Derűs nyugodtság

Öt ablak – Kompánia Színházi Társulat

Feltöltő és lélekmelengető érzés a mindennapok gyűlölködéséből, stresszéből, kilátástalanságából belefolyni egy apró fantáziavilágba, ahol mankószárnyú angyal ereszkedik alá az égből, ahol úgy teáznak, mintha zen kertet ápolnának, ahol a perzselő tekintetű fiú úgy elnyalja a lány fagylaltját, hogy aztán őt észre sem veszi.
Hodászi Ádám | 13. 09. 16.

Sokáig lehetne sorolni a jobbnál jobb ötleteket, amikkel tele van az előadás. A kirakat-élet precízségét nevetteti ki Kálmán Anikó burleszkszerű teatralitással teázó vörös ruhás nőként. Intenzív mozdulataiban félelemből adódó kapkodás, mi van, ha ezt a teát nem úgy fogom meginni, ahogy egy magazin mondta? A professzionális táncosként is emlékezetes etűdöket mutató Czap Gábor itt fején hatalmas fekete zacskóval érkezik a térbe, szívbemarkoló lesz a helyzet egyszerűsége. Mózes Zoltán rohanó zakós figura, hátán folyamatosan ott a célkereszt. Két nővel is van kapcsolata. Hantos Násfa papírruháján róla készült fotók, haja kék rajzolatot hagy, mikor testnek csapódik, összeken mellkast, arcot. Horváth Brigitta ezekkel a nyomokkal nem foglalkozik, megtörik az angyali alázat a szemében, tekintetmankó fogja a könnyet, mikor a célkeresztet mossa a férfi hátáról.

Szó sincs szépelgésről, a létezést bugyután ünneplő pátoszról. A valóság elemei, tárgyai és gesztusai, a természet alkotóelemei és a mindennapok aktusai együtt alkotnak lírai és zenei formanyelvet, átitatva a zsidó-keresztény és a keleti vallások emberléptékű részeivel. Az apró fantáziavilágot olyan karakterek építik, akik minden akciójukkal arról gondolkodtatnak, hogy mi is az, hogy ember, hogy egy érzelem, érzet, logosz hogyan organizál a létezéssel. A létezés profánságával és transzcendensségével. Minden színész ezzel az attitűddel játszik, dolgozik remekül. Természetesen más elemzői nézőpontot választva lehet különbséget tenni közöttük testtudat, hangképzés, megélt állapotok erőssége szempontjából. Erre jogos riposzt lehet, hogy az anyag belső szabályrendszere miatt ezek a nézőpontok feleslegesek.

 

 

 

A Kompánia korábbi előadásai is hasonló formanyelven beszéltek, azokban is a báb, az élőzene, a videótechnika természetes elegye hozott létre saját költői, metaforikus világot. Az Öt ablak sokkal vidámabb, mint az Elfeledett ének volt, főleg a múlt század eleji zenék, vagy azok feldolgozásai dominálnak, és mozdítják az érzetet a derű felé. Egyszer mintha még a szintén mosolyfakasztó Búcsúkoncert zenekar Kokainbáró című számának torzított verzióját is felismerni véltem. Bár, ez lehet, hogy a személyes asszociációk kategóriájába tartozik. Ennél az előadásnál különösen problémás a szubjektív befogadói vélemény és az elemzői spektrum szétválasztása. Nem tartozik szigorúan a tárgyhoz, hogy a bohó kritikus Hantos Násfába ugyanúgy szeret bele, mint Petrik Andreába vagy Tenki Rékába. Ahogy az sem, hogy Mayer Zitát, Mózes Zoltánt vagy Lukács Lászlót ugyanígy tudja hasonlítani Enyedi Évához, Pintér Bélához vagy épp a fiatal Kovács Lajoshoz. Biztos, hogy a társulatot egyre érettebb és képzettebb színészek alkotják, egy bizonyos elemzői nézőpontból muszáj leírni, hogy érdemes lehetne szerepívekkel, drámai konfliktusokkal dolgozniuk, miközben akkor meg nem fejlődne, dúsulna, burjánzana ez a magyar színházi életben szinte kuriózumnak számító kortárs műhely. Az Öt ablak szerzői színház, „Hundertwasser létspiráljának szcenikai adaptációja. Hundertwasser csigavonala a létspirál, a belső ént koncentrikusan körülvevő tudati síkokat szimbolizálja”. Ennek felfejtése az előadás szövetéből hosszabb írásban lehetséges. Az látható, hogy másféle befogadói attitűddel élvezhető, mint a drámai előadások. Itt az a jó, ha a néző belemeditálja magát az anyag minden egyes pillanatába. Sok kőszínháznak fel kell kötnie a szuffitákat, hogyha egy évben ennyi izgalmas színházi megoldást akar mutatni, mint a Kompánia Színházi Társulat egyetlen előadása. Másfelől nézve lehet mondani az Öt ablakról, hogy ezek az ötletek nincsenek kibontva, végiggörgetve.

 

Kompania-ot-ablak

Forrás: Zsámbéki Színházi Bázis

 

Ha nincs is olyan szabályrendszer, mint az Oidipuszban, ami görgeti előre a tragédiát, mégis a befogadói elme az egyes egymásba úszó jelenetekből konstruál történést. Ha hiányérzetünk van mélység vagy kérdésfeltevés szempontjából, akkor magunkban is kell hibát keresni, nem csak az előadásban. Még akkor is, ha ez a hiányérzet a Marlon és Marion után nem volt. Bárhogyan is van, hadd rögzítsem még, hogy mennyire megérintő, ahogyan Mayer Zita és Lukács László idős párként beszél az együtt létezés természetéről, ahogyan Szalay Henrietta és Czap Gábor gyereke koktélparadicsomként csattan szét, mint a gonosz csizmája alatt a Földgolyó dinnyéje. Lukács Mihály hordja a lábbelit, huligáni erővel vörös hajú vandál. Kemény Rozália az emberi függőségekről mutat meg rengeteget. Lukács Máté intellektuális bezártságban kősziklákkal bíbelődik.

Krzysztof Żyliński rendezése minden percével rólunk beszél. Nem abban az értelemben, hogy konkrét társadalmi problémára reflektál, hanem a világot az emberen keresztül vágyja megérteni. Teremtő, alkotó vágy ez, nyugodt és derűs.

 

 

 

Öt ablak, a látás nyelvtana

 

Rendező: Krzysztof Żyliński (Pl)

Alkotók: Czap Gábor, Lukács László, Mayer Zita, Mózes Zoltán, Lukács Mihály, Hantos Násfa, Horváth Brigitta, Kálmán Anikó, Kemény Rozália, Kiss Gabriella, Lukács Máté, Heppes Miklós, Szalay Henrietta, Bellerová Soňa (SK), Wawrzyniak Michal (PL)

 

Helyszín: Artus Kortárs Művészeti Stúdió

KAPCSOLÓDÓ CIKKEINK