Testének téli tájban

Elfeledett ének – Artus, Kompánia Színházi Társulat

Kilenc krónikás perszonázs érkezik a térbe. Kibomló minőségük egy tőről fakad az őket életrehívókkal, szinte elválaszthatatlanok. Itt egy kihúzott szemöldök, ott egy feltupírozott haj vagy egy bepúderezett arc igazít el.
Hodászi Ádám | 11. 12. 6.

A közönséggel szemben ülnek egy-egy széken, körülöttük hangszerek, kellékek. Citera, gitár, nagybőgő, ritmushagszerek, tejeskanna. Remek tempóban kezdődik az előadás. Egy fémvödörben ülő sötétbarna fából faragott marionett báb kezd éledezni. Lassan felemeli a kezét, megzörrenti a vödör szélét. Megint emeli a kezét. Megzörrenti. Ebben a pillanatban mindannyian hatalmas erővel pörgős ritmusú dalba kezdenek. Az előadás pontos ritmussal működik a továbbiakban is, a letisztult jelenetek szépen követik egymást. Kevés a szöveg, izgalmas, sokszínű képekkel mesél az előadás a hangokról, lelki zenék énekmondóiról.

 

Goda-kompania1

 

Hódara szitál, mikor az Artusba érkezik a közönség. Az Elfeledett ének egyik jelenetében alsónadrágos férfitesten kisautó kanyarog, közben ott is szitál a hó, könnyű liszt, szűrőből. Egy másik jelenetben egy nő teát önt egy csészébe, de mikor a szájához emeli, abból is kifolyik a tea, végül a csésze darabokra törik a kezében. A mindennapi élet eszközeinek, rítusainak mélyebb igazságának keresése nem idegen az alkotóktól. A liszt, a tea fontos eszközei voltak a korábbi kompániás előadásoknak is.

A kisautó mellett szerepel építőkocka, marokkó, papírhajó. A játék terepe a fedetlen bőr. A legköltőibben talán ott működik ez, mikor vetített képen látjuk, ahogy kishajók  folynak talpról térdhajlatba, vállgödörből ölbe. Mulatságos, ahogy három épp gondolkodó figura, Lukács László, Mózes Zoltán és Lukács Mihály nem tudván mihez kezdeni a földön heverő csupasz női testtel, marokkózni kezdenek rajta. Székeik közel vannak egymáshoz, alig férnek el, amint a másik hibázik, ha bemozdul a biztonságos egyenes, hangosan elégedtelenkednek.

 

Goda-kompania2

 

A csapat rutinosan, összeszokottan dolgozik, Goda Gábor mindenkinek annyi feladatot ad, amennyit erőlködés nélkül elbír. Szélről Heppes Miklós és Carlile-Kovács Christopher támogatja és foglalja zenei keretbe a játékot. Az utolsó közös jelenetbe ők is beszállnak. Ezt Mayer Zita indítja. Egy öreg, árkos, repedezett mestergerenda mögött ül csupaszon. Rímel az előadás egy korábbi pontjára, mikor mindannyian árkos, ráncos portrékat tartottak maguk elé, miközben diktafonról recsegős felvétel szólt, régi néprajzos gyűjtés talán, ami öreg parasztok interjúiból van összevágva, mindenki bemondja, hogy hány éves. A mestergerendán színes karkötők, a krónikás mindnek hallja a hangját, így elő tudja hívni őket emlékezetéből egy nagy közös kórussá.

 

Goda-kompania3

 

Nehéz megmondani, hogy egy színház-archeológiai kalauznál mennyire kell összetartónak lenniük  a jeleneteknek, talán valamivel több kohézió segítette volna a produkciót. Szinte minden etűd remek. Hantos Násfa és Lukács Mihály közé jó méteres kötél feszül az egyikben. Az egymás mellé rendelődést tisztán felmutató párost Mózes Zoltán vonója szólaltatja meg, ördögien játszik a két ember közötti viszony-húron. Szintén kiváló a születésnapi jelenet, ahol a koporsó alakú torta a halotti tor érzetét hozza be, Szalay Henrietta sokféle mosolya szépen mutatja a ceremónia központjában lévő ember tehetetlenségét, kifelé mutatott örömét. Kemény Rozália piros ragasztószalaggal rögzít ajkaira nejlonzacskót, azt torkába szívva és fújva énekel, a légzést, a hangot vizualizálva, a női praktikák és a hypolt sztárok létének nevetséges, majd elkeserítő oldalát mutatva meg.

A fabábbal zárul az előadás. A vödörbe kapaszkodva, a semmi ágán csüngve, messziről kiált segítségért. Lezuhan, a szitáló hó kezdi beborítani. Aznap éjszaka esett idén először hó Budapesten.

 

 

Elfeledett ének

 

Zene: Lukács László

Rendező: Goda Gábor

Szereplők: Carlile-Kovács Christopher, Hantos Násfa, Heppes Miklós, Kemény Rozália, Lukács László, Lukács Mihály, Mayer Zita, Mózes Zoltán, Szalay Henrietta

 

Helyszín: Artus Stúdió