Gumifalon a hasadék

Reflex (Olvadás) – Szputnyik Hajózási Társaság

Falak és sorok között meghúzódó, levegőben vibráló, kimondott vagy kimondatlan, látott, de be nem vallott jelenségekről, a szögletesen megtervezett rendszer hasadásairól, recsegéséről, az ügynöktevékenységről és annak távolba mutató hatásairól szól a Szputnyik Hajózási Társaság legújabb produkciója, a Reflex (Olvadás).
Sándor Zita | 13. 11. 22.

 

A nyitrai fesztivál Párhuzamos életek – a 20. század a Titkosrendőrség szemével című projektje keretében hat ország képviselőit kérte fel egy-egy előadás elkészítésére. A projektben magyar félként a Szputnyik vett részt, a társulat kiváló színészeit Kovács D. Dániel és Závada Péter szerzőpáros irányította saját habitusukhoz hűen. Kovács D. Dániel Székely Gábor és Bodó Viktor rendezőosztályának tagjaként friss, rengeteg jövés-menéssel, ajtócsapkodással és az egész társulatot munkába állító, ugyanakkor nagyon pontos konstrukcióval állt elő, míg Závada Péter slammerként-költőként egy fület gyönyörködtető, a problémák materialitásától azonban nem elszakadó, számos ismeretelméleti forrásból táplálkozó szöveget alkotott. Ebben az izgalmas matériában a témához kapcsolódó történelmi korszak – a Rákosi- és Kádár-éra – nyelvi körülményeskedéseiben és jelenünkben elképzelt hangulatában jelenítődik meg. Nincs tehát szó történelmi adatok, dokumentumok felsorolásáról vagy valamiféle korabeli történet (netalántán „sorsdráma”) megható rekonstruálásról, hanem egy bátor és jó ízlésű szembenézésről: hogyan látjuk, képzeljük el azt a korszakot, amikor bárki lehetett megfigyelt vagy megfigyelő, vagy egyszerre mind a kettő. A színházi eszközök, a metaforikus tér és az azt benépesítő szereplők pedig így egyszerre (mégiscsak) egyetlen történet körül gyűlnek össze – Szemerédi Mária pszichológusnő kálváriája –, és válnak tágan értelmezhető, történelmi korszakra vonatkoztatható, vagy akár jelenünkre is rákopírozható konfliktusokat bemutató hellyé, figurákká.

Szemerédi Mária pszichológust 1956-ban elmegyógyintézetbe szállítják. Az orvosok paranoid skizofréniát állapítanak meg nála, a doktornő viszont pozícióféltésre gyanakszik, jegyzeteket készít önmagáról és az őt körülvevőkről. Ez a röviden elmondható történet „lebegi be” az előadást. Az alkotók nem arra kíváncsiak, hogy vajon kinek van igaza (és miért), hanem arra, hogy milyen nézőpontot, igazságot követhet a doktornő és a környezetében lévők, s arra, hogy ezek a nézőpontok akár mind érvényes igazságokként működhetnek a maguk rendszerében. A kordíszlet pedig egy erősen kontrollált, szigorú határokkal körülvett struktúra, mely alatt és fölött állandó mozgás van, s melybe folyton be-betörnek rendszeridegen hangok, tárgyak, jelenségek, mondatok, emberek – személyes döntés következménye, hogy ezeket a diszkrepanciákat ki akarja meglátni és ki nem. Hasadékok és repedések keletkeznek és tűnnek el, az átlátszó és a sűrűn, sötéten körülzáró fehér egymás szinonimájává válnak.

 

szputnyik-reflex

 

