Das ewig Weiblich
Gaál Erzsi pályaképe helyett – merő szubjektivitás
FARKAS VIRÁG: Gaál Erzsi színész volt és rendező, meghatározó színházi személyiség. Furcsa, hogy ezzel a megközelítéssel mintegy ki akarod rekeszteni őt az univerzális alkotók közül, s azt állítod, hogy csak az egyik fél számára érdekes az, amit létrehozott.
ZALA: Épp ellenkezőleg! És ez nem pszichologizálás, hanem mentegetőzés. Nekem van egy képem Erzsiről, s úgy érzem, az enyém, mert megszenvedtem érte. Úgy vagyok ezzel, mint ama bibliabéli Veronika, aki a kereszt súlya alatt verejtékező, töviskoszorútól vérző Megváltó mellé sodródott a Golgota felé vezető úton, s egy furcsa véletlen során Jézus éppen az ő kendőjét fogadta el a sokszáz felkínált közül, hogy beletörölje a homlokát. Ezért szóltam én is magamhoz ifjúságom hajnalán, hogy legyen készenlétben mindig valami, mondjuk keszkenő, s legyek én ott, ahol a dolgok történnek.
Amikor az én képem „exponálódott”, a hetvenes évek végén, az amatőr színház nagy felfutásának már vége volt. Az évtized „húzóágazata”, az egyetemi színjátszás, egyfajta értelmiségi létforma begyakorlása, már nagyon csípte a hatóságok és a politikusok szemét. A fiatal, alternatív beállítottságú színházi alkotóknak egyre több akadállyal kellett szembenézni. Ebből is eredhetett, hogy igen kevés volt a jó színházi produkció. Fodor Tamás ma már klasszikusnak tartott Woyzeck-előadása olyan kivételnek számított, amit mindenki látni akart széles e hazában. És sokan szerették volna tudni, kik azok, akik nézik, s hogy viselkedünk az előadásokon.
Úgyhogy a felmosóvíz rád loccsanása csak a kisebbik veszély volt, márpedig ebben a járkálós, egy színhelyen játszódó előadásban, ahol a nézők sétálva-rohanva követték a színészeket, s mindig mindenki igyekezett a lehető legközelebb helyezkedni az eseményekhez, gyakran rád löttyent valami, akár bele az arcodba. Testileg is megvolt az esélyed, hogy beszippantson a tér, holott nem tudhattad, hogy a következő percben szeretkezés lesz-e vagy gyilkosság, amibe belekeveredsz.
Azon az estén érintésközelbe kerültem Büchner hősnőjével, Marie-val, akit Gaál Erzsi játszott a Lőrinc pap téri pincében. Furcsa leírni azt a szót, hogy ő játszotta: az az alakítás olyan mélyen átélt volt, olyan súlyú, intenzitású, olyan iszonyú erejű, hogy ma sem tudom hasonlítani semmi más színházi élményhez. Megvilágosodás részese voltam: mindaz, ami addig történt velem színházban, életben, iskolában, nem volt más, mint előtörténet. Egy emberi arccal szembesültem ott és akkor, mely a teljességet tükrözte, egy asszonyi sorssal, amelytől minden előzmény értelmet kapott. Hát ez lett az én saját, külön bejáratú képem Gaálról.
Nádas: Temetés (Gaál Erzsi, Székely B. Miklós)
FARKAS: Mondhatnál végre valami konkrétabbat is!
ZALA: Ami most következik teljesen konkrét, tényszerű és világos. Talán még pontos is, bár az időrend kissé megkavart, merthogy a képek zuhataga mindig jelen idejű.
Először is: Nádas Péter. Persze a Temetés, Lacával (Székely B. Miklóssal, aki a címszerepet játszotta a Woyczekben). Mindketten szerepet játszanak a szó igazi, színházi értelmében, amúgy isten igazából, amatőr színészként, „beledögölve”. Ez egy utolsó utáni próbálkozás, hogy a régi, az „igazi” Stúdió „K” eszményei alapján jöjjön létre színpadi előadás. Helyszín: Szkéné Színház. Rendező: Horváth Zsolt (akiről semmit sem tudunk, s akkor sem tudtunk). Az amatőrlét folytathatatlan, a munka színvonala profibb a legprofibbakénál: mániákusan perfekcionista. Az előadás során azt érzed, hogy hajszál választ el a tökéletességtől, a megváltástól. És ugyanakkor azt is, hogy vége, örökre, egyszer s mindenkorra vége mindannak, ami volt.
Majd, évek múlva lesz egy másik Nádas, egy nyíregyházi előadás vendégjátéka a Tháliában. Rendezője: Gaál Erzsébet. És én akkor, 1989-ben azt mondom neki, profi színházban dolgozó profi rendezőnek, ott, rögtön az előadás után, bele a szemébe, hogy nem lett volna szabad újra hozzányúlni ugyanahhoz az anyaghoz! Ami egyszer megvalósult, azt nem kell tovább piszkálni. Barbár kegyetlenség, meg is bántam ezerszer. Ráadásul szép, tiszta rendezés volt, tisztességes színészi munkával, Földi László és Varjú Olga kezdő lépéseivel a Gaál-féle színjátszásban. Én azonban kendő helyett, baráti kéz helyett tudálékos távolságtartással okoskodtam! Nem kellett volna!
FARKAS: Tényleg, lehetett azt egyáltalán tudni, merre vitt Gaál Erzsi útja a Stúdió „K” után?
ZALA: Én évekig nem tudtam mi lesz vele, merre fog továbbindulni. Tanácstalan voltam és értetlen. Jártam továbbra is a színházakat, egyre kevesebb illúzióval egyébként, s egyszer csak megint zavarba ejtően furcsa, szokatlan színházban láttam viszont Erzsit. A társulatot is, a produkciót is úgy hívták, a Nagy Oklahomai Természeti Színház. Kafka regénytöredékének, az Amerikának volt ez a szabad feldolgozása, s madárhálók között játszották. Én Kazincbarcikán láttam 1982-ben, és azt mondtam magamnak: a színházcsinálásnak vége. Ifjúságom Marie-ja – a szabadság, a forradalom, az eszme egyszer s mindenkorra meghalt. Nem mintha a színésznő Gaál nem lett volna zseniális Lucza Gyula oldalán. Amit ott eljátszott, eszméletlen erővel szólt a vágyról, arról, hogy táncolni kell, akár az élet árán is, a halál után is. Láb nélkül, test nélkül, élet nélkül. A tánc, a játék, a színház erősebb mindennél.
FARKAS: Sok mindent nem értek: most a kilencvenes évek végén olyasmiről beszélsz nekem, amiről még én se hallottam, a legtöbb olvasónk pedig talán ha óvodába járt akkor. Ki az a Lucza Gyula? Mi az, hogy zseniális? Miért „halt meg” a színházcsinálás, ha zseniális színészi alakítások szerepelnek egy vidéki amatőrszínházi fesztivál programjában?
ZALA: Kazincbarcika szerette Gaált, szerette az Utcásokat, s a fesztiválközönség számára akkoriban Lucza Gyula neve fogalom volt, éppúgy, mint az Utcaszínházé, amelynek jogutódja volt sok szempontból ez az Oklahomát játszó társulat. Gaál feltűnése ebben a csapatban nagy meglepetést keltett, akkoriban nem volt szokásos az átjárás alternatív-amatőr csoportok között.
Én egyébként erről soha nem is beszéltem Erzsivel, igazat szólva abban az időben szinte egyáltalán nem váltottam szót vele. A szerep is kimerítette, meg el volt foglalva azzal, hogy az életét újrafogalmazza, átértelmezze, immár közösség nélkül, Stúdió „K” nélkül. Egyedül.
A színház pedig, a nagy, oklahomai, természeti odaköltözött, ahol én éltem-dolgoztam akkoriban, a Bercsényi kollégium ebédlőjébe, ahol egyéb estéken Hobo játszott és az Európa Kiadó, vagy ha kedve volt eljönni, Müller Péter (Sziámi), a Bizottság, meg ha nagyritkán-véletlenül engedélyezték: a Vágtázó Halottkémek. Ez volt a kulturális háttér. A színház vagy két évig maradt, ám Gaál néhány előadás után kitűnt belőle. Ennek ellenére létrejött két-három remek, a színházi paradigmát nem megváltoztató, de azon kívül, attól függetlenül működő előadás. Ezeknek szellemi öröksége ma búvópatakként van jelen színházi kultúránkban. Embereket-barátokat köszönhetek tehát Gaál Erzsinek: Hegedűs Tibort, (Deák) Varga Ritát és Lucza Gyulát. Meg Csányit, a mostani ügyes és diplomatikus Bárka-direktort: ki gondolta volna arról a szőke és vad kamaszról, aki a Hajnóczy Péter alapján koncipiált TTRI-ben játszott... és Erdősi Zsuzsit, aki már nincs közöttünk, de örökségét sokan vállaljuk. S ki tudná felsorolni, ki mindenkit, s kinek a rokonát, boldog ősét. Így alakult az én életem...
Gaál Erzsi: Felütés
FARKAS: Stációkat ígértél, pillanatképeket Gaál életéből!
