Ellenfény Online - Színház - Függetlenek - Biztos Volt Egy Pont...

Biztos volt egy pont...

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott – Vádli Alkalmi Színházi Társulás

A Vádli negyedik bemutatója folytatja, de meg is újítja azokat a jellegzetességeket, amelyekre eddigi előadásaik épültek. Most is olyan darabot választottak, amely új nézőpontot nyit ismert történetekhez, történelemhez. S miközben a múlt mítoszait s a bennük eltévedő embereket figyeljük, valójában magunkról gondolkodunk.
Sándor L. István | 14. 10. 13.

Tom Stoppard 1964–65-ben írta darabját, amelyet a londoni Nemzeti Színházban 1967-ben mutattak be. (Még ugyanebben az évben megjelent magyarul a Nagyvilágban.) A mű nagy ötlete, hogy a Hamlet nem sokra tartott mellékalakjait, Rosencrantzot és Guildensternt teszi meg főszereplőkké. Ezzel nemcsak azt éri el, hogy teljesen új látószögből, egy hangsúlyozottan kisemberi nézőpontból tekintünk rá egy mitikus történetre (a világirodalom egyik legtöbbre tartott tragédiájára), hanem azt is, hogy azok sorsára figyelünk, akik nem kapnak megkülönböztetett figyelmet sem a történetekben, sem a történelemben.

Stoppard nem a cselekmény bonyolítására helyezi a hangsúly (semmi olyasmi nem történik, amit a Hamletből ne tudnánk). Sőt a műnek jószerével nincs is cselekménye, ezt a Shakespeare-tragédia cselekménye helyettesíti, amire viszont csak jelzésszerűen utal a darab. A mozgalmas cselekmény és a változatos szituációk hiányáért kárpótolnak a Stoppard-darab rendkívül szellemes dialógusai, amelyek többször sajátos nyelvi játékokká alakulnak. Máskor pedig enigmatikus, időnként költői szövegek szólnak. De a dialógusok sosem nélkülözik a humort, s mindvégig valamiféle „filozófiai igény" érződik bennük.

A két főszereplő szüntelenül verbális bohóctréfákat űz, amelyekkel a mozdulatlan helyzetekre s a bennük álló időre is reagálnak. Ez a „várakozás" helyzet óhatatlanul is a Godot-ra várva világát juttatják eszünkbe. Mint ahogy a két „bohóc" közti szerepmegosztás is: az egyikük okosabb, a másik butább, az előbbi a fej, az utóbbi az ösztön embere, mégis ő a lelkesebb, az aktívabb, míg a társa szkeptikusabb, kételkedőbb. De azért ő irányítja a kettejük közti történéseket, pedig mintha a másikat nehezebb lenne kibillenteni egyensúlyából.

Tom Stoppard darabja egyszerre bonyolult és könnyed alkotás. Ebben áll vonzereje is. Érdekes témájával, különös figuráival, összetett nyelvi rétegével, sokféle utalásával gazdag lehetőséget kínál a színpadra állítók számára.

Szikszai Rémusz rendezéseit általában az jellemzi, hogy gondosan elkészített szövegváltozattal alapozza meg az előadásokat. Ez most is így van. Húzások és betoldások egyaránt felfedezhetők az előadás szövegében. A húzásoknak is jól láthatóan ez a célja, hogy gyorsabb, pörgősebb legyen a szöveg. Ugyanakkor megerősíti a darab humorát is (akárcsak a nagyszerű színészi játék). Így olyan előadás születik, amelyen nagyon sokat lehet nevetni, s utána nagyon mélyen elgondolkodni. A betoldások célja az, hogy a Hamlet olyan jelenete is megjelenjenek az előadásban, amelyet Stoppard nem idéz, így azok a nézők is eligazodjanak, akik nem kívülről ismerik a Hamletet (s nem értenek minden apró utalást).

