Ellenfény Online - Színház - Függetlenek - Konyhamalac, Négercsók

Konyhamalac, négercsók

W.S. Othello néger mór – Stúdió K Színház

Annyi már első látásra is bizonyos Zsótér Sándor Othello-rendezésében, hogy semmi sem bizonyos.
Urbán Balázs | 14. 11. 11.

Ambrus Mária díszlete egy közepesen tágas konyhát formáz, megágyazva ezzel a minden emelkedettségtől mentes játéknak. A konyhát akár a köznapi lét (vagy az ösztönös létezés) metaforájának is tekinthetjük, de a díszlet gondoskodik arról, hogy a befogadó ne töprengjen sokáig ezen. A tér vége ugyanis nyitott, így mögötte beláthatunk a kis színház díszletraktárába. Miként nyitva a színpadról egyenesen az utcára néző ajtó is; Jago kikiabál az utcára, elvégre a színpadi fikció szerint arra van Brabantio háza. Gondolnánk, majd Brabantio és háza népe is az utcáról fog színre lépni. Ám a színész a másik oldalról, vagyis az öltöző felől érkezik – majd kisétál a nyitott ajtón és visszatér, így lépve színre. Legalább annyira a színházban vagyunk tehát, mint a konyhában.

Ezt a benyomásunkat a színészi játék(mód) is alátámasztja. Jago úgy viselkedik, mint egy ordenáré házmester. Hangoskodik, csörtet, gesztusai vulgárisak. Mindenkire megjegyzéseket tesz, káromkodik, handabandázik. Cselszövései voltaképpen gyermetegek. Az intellektuális intrikus szerepköréhez semmi köze; nem szellemi fölényével manipulálja az embereket, hanem hangerejével, azzal, hogy szinte rátelepszik mindenkire. Hogy motivációit senki sem sejti, jellemző környezete kvalitásaira is. A szerepet alakító Rába Roland játéka hangsúlyozottan teátrális, nem pusztán túlzásai miatt, hanem azért is, mert gyakran reflektál a figurára, sőt, a színpadi helyzetre is: voltaképpen mindvégig sajátos narrátora az előadásnak, néha pedig egyértelműen „kifelé", a nézőknek játszik. (Rába Roland mindvégig mesterien egyensúlyoz azon a vékony pallón, amely ezt a teátrális játékmódot a szimpla ripacskodástól elválasztja; alakításának igazi feszültségét éppen ez a „kötéltánc" teremti meg.) Helyenként mások is reflektálnak szerepükre; Kaszás Gergő Othellóként egyszercsak váratlanul megjegyzi, milyen nehéz színeset játszani.

Ami legalábbis ambivalens értelmű kijelentés, már csak azért is, mert – hiába a megváltoztatott, az idegen származást négyzetre emelő cím – Othello mór vagy néger voltának nincs különösebb jelentősége az előadásban. Az őt körülvevő közeg nem feltűnően rasszista, az sem látszik, hogy Othellóra csupán hasznos katonaként tekintenének, amúgy pedig iszonyodnának tőle, vagy egzotikus vadállatként kezelnék. „Másságára" utalva inkább csak ugratások, poénok hangzanak el. Jago pedig élvezettel zabálja a négercsókot, vedeli a kólát, miközben teszi a megjegyzéseket a feketékre, amiből pszichoanalitikusok bizonyára messzemenő következtetéseket vonnának le. Ám Othello elsősorban azért más, mert mentesnek látszik az őt körülvevő közeg harsányságától, vulgaritásától. Formátumnak tűnik, természetes hát, hogy a kisszerű közeg – ha már asszimilálni nem tudja – elpusztítja. Nemcsak Othello és Jago, hanem jószerivel az összes szereplő alkata elüt a szerepkonvencióktól: Desdemona nem hamvas, szelíd naiva, hanem arisztokratikus modorú, érett, tudatos asszony, Cassio nem délceg katona, hanem idétlen kamaszként viselkedő szépfiú, akiből valaki tévedésből hadnagyot csinált, Rodrigo nem szerelemtől elvarázsolt, ostoba ifjú, hanem az eseményekkel sodródó meglett ember – és a sor folytatható. Paradox módon a szerepkonvenciókhoz (és a reálszituációkhoz) az a figura áll legközelebb, amely a Zsótér-rendezésekre nem ritkán jellemző nemváltást produkálja: Molnár Erika erőteljes kontúrokkal megrajzolt Brabantiója.