ZALA: Amikor Erzsi a Szkénében rendezett a nyolcvanas évek elején, én már otthon voltam a Műegyetemen. A Felütés nők, asszonyok, lányok története volt, etűdsor igazi emberi arcok felmutatásával. Színház – egy magamfajta férfi számára –, látnivaló. Arról szólt, hogy lám, az emberiség MÁSIK fele, a női nem így meg így él. Ilyenek ők. Nem szóltam, néztem, pedig tekintetemmel simogatni szerettem volna. Vajon Gaál vette az érintést? Nem tudom. De talán mégis, és ezért mert számítani rám, valamikor nem sokkal később. A Felütés sikerszériája után megint új dologba kezdett. Színészpalántákat tanított Gödöllőn. Hallottam, tudtam, s ha lehetett, megnéztem, mit csinálnak. Újabb arcok kerültek arcképtáramba.
FARKAS: Érveket mondj, időt, konkrétumokat. Nem passiójárás ez, hanem egy hullámzó karriertörténet. Hol itt a keresztfa?
ZALA: Mindig éreztem valahogy a jelenlétét. Mármint a fenyegető tragédiáét. Aztán következett mindkettőnk számára az R-klub, a Műszaki Egyetemen. Életem e szakaszának büszkesége lett az az előadás, amelyet az én birodalmamban, akarom mondani munkahelyemen rendezett Erzsi. Akkor már túl voltam a Bercsényiben töltött nehéz éveken. Elárulva, megfélemlítve, bedarálva és lehallgatva éppen leszállópályát kerestem, nyalogattam a sebeimet, amikor eljött hozzám. Attól kezdve új jelszó volt érvényben a Műegyetemen: „Mi szeretjük a Gaál Erzsit!” Ez a szeretés nem volt könnyű, s nemcsak azért, mert Erzsi a „nehéz emberek” fajtájához tartozott. Voltak objektív nehézségek is: a produkcióhoz félig át kellett építeni a klubot, le kellett állítani sok egyéb rendezvényt, meg kellett mérkőzni engedélyezőkkel és helyi hatalmasságokkal, de szeretés volt és maradt.
Aztán megszületett a Tájkép, sokan látták, szerették, sokan átélték nagyszerű rítusát. Az egyik szobában nők léteztek: súroltak, csavarták a rongyot, víz tapasztotta szépséges idomaikhoz a majdnem áttetszően redőző drapériát, a másikban fiúk élték, s harcolták végig a maguk férfias életét, a harmadikban videón nézték őket, a negyedikben egy végtelen bibliai történet-szekvencia a generációk sorát és időn kívüliségét adta az előbbiekhez kommentár gyanánt, az örökkévalóság aspektusát. A közönség szabadon járkált szobáról szobára, majd az előadás végén egy brutális születési aktus mintegy kilökött mindenkit, egyenként, a színházon kívüli térbe, a lépcsőházba, az utcára, a nagybetűs életbe. Az történt velem, ami egyszer mindenkivel megtörténik az életben: születés. Odabent viszont olyat tapasztaltam, amilyent férfi-életemben eddig soha: szültem is miután fogantam s fogantattam. Újjászülettem ebben a játékban, ám ez nem akkor és nem ott tudatosodott bennem, hanem két évvel később, amikor az élményt kénytelen voltam megfogalmazni. Ez volt első felnőttkori írásom. Az anya személye, mint mindig, biztos: Gaál Erzsi. Az apa talán Várszegi Tibor volt. Ő rendelte tőlem az írást, s ő segített kihordani, áldassék a neve.
FARKAS: Ezt azért nem kellett volna elmesélned. A nyájas olvasó nem kíváncsi arra, miért mikor és mit írsz, hiszen ezzel nem mindenkinek okozol örömet.
ZALA: Ez a lét csodálatos paradoxona: mert magamnak viszont igen. És Gaál Erzsi, amaz írás révén, az én saját személyes szabadságomnak is szülőanyja lett.
Gaál Erzsi: Tájkép
FARKAS: Semmi ömlengés, ez is egy stáció...
ZALA: És már jön is a következő, amikor Gaálnak sikerült meggyőznie engem arról, hogy a profi színházban is képes megtalálni a saját útját. Hivatásos színészként szerződtették Nyíregyházára, s hála Léner Péternek, hamarosan rendezőként is bemutatkozhatott. Ez megint olyan mese, amit az alig serdült ifjúság kedvéért kell elmondanom. Rendezői diploma nélkül hivatásos színházban rendezni a nyolcvanas években még mindig elképzelhetetlen volt kis hazánkban. Gaál számára ez a lehetőség egyfajta „felszentelés” volt a hivatalosság részéről, a kivételezettség szentesítése. Miközben a ma alternatívnak nevezett társulatok és csoportok amatőrsorban tevékenykedtek, és a negyed- illetve félprofivá válásról álmodoztak, az „amatőrszínház királynője”, ha nem is fényes körülmények között, de dolgozhatott rendezőként. A nyolcvanas évek második felében elkezdődött Gaál hivatásos pályája Nyíregyházán, s ez teremtett lehetőséget számára ahhoz, hogy a későbbiekben vándor-rendezőként vagy szerződtetett tagként, sőt színházvezetőként is kipróbálja magát. A Danton nagy szakmai és közönségsiker volt. Megoldott egy olyan színházi problémát, amely azóta is megoldatlan: különböző képzettségű, különböző helyekről érkezett embereket állított egymás mellé egy professzionális produkcióban. Fiatal gimnazisták vették birtokukba a színház szénapadlássá alakított díszletraktárát, ám mellettük a helyi közönség kedvence, Csorba Ica operettprimadonna élete egyik legjobb alakítását nyújtotta. A színház szerződtetett, hivatásos színészei pedig Büchner darabjában a politikusok, felnőtt forradalmárok szerepét játszották, szocializált, a társadalom normáihoz így vagy úgy alkalmazkodó egyéneket, akik tudják, hogyan kell megfelelni az elvárásoknak, alakoskodni s hazudni profi módon. A hagyományos kőszínházi játékmód tehát egyféle stilizációs szintet jelentett a fiatalok, a gyerekek natúr életerejével és őszinteségével szemben. S mindezt virtuóz módon kézben tudta tartani a rendező, hogy a kamaszkorból alig kinőtt szerző, a fiatalon meghalt Büchner szándékai – és szimpátiái – pontosan kiderüljenek. Itt tanultam meg Gaált profi rendezőként is becsülni. Amit eddig béna-néma leselkedőként, voyeurként figyeltem, azt ezután beavatottként szemléltem.
Az előadás ismét közelebb vitt Gaálhoz, megértettem intencióiból valami fontosat, amitől Erzsinek ugyan nem lett jobb, de mégis, azzal hízelgek magamnak, hogy ezután tudta: a következő stációnál újra ott leszek, s számíthat rám akkor is, ha nem avatkozom be. A szeretés az R-klubban valamiféle biztonságot hozott a kapcsolatunkba, amely biztonságra nekem annál is nagyobb szükségem volt, mert rendezései sorra-rendre szembesítettek belső bizonytalanságaimmal.
Az ezután következő stációknál szinte előre tudtam: próbatétel következik. Szenvedni fogok: így változott nálam a színházba járás passziója szenvedélykorbácsolta passiójárássá. Azok a pillanatok, amelyeket felidézek, az én utamnak is megtisztító erejű nagy pillanatai.
Gaál Erzsi - Fotó: Koncz Zsuzsa
FARKAS: Ahelyett, hogy Gaál történetét mesélnéd mint szemtanú, hitelesen, objektivitásra törekedve, s igyekeznél pontosan felidézni az időrendet, eseményeket, helyszíneket, szereposztásokat, beszélsz itt nekem a saját utadról, ami talán találkozott, talán pillanatokra párhuzamos volt az Erzsiével.
ZALA: Ez egy generációs azonosság. Ha Veronika kendőjén nincs is semmiféle kép, mégis tanúságtétel, hisz minden valamirevaló tudós megállapíthatja: ugyanabból a korból, történelmi pillanatból való – akkor szőtték –, amikor az események végbementek. A Danton színházi szövedékének minden szála ott van az én életem szövetében, sokszor a mintázat is azonos.
FARKAS: Hasonló.
ZALA: Azonos. Ideológia, illúziók, forradalom és kultúra, vezetők és vezetettek, felnőttek és gyerekek, amatőrök és profik különböző színei adják a figurákat. Egyébként éppen ennek az azonosságnak a katartikus felismerése késztet arra, hogy Gaál Erzsit ennek a 68 utáni színházi (generációs) történésnek reprezentatív személyiségeként, hőseként lássam, mint egy huszadik századvégi passió-történet központi figuráját.
FARKAS: Ezek szerint párhuzamos megváltás-történetek zajlottak. Szinte ugyanezeket a szavakat hallottam tőled az l998-as év másik nagy halottja, Paál István kapcsán.
ZALA: Érdekes volna a két – párhuzamos és egyidejű – pálya összehasonlító elemzése, s az utánunk jövő nemzedékek tudósai nyilván majd meg is teszik. Az én „egyedfejlődésemben” Isti a férfiminta, az apafigura. Gaál pedig a világ női oldaláról árult el titkokat. Mélységekkel szembesített, amelyeknek ismerete nélkül nem érezném felnőttnek, embernek magam.
A Danton főleg az ember „nyilvános szférájáról” szólt, történelmi-közéleti-gondolkodói-cselekvési lehetőségeinkről. Ám az ugyancsak Nyíregyházán rendezett Nádas-darabtól kezdve máshová került a hangsúly, Erzsi számára a nőiség megélése vált központi motívummá, egészen a várszínházbeli Médeiáig.
Az 1998/4. számában megjelent írás rövidített változata