Szikszai Rémusz fontos törekvése, hogy olyan térbe helyezze előadásait, amelyek egyrészt megteremtik a játék közegét, másrészt metaforikus tartalmak kibontására is alkalmasak. Ezt a két igényét ezúttal könnyedén szolgálja ki Varga-Járó Ilona díszlete. Napjaink újabban épített játszótereit idézi a rudakból és gerendákból álló szerkezet, amelyen kötélhágcsó, rácsokból álló mászóka és hinta is található. És éppúgy hatszög alakú, mint a Globe színház. Ugyanakkor hasonlóképp felidézi a világszintek tagolását is: középen egy kötél lóg, amely a magasba vezet, s Hamlet (Király Attila) időnként el is tűnik a felsőbb „régiókban", a díszlet fölötti színházi „galérián". A Shakespeare-főhős egyébként is sokat „közlekedik" a rudakon, de a mászókákat Rosencrantz (Nagypál Gábor) és Guildenstern (Kaszás Gergő) is használja. Ugyanakkor az építmény egy homokozót ölel körbe, és a homok anyagszerűsége megteremti a lehetőséget a földi, a föld mélyi asszociációkra is.

 

rosencrantz2

 

A hatszögű játszótér hátterében egy állványra szerelt széthúzható függönyt látunk. E színpad-jelzés mögül bukkan fel először a Színész (Fodor Tamás) és az általa vezetett csapat is. Később a néphez szónoklatot idéző Claudiust (Tamás Zoltán) – és a mellette álló Gertrudot (Bánfalvi Eszter) – is itt látjuk, mintha a függönyön túli közönséghez szólnának. De amikor vált a szín, és az Angliába tartó hajón játszódó jelenetek következnek, akkor a függönyös állványt a homokozó végéhez tolják, s így egy olyan kép alakul ki, mintha egy cirkuszporondot látnánk: a manézs kijárattal és a homokkal felszórt poronddal.

Ez meghatározza az előadás stílusát is: sajátos bohócjátékot látunk, amelyben a burleszk elemek mellett a sokszínű játékosság ural. Ebből bontakozik ki a darab filozófiája. Miközben Rosencrantz és Guildenstern az újabb és újabb furcsa helyzetekben különféle mulatságos játékokba kezd, valójában a létezésük titkait firtatják. Pedig a lehető legegyszerűbb kérdéseket teszik fel, s semmi intellektuális elvontság nincs abban, ahogy például az út közben megismert színészeket a hivatásukról faggatják, vagy ahogy a királyi udvarban történteket próbálják felfogni – s közben azt is megérteni, hogy mit is akarnak tőlük Claudiusék –, vagy ahogy Hamlet búskomorságának okait keresik, s eközben azokat a hatalmi és szerelmi játszmákat is figyelik, amelyben nem avatják be őket. De – akár akarják, akár nem – mindig a legfontosabb kérdésekig jutnak el, amelyek valahogy mindig a létezés természetéről szólnak.

A két főszereplő állandóan visszatérő kérdésére („de hát az isten szerelmére, mit várnak tőlünk? Mit kellene csinálni?") egyedül a Színésznek van válasza: „Sodródni. Nem lehet úgy végigjárni az életet, hogy minden fordulónál firtatni kezdjük a helyzetünket". De a színészek által előadott darab is válaszokat sugall Rosencrantz és Guildenstern kételyeire. Így a színház egyfajta kulcsot jelent a világ megismeréséhez. Ez így volt a Vádli előző két produkciójában is, de most – a Képmutatók cselszövésével és az I. Erzsébettel szemben – nem a valóság működésére, hanem egzisztenciális problémákra kérdez rá a színház. És egyértelműen tragikus világképet sugall: „Az eseményeknek... el kell jutniuk addig, hogy mindazok, akik halálra vannak kijelölve, meg is haljanak" – mondja a Színész. Majd később hozzáteszi: „A rosszak boldogtalanul végzik, a jók szerencsétlenül. Ez az, amit tragédiának neveznek."

 

rosencrantz1

 

Rosencrantz és Guildenstern csak későn ébred rá, hogy valójában erre felé tartott az útjuk: „Halottak vagyunk" – konstatálja a helyzetüket Guildenstern. – „Mi más oldhatná fel a növekvő sötétséget, amin át idáig elbotorkáltunk" „Hát ezt tartogatták nekünk. Kezdettől fogva. Ki hitte volna, hogy ilyen fontosak vagyunk" – reagál Rosencrantz.