Zsótér Sándor rendezése éppúgy tele van felvetett kérdésekkel, lehetséges értelmezéscsírákkal és értelmezést nem igénylő furcsaságokkal, mint ahogy az általa, Ambrus Mária és Ungár Júlia által készített „fordítás" különböző eredetű és minőségű vendégszövegekkel (irodalmi idézetekkel, vegyes színvonalú viccekkel, aktualizálásokkal, obszcén kiszólásokkal). A kérdésekre válaszok nemigen vannak, mint ahogy az értelmezés lehetséges útjaiból sem áll össze egységes ív. A sokféle anyagból konstruált színpadi világ hatásosan képezi le a kaotikus, konvenciókat elhagyó, perspektívát nemigen találó kortársi valóságot – bármilyen közhelyesen hangozzék is ez a mondat. A felvetett és többé-kevésbé kifejtetlenül maradó interpretációs lehetőségek között éppúgy vannak kifejezetten eredetiek és érdekesek, mint elnagyoltak vagy ötletszerűek. Előbbiek általában a főszereplők alakjához és motivációihoz kapcsolódnak. Az előadás legtöbbre Othello viselkedésének értelmezésével jut; eredeti és következetes annak a folyamatnak a megmutatása, melynek során a mór szavai és viselkedése, külső és belső állapota mind inkább ellentétbe kerülnek egymással. Kaszás Gergő szuggesztív alakítása nagyon pontosan érzékelteti, hogy a magabiztosságból táplálkozó hallatlan nyugalom, melynek köszönhetően Othello az egész közeg felett áll, hogyan változik át magára erőltetett higgadtsággá, hogyan omlik össze a biztos önértékelés, és miként tör felszínre az elfojtott kisebbrendűségi érzés. Othello nem azért gyilkol, mert olyannyira ellenséges közeg veszi körül, hogy önbecsülése csak Desdemona szerelméből táplálkozhat, s annak (vélt) elvesztése szükségképpen személyisége szétesését vonja maga után. Inkább azért, mert maga a bizonytalanság, a gyanú ingatja meg önbecsülését, és ez változtatja őt éppoly kisszerűvé és talajtalanná, mint amilyen a környezete.

Érdekesen eredeti Desdemona tragédiájának értelmezése is. Földeáki Nóra sallangmentes egyszerűséggel játszik el egy olyan nőt, aki két lábbal jár a földön, aki nem végletesen naiv, de nem is kacér, kihívó. Környezete fölött áll, kicsit felülről néz férjére is, de ez a fölény(esség) nem tudatosul benne, nem reflektál rá. Vakságát is e fölényes kívülállás okozza; mivel nem érdekli az, ami nem saját világának integráns része, fogalma sincs a Jago-félék természetéről, és érezhetően elképzelni sem tudja, hogy férje bizalmát bármi is megingassa. (Ezért nem veszi észre azt sem, hogy Cassio támogatásával a végletekig feszíti a húrt.) És még az utolsó pillanatban is csendes döbbenettel néz Othellóra, mintha még akkor sem hinné el, ami történik.

