A levágott fül

Don Quijote - Szkéné Színház

Haldoklás keretezi a Szkéné Színház Don Quijote-előadását. De itt nincsenek többszörös nézőpontváltások, ehelyett nagyon világos a szerkezet. Don Quijote fekszik az ágyon, ebből a helyzetből felidéződik korábbi életének, kalandjainak néhány állomása, majd ezek végén megérkezik a halálba a hős, és eltűnik az ágy mélyén, mint egy koporsóban. Végül az előadást indító (a regény kezdetét felolvasó) lány behúzza az előfüggönyt, mint ahogy a kórházakban szoktál elfüggönyözni az ágyakat, amikor éppen meghalt valaki.
Bíró Kristóf | 16. 04. 24.


Ebből a világos szerkezetből egy nagyon pontosan követhető előadás született a Szkénében, amelyhez hozzájárul az is, hogy a rendező Rába Roland markánsan jelölte ki a játék kereteit, irányait. (Egy hatalmas ágy alkotja a díszletet, ennek kellékei – tartórúdjai, párnái, matracai – változnak át többszörösen, vesznek fel újabb és újabb funkciókat, és teremtik meg a különböző helyszíneket, illetve az újabb és újabb szituációkat.) A rendezői megoldások és a színészi alakítások jól követhetővé teszik azokat a szándékokat, amelyek Parti Nagy Lajos adaptációjában megfogalmazódnak.

A Szkénében látható Don Quijotét különlegessé teszi a mostani feldolgozások között az is, hogy ez az egyetlen, amely egy végigírt adaptációból indul ki. Parti Nagy határozott kézzel emeli ki a történet motívumait, és formálja azokat darabbá.
Nála az egyik meghatározó motívum Don Quijote sebzettsége (ezért lehet az előadás kerete s egyúttal színpadi közege a betegágy). A főhőst rendre elpáholják, megsebzik, majd minden kalandban újabb és újabb sérüléseket szerez. Ezért a róla kialakult kép összegzője is lehet az a kép (amely egy remek rendezői ötlet eredménye), hogy az előadás közepétől egy levágott, majd visszavarrt fület látunk rajta.

Don Quijote már az első (fogadóbeli) kalandból „nehéz sebekkel tért" haza. Pontosabban Sancho szedte össze és vitte haza, és csak ezután lett a „fegyverhordozója". Később majd Don Quijote magyarázza neki, hogy a kalandok többsége „nem olyan szigetszerző kalandok" – amire pedig Sancho nagyon vágyik, mert szeretne egy sziget kormányzója lenni –, „hanem csak olyan keresztútfélék, amelyekből az embernek nem marad egyebe, legföljebb összezúzott feje vagy levágott füle". Később Sancho meg is jegyzi, hogy „mióta kóbor lovagokká lettünk, azóta mindig csak ütésre ütés, verésre verés következett". „Milyen keveset értesz a kóbor lovagság lényegéhez!" – reagál erre szomorkásan Don Quijote. A kóbor lovag „olyasvalaki" – magyarázza később Sancho –, „hogy még ötig se számol, mán vagy elpáholják, vagy a trapestumi császár lesz belüle, érted?" Mire Molinere (Parti Nóra) csak annyit jegyez meg: „a te gazdád még a páholásnál tart." És nem is jut innen tovább – tehetjük hozzá.

Egy valamiben azonban feltétlenül tovább jut, nevezetesen abban, hogy a fantáziájával teremti meg azt, amit az életben nem talál. Amit csak kudarcként, vereségként, csalódásként él meg. Képzeletének ez a tágassága alkotja Parti Nagy Lajos adaptációjának másik meghatározó motívumát. Ugyanis a Szkéné előadásában Don Quijote kóbor lovagságának lényegét az a hit is jelenti, hogy „tudom, hogy nemcsak az lehetek, akinek magamat mondottam." Mert maga is teremti saját magát: „Mióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok, aki vagyok".