A Stoppard-darab a Hamlet záróképével ér véget: a hullákkal teli királyi udvarba megérkezik az angol követ, s nincs kinek jelentenie a két udvaronc halálát. Szikszai Rémusz rendezésében nem válik objektív ténnyé a két főhős halála, ezt a Színész halál-jóslata helyettesít (ő mondja el az angol követ szavait Rosencrantzék haláláról), s így a halál valahogy belülre kerül. Az előadás zárása nem a darab vége, a hullákkal teli Hamlet-tabló lesz, hanem az ez előtti mozzanat. Rosencrantzot és Guildensternt látjuk csupán, ahogy a játszótér közepén lévő fénykör közepén ülnek a homokban. „Ez a vége? Vagy jön még valami" – kérdezi az előbbi. Majd kesernyésen hozzáteszi: „Nem csináltunk semmi rosszat. Nem ártottunk senkinek. Vagy mégis?" Guildenstern mélyen elgondolkodik: „Biztos volt egy pont valahol a kezdetén" – mondja lassan, mintha a múltban kutatna – „amikor azt mondhattuk volna, hogy nem. De valahogy elmulasztottuk." „Most még látnak engem" – mondja – „most már..." és lassan eltűnnek ők ketten a mindent beborító sötétben.

Ez a befejezés kínálja a kulcsot kínál az előadás egészéhez. Rosencrantz ártatlanságukat, felelősségüket firtató kérdése éppúgy fontos benne, mint Guildenstern zavara. Tagadhatatlanul két kisembert látunk, akik mindvégig megpróbálják megőrizni a kívülállásukat. És azt a tudatot, hogy nekik nincs is szerepük abban, ami történik. De mégis csak résztvevőivé válnak az eseményeknek, így érintetlenségüket sem őrizhetik meg. Miközben természetesen semmi közük a körülöttük zajló hatalmi játszmákhoz, hiszen azt semmilyen formában nem tudják befolyásolni, ez mégis csak egyre nyomasztóbban hat rájuk, sőt nemcsak a lehetőségeiket határozza meg, hanem a sorsukat is eldönti.

Guildenstern ennek a cselekménysornak a végén azt az egyszerű kérdést fogalmazza meg, hogy történhetett volna-e mindez másképpen, alakulhattak volna-e másképpen a dolgok. Volt-e olyan pillanat, amikor más irányt is vehettek volna az események. Természetesen most sem gondolja magát történetalakító szereplőnek – nem hiszi azt, hogy helyre tudnák billenteni a kizökkent időt –, ezért csak annyit kérdez: hogy miért nem tudtak valamikor nemet mondani. Hogy sodródás helyett miért nem választottak maguknak szerepeket? Hogy miért nem fogták fel, hogy az a történet, amelynek részvevőivé váltak, a saját történetük is? Ezért ha kívülállók maradnak, rajtuk kívül dől el a sorsuk.

Biztos volt egy pont, amikor lehetett volna nemet mondani. Most, hogy már mindennek vége, kétségbeesve keressük ezt: melyik volt az elmulasztott pillanat, amikor még lehetett volna lépni? Amikor még volt esély, hogy másképpen is legyen.

 

Az előadás teljesebb, részletesebb – a színészi játékra is kitérő – elemzése az Ellenfény 2014/6. számában olvasható.

 

 

Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge közös előadása

 

Fordította: Vas István

A Shakespeare-részletek fordítója: Arany János

Díszlet: Varga-Járó Ilona

Jelmez: Kiss Julcsi

Zene: Monori András

Asszisztens: Hodászi Ádám

A rendező munkatársa: Gyulay Eszter

Produkciós vezető: Kulcsár Viktória

Rendező: Szikszai Rémusz

Szereplők: Nagypál Gábor, Kaszás Gergő, Fodor Tamás, Varga Ádám, Király Attila, Simkó Katalin, Tamási Zoltán, Bánfalvi Eszter, Tóth József

Aki mindig velünk van: Huszár Zsolt

 

 

Kritikák:

 

Csáki Judit: mindig fej, sosem írás

Kovács Natália: Vagy-vagy

Török Ákos: Jó fejek

Koltai Tamás: Epizódokat kapunk - Élet és Irodalom 2014. szept. 26.

 

Blogbejegyzések:

 

Gépnarancs

Mezei néző

Tasnádi Kata: Meghalni vagy meghalni: az itt a kérdés

 

 

Interjúk:

 

Szikszai Rémusz: A jó színház nem politizál, hanem reflektál a világra

Árad a szakszerűtlenség és a butaság - Kaszás Gergővel beszélget Balogh Gyula

 

Képgalériák:

 

Theater.hu

Port.hu