasz van az idővel” – hajtogatta eddig is – „ki-be ugrálunk belőle. Nem tudni, hogy mi mi után jön.” Ezzel a Fotel felépítését is értelmezi, amely nagy ívben kerüli el bármiféle lineáris szerkezet lehetőségét.

Máskor hosszabb jelenetekké állnak össze az átlépés képei. Ilyen például az a részlet, amikor az egyik lány (Fridrik Noémi) egyedül marad a porondon, majd félelmetes hangok és zörejek támadnak rá. Vagy ilyen a droidokkal hadakozó fiú (Illyés Ákos) és a lány (Jenei Judit) randevújának jelenete. A fiúnak be nem áll a szája, a lány mindenre azt mondja, hogy jó. És egy-két perc alatt megtörténik köztük mindaz, ami sosem fog megvalósulni.

 

Forrás: Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza

Az előadás más jelenetei életképek a pszichiátriai osztály mindennapjairól. A férfi (Petneházy Attila), aki bemutatkozásként csak annyit mondott: „értem mindjárt jönnek”, egyre elkeseredettebben telefonál elmaradt hozzátartozója után, hogy végül a kapcsolat felszámolásáig jusson el. A színésznő igazgatókra és rendezőkre próbál telefonon ráakaszkodni. („Olvastam, Árpi, hogy a Hamletet csinálod. Szeretnék benne lenni. Ja, hogy csupa fiúval?”)

Végül az előadás a zárt osztály és az egészségesek világa közti átlépéssel fejeződik be. Az egyik beteget, azt, aki folyton csak újságot olvasott, és minden felkavaró kérdésre csak egy-egy ostoba újsághírrel válaszolt, egészségesnek nyilvánítják, és hazaengedik. (Miközben erre vágyik mindenki. „Óhaj, sóhaj?” – szól a reggeli kérdés, „Haza akarok menni” – hangzik rá az állandó válasz.) Az előadás így azzal zárul, amivel kezdődött, az elindulással. De az újságolvasó férfi nem a napszemüveges nő sokértelmű, őszinte szavait ismétli: „Még nem tudom, hogy mi vár rám, de nem szabad bizonytalannak lennem…” Ehelyett egy banális slágerre öltözködni kezd, és gyors búcsúzkodás után átmászik a színpadról a közönség soraiba. („Nem tud egy jó állást? – halljuk még, aztán eltűnik köztünk.) Úgy látszik, a rémálmok többet mondanak el valódi életünkről, mint a diadalittas győzelmi gesztusok.

 

Jelmez: Véber Tímea

Díszlet, rendező: Bodó Viktor

Szereplők: Fridrik Noémi, Gerle Andrea, Jenei Judit, Kuthy Patrícia, Szabó Márta, Balogh Gábor, Fábián Gábor, Illyés Ákos, Nagyidai Gergő, Petneházy Attila, Vicei Zsolt

Továbbá: Papp Csaba, Harsányi Zoltán, Kováts István