Ám Zsótér egy másik lehetséges értelmezési variációt is rendel Desdemona alakjához, amely önmagában sem túl meggyőző, s kifejtetlen is marad. Amikor a mór már kezd kifordulni önmagából, Emília Desdemonának mondja el az előadás talán legerősebb hatású vendégszövegét, Shylock „Hát a zsidónak talán nincs szeme?" kezdetű híres bosszúmonológját A velencei kalmárból, de úgy, hogy a „zsidó" szó helyére minden alkalommal a „nő"-t illeszti. A monológ értelmezhető ugyan a vulgáris, állatias, hímsoviniszta társadalom kritikájaként, de mivel a nők bosszújáról szól, jelentése mindenképpen ambivalens. És ekkor Desdemona rögvest el is kezdi dicsérni Lodovicót – nem mint államférfit, hanem mint férfit. Aminek sem előzménye, sem folytatása nincsen, kósza ötlet marad csupán, hiszen semmi nem árulkodik a nő nem kellően csillapított szexuális étvágyáról. A szexuális étvágy Jago esetében is erős hangsúlyt kap – és szintúgy kifejtetlenül marad. Markáns gesztusok teszik nyilvánvalóvá, hogy Jago nem a női nemhez vonzódik, de homoszexualitása csak akkor lehetne egy sajátosan eredeti interpretáció alapja, ha Othello iránt érzett érzelmeivel vagy legalábbis vágyaival viaskodna, s tetteit ez a szenvedély határozná meg.
A mellékszereplők konvencióktól való alkati eltérése jórészt kihasználatlanul marad. Rodrigo szerepének némi súlyt ad ugyan, hogy Nagypál Gábor játssza, de voltaképpen semmilyen frappáns ötlet nem kapcsolódik a figurához. (Ugyanez mondható el a Homonnai Katalin által játszott Emília amúgy is konvencionálisabban értelmezett szerepéről.) Mint ahogy Cassio is csak addig érdekes, amíg alkalmatlansága teljesen nyilvánvalóvá nem válik; már-már betegesnek tűnő viselkedése a továbbiakban nem kap többletjelentést (amin Kovács Krisztián virtuóz játéka sem változtat). A hosszabbra nyújtott komikus szcénák amúgy sem kifejezetten mulatságosak; a Desdemona halála előtti gyilkosságsorozat hatása igen erős lehetne, ha sikerülne vérfagyasztó burleszkké összeállnia – ám csupán tét nélküli idétlenkedésnek tűnik. Othello és Desdemona utolsó jelenete azonban a komikus ellenpont nélkül is kivételes erejű; Desdemona lehető legtermészetesebben kivitelezett halála – ahogyan Othello vállára hajtva fejét mozdulatlanná dermed – megragadóan szép. Hasonló erejű jelenet csak egy van korábban – az is egy kettős: Othellóé és Jagóé. És általában sokkal hangsúlyosabbak azok a pillanatok, azok a képek, amelyek részben a színészi jelenlét erejére, részint metaforák tartalmas, jelentéses és egyszerű gesztusokká sűrítésére építenek, mint azok, amelyekben a gegek, a szellemes (illetve az esetleg kevésbé szellemes) képzettársítások dominálnak.

És mégis, ezúttal nem feltétlenül hiányzik az az erős rendezői-dramaturgi kéz, amely rendet vágna. Az előadás gazdagságát éppen az érdekesebb-érdektelenebb ötletek, a jobb-rosszabb poénok kaotikus egymásutánja adja. A privát, társadalmi és színházi jelenünkre is vonatkoztatható életérzés, a mindent átható káosz, bizonytalanság állapotának megérzékítése igazán erőteljes; a sok értelmezési csírát pedig, melyet nevelget a rendezés, később fel lehet majd használni. Mert ebben a bemutatóban sok elvetendő ötlet mellett akár két-három később megvalósítandó előadás koncepciójának magja is benne van. Meglehet, ezek közül egyet később meg is rendez majd Zsótér Sándor (vagy valaki más).

 

 

W.S. Othello

Stúdió K Színház

 

Író: William Shakespeare

Fordította: Ambrus Mária, Ungár Júlia, Zsótér Sándor

Díszlet: Ambrus Mária

Jelmez: Benedek Mari

Fény: Fodor Gergely

Dramaturg: Ungár Júlia

Rendező: Zsótér Sándor

Szereplők: Spilák Lajos, Molnár Erika, Kaszás Gergő, Kovács Krisztián, Rába Roland, Nagypál Gábor, Sipos György, Földeáki Nóra, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia