Gézagyerek az arénában

Háy János: A Gézagyerek - Népszínház, Szabadka

Számomra Háy János A Gézagyerek című kétrészes istendrámája éppen úgy a magyar drámairodalom alapszövege, mint Örkény István Tótékja, Spiró Györgytől a Csirkefej vagy Szakonyi Károlytól az Adáshiba. (A sor, bár véges, természetesen folytatható Szép Ernő, Szomory Dezső, Füst Milán, Csáth Géza és mások műveivel, napjainkig, tetszés szerint.) S hogy egyre inkább az, bizonyítja: egyszeri hallás vagy olvasás után szinte fejből mondjuk, annyira ismerős.
Gerold László | 09. 02. 11.

Nem a mondatok ismerősek, hanem azok a szituációk, melyekben ezek a mondatok elhangzanak. Pontosabban a kettő együtt. A Gézagyerek esetében (a Tótékhoz, a Csirkefejhez hasonlóan) az adott szituáció, amit a nyelv, a mondatok kifejeznek, a létbe vetettség. Ez határozza meg az autista gyerek élethelyzetét, amely a mindennapiban mutatja meg a drámát. Az embert a saját világában, amelyben nem tud eligazodni, amelyben nem találja helyét, miközben a kérdéstől: „hogy a faszba van a világ?" - sem tud szabadulni. A világ szar, ahogy A Gézagyerek egyik szereplője, Banda Lajos (A Herner Ferike faterja című Háy-drámában) mondja, mintegy igazolván mindkét darabbeli társát, Krekács Bélát, aki szerint: „Kurva szar ez a világ, bazmeg, az kurva szar..." De működik, tennénk hozzá, ami a tényálláson semmit sem változtat. Sőt, súlyosbítja azt, hogy nincs hová, nincs merre. Csak körbe-körbe lehet mozogni, ahogy Háy darabjában is történik. Gézagyerek oda jut vissza, ahonnan elindult, a konyhába, ahol egyre csak a köveket nézte, s nem tudta eldönteni, hogy „hány fekete kocka van, meg hány szürke a kövön", hiába nézi, nem tudja, „a fehér van-e a feketén, vagy a fekete a fehéren", s ahogy a szabadkai előadásban van, ahol Gézagyerek az aréna alján mozog körbe-körbe, megy a buszra, megy a kocsmába, iparkodik haza, mindig úgy, mindig ugyanazon az úton. (Egyetlen egyszer változtat irányt, amikor a kocsmapanna Vizike légyottra csalja fel a szobájába, de onnan rohanva menekül, mert neki nem szabad, neki megtiltották az izgalmakat.)

 

gezagyerek-szabadka2

 

A történet egyszerre valós és transzcendens. S ettől a kettősségtől kap a szöveg erős, meghatározó bölcseleti töltetet. Ami egyszersmind drámává is teszi abban az értelemben, hogy a dráma nem a cselekményben rejlik, hanem abban az emberi lelki történésben, amely az autista Gézagyerekben lejátszódik, s amihez a cselekményt kitevő események csupán keretet adnak. Ennek a belső történésnek a lényege, hogy a „hibás" félárva gyereket a felnőttek megpróbálják maguk közé venni, emelni, asszimilálni („Géza most már rendes ember": dolgozik s munka után velük kocsmázik), amint ez a mindennapi reggeli buszra várás, buszozás során, illetve Gézagyerek feladata fontosságának gyakori hangsúlyozásában kifejezésre jut („Olyan vagy, mint egy isten... Géza, ahogy ott ülsz. Az, tiszta isten, mint egy festményen, ahogy a felhőkből les"), de a nagybuzgó segítség visszájára fordul. Sikerélményt akarnak Gézának szerezni, hogy visszanyerje megingott önbizalmát, legyen értelme a kőlesésnek, de az otromba tréfa következtében éppen ellenkező hatást érnek el. Arra ugyanis nem gondoltak, habitusukból adódóan hogy is gondolhattak volna, hogy Géza más, mint ők. Nem azért, mert „hibás", hanem azért, mert egyéniség. Az egyéniség nélkülinek vélt ember a megrázó esemény hatására egyéniséggé válik. Bár látszólag ugyanúgy él, mint az őt pátyolgató durva kétkeziek, akikkel naponta ugyanaz történik, ugyanazt visznek reggelire, ugyanazokat a vicceiket ismétlik, ugyanúgy kocsmáznak, beszélnek otthoni életükről, Géza a váratlan esemény hatására visszariad attól a világtól, ahová vágyott, ahová beépült, s ahol jól is érezte magát, ismét magába zárkózik, most már végérvényesen, gyógyíthatatlanul.

És a szabadkai előadás ezt fejezi ki hihetetlen pontosan, apróbb hibái ellenére is döbbenetesen, mindenekelőtt a főszereplő Pálfi Ervinnek köszönve.

 

gezagyerek-szabadka

Vicei Natália, Pálfi Ervin

 

Az autista Gézagyerek az elveszettség kóresete, aki a legreálisabb körülmények között kénytelen élni, holott lényegében semmi köze sincs a valósághoz. Pálfi Ervin ezt „játssza el". Azért használom az idézőjelet, mert az ő Gézagyerekjére ez a kettősség jellemző, anélkül, hogy egy pillanatig is éreznénk a színészt, aki alakot formál. Pálfi „a" Gézagyerek. Nem hangsúlyozza sem a figura szociális helyzetét, sem „hibásságát". Az előbbi a környezetben, a dráma helyzeteiben és többi szereplőjében ölt testet, az alakok beszédmódjában jut kifejezésre. (A Háy-kritikák rendre kitérnek a drámák sajátos nyelvére!) Ahogy a magasban, a létra tetején levő székben ül, s elhivatottan emeli a feje fölé a kapcsolót, hogy ha kell, reagáljon, az a szereppel való tökéletes azonosulás. De említhetnénk ujjai szoros egymáshoz tapadását, mintha nem merne elválni egyik a másiktól, mert akkor elveszik, ahogy ő is elveszik, ha nincs mellette az anyja vagy Banda Lajos és Herda Pityu bácsi. Vagy a mozdulatot, ahogy nagy-nagy gondossággal, mindig pontosan ugyanúgy hajtja össze a sálát: előbb a melle közepére fekteti, majd kétszer-háromszor félbehajtja, s csak azután teszi le. Mindezek egy lelkiállapot diktálta viselkedés megnyilvánulási formái.

 

Részlet egy hosszabb elemzésből, amely teljes terjedelmében az Ellenfény 2009/2-3. számában olvasható.

 

Háy János: Gézagyerek

 

Dramaturg: Brestyánszki B. R.

Zeneszerző: ifj. Kucsera Géza

Díszlet. Sárkány Sándor

Jelmez: Kreszánkó Viktória

Rendező: Bérczes László

 

Szereplők: Pálfi Ervin, Vicei Natália, Csernik Árpád, Mess Attila, Kovács Frigyes, Szőke Attila, Szilágyi Nándor, Pesitz Mónika, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, Ralbovszki Csaba