A személyesség, az egyetlen sors középpontba helyezése és a közösség működésének, dinamikájának a szoros és megakadás nélküli összekapcsolódása, a finom elemeltség az előadás erős zeneiségének köszönhető. A szereplők, az események és bizonyos mondatok, kellékek fúgaszerűen tűnnek fel és el, egymást kergetve, ismételve, környezetüket megváltoztatva, áthangolva: szívószálas vízivás, személyiséganalízis, a pavlovi és nyugati elvek összekapcsolása, írógépkattogás, légyzümmögés. Éles és pontos tempóváltások követik egymást hosszabb-rövidebb időközönként. Keresztes Gábor komplex hangterében olykor fülsiketítően – a látott, nyugalom árasztására törekvő, szinte mozdulatlan képekkel ellentétben, mint felszín alatti áramlásokat párhuzamosan közvetítő, további képeket sugárzó adásban – recsegnek-ropognak az elmegyógyintézet vonalzóval húzott falai és szögletesre faragott tárgyai, telefoncsörgés, gyereksírás hangzik a távolból, egy sláger vág bele a csöndbe. Hegymegi Máté koreográfiájában a színészek végig táncolnak ebben a nyomasztó, éles zenében: dőlnek, sikoltozva zuhannak, sztriptízbe fognak bele; mozgásuk lassul és gyorsul, előre és visszafelé járnak, apró, finom rángásokat hagynak látni testükön, mozdulatlanná dermednek, vagy lassan kifolynak a térből. Mert Balázs Júlia félköríves, sterilen fehér falának csak a keretei vannak szilárd anyagból: a szorosan egymás mellé helyezett gumiszalagoknak nekidőlhet ugyan fáradtan az ember, ám sosem lehet biztos abban, hogy nem éppen ekkor esik be (örökre vagy sem) a fal mögé, vagy annak levegőtlen repedésébe.

            Az egymásra rakódott és a kölcsönösen hasadékolt valóságok között csak a két kőműves-clown (Béres Miklós, Király Dániel) közlekedik problémamentesen. Kommentálnak, háttérinformációkat szivárogtatnak, építenek és bontanak, ám beleszólni nem tudnak a történetek, korok folyásába, maguk is inkább bolyonganak és tisztogatnak, „elmeszelnek” ezekben az összekeveredett rétegekben. Pető Kata doktornője okos és érzékeny, a nehézségek láttán önmagát megkeményítő figura, ám a rá nehezedő nyomás könnyeket nyom ki szeméből, magányos igazsága összeroppantja. A kórház dolgozói az aktuális helyzettől függően éneklik az Internacionálét vagy a Szózatot (Fábián Gábor, Jankovics Péter, Kurta Niké, Koblicska Lőte, Szabó Zoltán, Rainer Micsinyei Nóra, Kárpáti Pál), az orvosok egymást furkálva gyülekeznek az igazgatói szék körül. Mindegyikük egy-egy jellegzetes, olykor abszurdba hajló tulajdonsággal van felszerelve – Kurta Niké például szigorúszőke hajjal, ismeretlen okból megnyomorodva, hosszú bottal közlekedik és szinte mániákusan törölgeti magáról zöld kendőjével az izzadtságot vagy/és a kellemetlenségeket. Kárpáti Pál meggyőzően kompaktifikálja a doktornőbe szerelmes mindenes kegyetlen és kínos sorsát, aki meteorológusból lett ávós, és akinek nem szóltak időben, hogy megszűnt a pozíciója. Hajduk Károly miniszter elvtársa hegyes végű szemöldökével parancsol magának tekintélyt, állandóan elkínzott arcán a hirtelen rászakadó valós felelősség egyre mélyebb barázdákat vág.

            A rendkívül ötletes, dinamikusan változó, a szereplőket különböző szögből megvilágító – árnyalakokkal is eljátszadozó – fénytechnika aprólékosan kidolgozottá teszi a színpadi valóságok egymással és a nézőkkel való viszonyát (a nézőtérről például csak nagyon lassan úszik át a fény a színpadra, a kőművesek sötétben tapogatóznak, zseblámpát használnak). Közünk, viszonyunk pedig tagadhatatlanul sok van ehhez az esztétikusan megkonstruált, idegeinken neurotikusan harmonikázó világhoz, hiszen az orvos-beteg visszás kapcsolatáról, a központosított hatalom egyénekre és közösségekre való hatásáról, a megfigyelt vagy a megfigyelő pozíciójának a jelenben vagy a nem is oly távoli jövőben működésbe lépő hatásairól így vagy úgy, de nekünk is van tapasztalatunk. Hálásak lehetünk, hogy néhányan éles szemmel, keményen, ugyanakkor jó humorral gondolkodnak velünk ezekről a megkerülhetetlen helyzetekről.

 

 

Reflex (Olvadás)

 

Szerző: Závada Péter

Díszlet, jelmez: Balázs Júlia

Zene és hang: Keresztes Gábor

Mozgás: Hegymegi Máté

Dramaturgiai konzulens: Turai Tamás

Dramaturg: Závada Péter

Rendezőasszisztens: Pass Andrea

Rendező: Kovács D. Dániel

Szereplők: Béres Miklós, Fábián Gábor, Hajduk Károly, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Dániel, Koblicska Lőte, Kurta Niké, Pető Kata, Rainer Micsinyei Nóra, Szabó Zoltán