Parti Nagy adaptációjából és a Szkéné előadásából az derül ki, hogy Don Quijote kalandjainak jelentős része csak a képzeletében játszódik le. És amikor erre egyszer rá is kérdez Sancho, mert szerinte „nem voltak ott se kísértetek, se elbűvölt emberek, hanem csak olyan hús-vér teremtések, mint mi magunk", akkor a lovag kioktatja: „hogyan lehetséges, hogy immár ennyi ideje jársz velem, s nem tapasztaltad, körülöttünk szakadatlanul egész sereg varázsló űzi gonosz mesterségét", akik bármit képesek bármivé átváltoztatni.

De aztán Sancho maga is kitanulja a kóbor lovagság lényegét. És ekkor már ő „festi át" – persze csak azért, hogy a lehetetlen feladatát teljesíthesse, és átadhassa Dulcineának Don Quijote levelét. Egy parasztasszonyt „jelöl ki" eszményi Dulcineává (Vámos Veronika). De ekkor váratlanul megfordulnak a szerepek, és most Don Quijote jön zavarba, mert ő nem annak látja a nőt, akinek Sancho lefesti. „Óh, hogy én mindezt nem láthattam" – sajnálkozik Sanchónak Don Quijote.
Majd nem sokkal később azért bevallja, hogy tényleg csak a fantáziájában létezik a nő. „Dulcinea szépségét, tökéletességét olyannak festem képzeletemben, amilyennek óhajtom." „Így Sancho, Dulcinea del Toboso is, abban, amire nekem kell, éppen annyit ér, mint a világ legelőkelőbb hercegasszonya." Mire Sancho így reagál: „Kegyelmednek mindenben tökéletesen igaza van. Én csak azt mondom, a szomorúságot nem oktalan állatok, hanem az emberek számára teremtették." Ezzel mintha valami olyasmit mondana, hogy a bánat, szomorúság is az élet elviselésére szolgáló emberi érzés, amely nevet tud adni annak a hiánynak, amit betölteni a fantázia, a képzelet hivatott. Ami a valóságot is képes úgy átszínezni, hogy élni lehessen benne.

Ezért kérdezi meg végül Don Quijote Pedro mester majmát, hogy amik velem eddig és ezelőtt történtek, igazak voltak-e, vagy csak álmodtam őket? Mert azt hiszem, mind a kettőből van bennük valami. A majom csak annyit mond, hogy részben igaz, részben nem. De Pedro (Kovács Krisztián) hosszabban válaszol. És ahogy a majmával kapcsolatban ígérte, ő sem a jövőről beszél, hanem csakis a jelenről: „A megsűrűsödött keserűségek órájában megszáll mindannyiunkat egy hirtelen sejtelem. S hirtelen meglátjuk, hogy mi már nagyon régen élünk, régiek az álmaink, a boldogságunk, a csalódásaink. Hősök, számon tartott, méltó, nagyszerű hősök. Ilyenek nincsenek ma már, ennek már vége van. Már egy szélmalom se támadható. Ugyanakkor ennyi kisszerű, csatazaj nélküli, mindennapos, apró és nyomorú, vér nélküli harc még sohase folyt, mint ma folyik, itt, közöttünk. Mert az élet ennyi csak: szorongunk és teljesítünk.
Van-e hát logikusabb haditerv az álmodozásnál?

Don Quijote a szegény, a hős, derék lovag, az ügyetlen, rongyos, nagy gyermek, az álmodó, a bolond, ma is él." És ennek szellemében szól a záródal is: „Mi mindannyian Don Quijoték vagyunk."

 

Don Quijote

Nézőművészeti Kft., Szkéné Színház

 

Cervantes regényéből Benyhe János fordításának és Parti Nagy Lajos átiratának felhasználásával

Díszlet: Cziegler Balázs

Jelmez: Kiss Julcsi

Fény: Mervel Miklós

Zene: Monori András

Dramaturg: Gyulay Eszter

Asszisztens: Hodászi Ádám

Rendező: Rába Roland

Szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Parti Nóra, Vámos Veronika, Kovács Krisztián, Katona László

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK